– Nos, édes szüleim, ismerkedjetek meg, ő Liza, a feleségem! – jelentette ki a küszöbről.
– Hogy, feleség?! – csapta össze a kezét Irina. – És mikor volt az esküvő?
– Esküvő nem volt, bejegyeztettük a házasságot, ennyi.
A szülők megterítették az asztalt, feltették az ételt, mindenféle finomságot. A menyasszony tetszett nekik. Szép lány, szerény. A fiatalok eltöltöttek egy kis időt a faluban, aztán hazamentek. Karácsonykor érkeztek vissza. A menyasszony levette a kabátját, és Irina felkiáltott.
Petrónak és Irinának volt egy fiuk, Mikola. A folyó melletti faluban éltek, a házikó régi volt, de a gazdák gondoskodásának köszönhetően erősnek, melegnek és otthonosnak tűnt. Mikola szerette a faluját és a házikóját, de felnőve a városba ment.
– Na, most Olénkát is elhagyod – panaszkodott az anya, aki nagyon szerette a fiú barátnőjét, az iskolai barátot. Igaz, a fiú soha nem nevezte őt menyasszonyának, de az anya és az apa nagyon remélték, hogy esküvő lesz…
Eljött az ősz. A betakarítási időszak a végéhez közeledett, de a fiú ezúttal nem jött segíteni. Az öregek elszomorodtak, Irina még sírt is. És ekkor jött az öröm, honnan nem várták! Miskola megérkezett, és nem egyedül, hanem egy fiatal lánnyal!
– Nos, édes szüleim, ismerkedjetek meg, ő Liza, a feleségem! – jelentette ki a küszöbről.
– Hogy, feleség?! – csapta össze a kezét Irina. – És mikor volt az esküvő, fiam?!
– Semmiféle esküvő nem volt, bejegyeztettük a házasságot, és otthon ültünk a barátokkal. Most Lizánál lakunk. Ő árvaházban nőtt fel, és megörökölte a szülei lakását.
– Minden nem úgy van nálatok, fiataloknál, ahogy az illik. Még a szülőknek sem szóltál – morgott az apa, de Irina lecsendesítette: – Ne morogj, öreg. Inkább köszöntsd a fiadat és a menyedet!
A szülők megterítettek az asztalt, feltették az ételt, mindenféle finomságot. És egész este a mindennapi ügyekről beszélgettek. A meny tetszett az öregeknek, akiket azonnal anyának és apának kezdett szólítani. A sajátjaira alig emlékezett. Már régen meghaltak, még iskolába sem járt. Szép lány, szerény. Ugyanabban az árvaházban dolgozott óvónőként, ahol felnőtt, Mikola pedig mester volt a gyárban.
A fiatalok eltöltöttek egy kis időt az öregeknél, aztán elkezdtek készülődni haza, megígérve, hogy karácsonykor visszajönnek, hogy együtt ünnepeljenek.
Örömmel érkeztek, ajándékokkal és élelmiszerekkel. És amint Liza levette a kabátját, Irina felkiáltott – a pocakja már látszott, bővülés volt várható.
A szilvesztert vidáman ünnepelték. Egy nappal később útnak engedték a fiatalokat.
Nyáron Liza és Mikola fia született, erős, egészséges. Az anya és az apa elmentek a városba, meglátogatták őket, és nem tudtak betelni az unokával, Olekszijjel, még elmenni sem akartak.
Nem sokkal később el kellett vinniük Lizát és Olekszijt magukhoz. A házat teljes felújítás alá vették, lekapcsolták a vizet, por, kosz, zaj reggeltől estig. Ideiglenesen kollégiumba költöztek.
– Valahogy kibírom – mondta Mikola. – De Lizának nehéz ott a gyerekkel.
Így teleltek át a faluban, Mikola minden hétvégén hazajött. Nyáron, amikor Olekszij egyéves lett, haza akarta vinni feleségét és fiát. A felújítás befejeződött, ő rendbe tette és felújította a lakást is.
De az öregek nemet mondtak.
– Hagyjátok nálunk Olekszijt! Apámmal még erősek vagyunk, hadd nőjön a fiú friss levegőn, saját tejjel, gyümölccsel-zöldséggel.
A fiatalok tanácskoztak, és úgy döntöttek, hogy otthagyják, Liza pedig újra munkába állhat. Egy kis plusz pénz nem árt a családnak.
Az unoka erős, egészséges baba lett, korán kezdett beszélni, és állandóan a nagypapa mellett volt. Gyakran, ünnepeken vagy hétvégéken a szülők elvitték a városba. De a kisfiú mindig örömmel tért vissza.
Amikor úgy döntöttek, hogy végleg elviszik, a fiúcska sírva fakadt.
– Ne rángassátok el onnan. Jól érzi magát nálunk – mondta Irina. – Legalább iskolakezdésig lakjon a faluban, aztán majd meglátjátok.
Mikola és Liza tanácskoztak, és úgy döntöttek, hogy Olekszijt még egy ideig otthagyják.
Olekszij ötéves volt, amikor váratlanul meghalt Irina nagymama. A kisfiú sehogy sem értette, miért feküdt le aludni, és nem ébredt fel… A nagypapa hosszan magyarázta az unokának, hogy most már messze van az égben, és onnan vigyáz rájuk. Petró maga nagyon nehezen viselte felesége elvesztését, de az unokája segített…
A halotti tor után Petró ismét könyörögni kezdett fiának és menyének, hogy hagyják nála Olekszijt, legalább a nyárra. A fiúcska maga is kérte a szüleit, hogy ne vigyék el:
– Én a nagypapával akarok maradni. Hogy lesz itt egyedül? Azt is mondta, hogy hamarosan ő is meghal…
A szülők beleegyeztek… Ők maguk keményen dolgoztak. A fiút óvodába kellene küldeni, teljesen megváltoztatva az életét. Itt viszont már voltak barátai, a nagypapa gondoskodó volt, mindenre megtanította, hozzászoktatta a házimunkához.
Olekszij segített az öregnek a gyomlálásban, a kert locsolásában és a tyúkok etetésében.
– Ügyes vagy – mondták a szülők, és ismét otthagyták a fiukat, most már iskolakezdésig.
A nagypapa jó nevelő volt, megtanította olvasni és számolni. Olekszij szépen rajzolt is.
Egészen az iskoláig a fiú a nagypapával élt, korán felnőtt. Az iskolába pedig nem kevésbé felkészülten megy, mint az óvodából. Önálló volt.
A szülők nem győztek csodálkozni a fiukon, és mindez Petró nagypapa gondoskodásának volt köszönhető.
De az évek múlnak. Felesége elvesztése után nagyon legyengült, de tartotta magát, nem akarta elengedni az unokáját. Mégis a lábai felmondták a szolgálatot. Meggyengültek. Nehézkessé vált a járása.
Ekkor Mikola és Liza úgy döntöttek, hogy apát és fiát is elviszik a városba. Ott gondoskodni tudnak róla, közel van a kórház, és masszázst is kaphat. Döntésüket közölték Petróval. Ő eleinte kategorikusan visszautasította:
– Még mit nem, teher leszek nektek. Kire hagyjam a házat és a gazdaságot – mondta szigorúan.
De ekkor az unokája kimondta a maga nyomós szavát:
– Nagypapa, gyere! Én meg hamarosan felnövök, és majd én gondozom a gazdaságodat.
Így dőlt el a kérdés…
De a városban az idős Petró állapota nem javult. Nehezen szokott hozzá az új városi körülményekhez. Ritkán ment ki az utcára, csak esténként a fiával és az unokájával. Liza pedig már a második babát várta…
Egy este, vacsora után, amikor Olekszij és a nagypapa mesét olvasni mentek, Liza azt mondta a férjének:
– Döntened kell, Miskola. Apád ápolásra szorul, hamarosan megszületik a lányunk. Hol férünk el itt mindannyian, főleg vele, a gyenge öreggel…
– Mit kell eldönteni? – nem értette Mikola.
– Hát el kell küldeni az öregek otthonába. Ott ápolás, kezelés és felügyelet is van…
Mikola elhúzta a száját e szavakra. Hogy képzelhető el, hogy a saját apját öregek otthonába adja! Micsoda fiú lenne ő akkor! De a feleségének ezt mondta:
– Szerzek neki beutalót egy szanatóriumba. Elmegy, meggyógyul. Aztán majd meglátjuk…
Hogy hallhatta meg a kis Olekszij ezt a beszélgetést? Talán a nagypapa elszunyókált, és ő kiment a szobából. Erre meg ilyet!
Gyorsan odaszaladt Petróhoz, felébresztette, és azt mondta:
– Nagypapa, anya és apa el akarnak vinni téged valahova egy öregek házába. Még engem sem kérdeztek meg. Én pedig nem adlak oda senkinek!
Átölelte a nagypapát, hozzábújt, és sírni kezdett.
– Ne haragudj rájuk, unokám. Hamarosan kishúgod születik, és itt vagyok én a problémáimmal. Nehéz lesz az anyának, te meg iskolába mész…
– Nem, nem akarom, hogy elmenj tőlünk. Én magam fogok gondoskodni rólad, és újra járni fogsz.
A fiúcska letörölte a könnyeit, és kiment a konyhába a szüleihez. Ők meglepődtek, amikor meglátták sírva.
– Mi történt, fiam? – kérdezték aggódva.
– Ne küldjétek a nagypapát az öregek otthonába. Ő nevelt és tanított, azt mondta, hogy szeretni kell a rokonokat. Én magam fogok gondoskodni róla, és újra járni fog – mondta ki Olekszij egy szuszra, nyelve a könnyeit.
A szülők csendben ültek, lehajtott fejjel.
– Igaza van – mondta Mikola, és Liza sírva fakadt.
– Bocsáss meg nekem – mondta a férjének. – Ezt a fiunk soha nem bocsátaná meg nekünk…
…Minden jól alakult. Petró nagypapa nem gyógyult meg teljesen, de az állapota javult.
A terhes Liza hordta őt masszázsra és kezelésekre, és fokozatosan mindent megtanult maga is. Az unokája pedig egy lépést sem távolodott az öregtől.
Hamarosan megszületett a kislányuk, Olénka. Ez az esemény még jobban felvidította az öreget. Először sétált bátran a házban, hogy megnézze az unokáját.
Könnyek voltak a szemében, és a kezét erősen fogta a már megnőtt unoka.
És Petró többé nem érezte magát tehernek.
Főleg, amikor Olekszijjel a kis unokájuk bölcsője mellett ültek, és halkan énekeltek neki…
