Hajnalban ébredt, bár az autóbusz csak délután érkezett a faluba. Mégsem tudott aludni. András öt év után tért haza Németországból. Öt év, amely alatt csak ritka fényképeken és akadozó videóhívásokban látta őt a rossz internet miatt.
A konyhában a kalács tésztája emelkedett a tiszta kendő alatt. Előző este előkészítette a tölteléket a töltött káposztához, és egyesével csomagolta őket késő éjszakáig. A káposzták órákig rotyogtak lassú tűzön, betöltve a házat András gyerekkorának illatával. Még túrós vatruskát is sütött — a kedvencét, amióta csak kicsi volt.
Mária a hálószobában a tükörbe nézett. Gondosan megfésülte magát, felvette az új kendőt, amelyet külön erre a napra vett a vásáron. Szemügyre vette a szeme körül húzódó ráncokat. Az ötvennyolc év nyomot hagyott rajta — a földeken végzett munka, a gazdaság gondjai és az egyetlen fia utáni sóvárgás.
„Fel fog-e ismerni?” — villant át rajta a gondolat, majd elnevette magát saját butaságán. Hiszen ő az anyja. De vajon ő? Megváltoztatta-e őt Németország? Még mindig ugyanúgy beszél oroszul? Nem fogja-e szégyellni a régi házat, a poros falusi utcákat?
A szomszédasszonyok egész nap eljárkáltak a kapu előtt, mintha dolguk lett volna, de valójában csak a készülődést akarták meglátni. „Mária Andrása hazatér” — suttogták. „Nagy ember lett a németeknél.”
Csak azok, akik felneveltek egy gyermeket és útnak indították messzire, tudják, hogy a várakozás minden napja egy apró örökkévalóságnak tűnik.
Dél felé elkezdte megteríteni az asztalt a tisztaszobában — abban, amelyet csak ünnepekkor használtak. Hímzett abrosz, kifényesített evőeszközök, a kredencben porosodó legszebb tányérok. Az asztal közepére, kristályvázába, friss virágokat tett a kertből.
Amikor végzett, kiment az udvarra, és leült a padra az almafa alá. Innen látszott a főút, innen lehetett meghallani, ha megáll a busz a falu központjában. Még órák voltak hátra az érkezésig, de ő készen állt a várakozásra. Szíve úgy dobogott, mint egy fiatal lányé az első randevú előtt.
Hány ilyen szülő vár Oroszország falvaiban? Hány anya számolja a napokat a ritka látogatások között? Egyetlen áldozat sem tűnik túl nagynak, csak hogy a fiú jobban éljen, de a magány ára néha elviselhetetlen teher.
Négy óra felé messziről meghallotta a busz dudáját. Felállt, megigazította a ruháját, végigsimított a haján. Egy pillanatra megdermedt, mintha erőt merítene a lába alatt lévő földből, majd elindult a kapuhoz.
A busz megállt a központban, porfelhőt kavarva. Néhány ember szállt le róla — egy öregasszony szatyrokkal, két kamasz, egy középkorú férfi. És utolsónak — egy magas fiatalember, sötétkék öltönyben, egyik kezében bőrönddel, a másikban virágcsokorral.
Mária megdermedt. Ő volt az, de mégsem ő. Magasabb, mint emlékezett, karcsúbb, rövidre vágott hajjal és olyan tartással, amely idegenné tette a falusi tájban. Egy pillanatra kétely hulláma borította el.
De aztán a fiatalember felnézett. Szeme felragyogott, mosolya átalakította arcát. Letette a bőröndöt a földre, és futni kezdett felé.
„Mama!” — kiáltotta messziről.
És hirtelen az elegáns öltöny elveszítette minden jelentőségét. Ez az ő fia volt, a kisfiú, aki hazaszaladt az iskolából, a kamasz, aki segített a kertben, a fiatalember, aki megígérte, hogy visszatér, bárhová is sodorja az élet. A szemében ugyanazt a melegséget, ugyanazt a szeretetet látta.
Amikor András elé került, egy pillanatra megállt, mintha meg akarta volna győződni róla, hogy valóban ő az. Aztán olyan erősen ölelte magához, hogy Máriának elakadt a lélegzete.
– Mama – suttogta, arcát a vállába fúrva. – Drága.
Mária érezte, ahogy a könnyek végigcsorognak az arcán. Nem tudott kimondani egy szót sem. Olyan szorosan tartotta őt, mint régen, amikor kicsi volt, és félt, hogy elveszíti a tömegben. Az illata más volt: drága kölni és idegen országok aromája lengte körül. De mégis ő volt, ugyanaz a fia.
– Menjünk haza – mondta végül, letörölve a könnyeit. – Vártalak.
András átnyújtotta neki a fehér rózsák csokrát. Felemelte a bőröndöt, majd kezét nyújtotta. Együtt indultak el a falusi utcán a ház felé, amely kitárt ablakokkal és megterített asztallal várta a fiát.
Ahogy lassan haladtak a poros úton, Mária úgy érezte, hogy az évek magánya elolvad, mint a hó a tavaszi napon. Nem számított, meddig marad. Nem számított, ha újra elutazik majd. Most itt volt, mellette, és abban a pillanatban a világ tökéletes volt.
