Az ablak mögött alkonyodott. A téli este az üvegen át hangtalanul tűnt fel: enyhe fagy, lassan hulló hópelyhek, az utcai lámpák tompa fénye. A város távolinak, hidegnek tűnt nemcsak fizikailag — közömbös volt minden érzés iránt, beleértve a fájdalmat is. Makszim kikapcsolta a monitort, a nyaka köré tekerte a gyapjúsálat, hanyagul a kabátja zsebébe dugta a kezét, és kilépett ebbe az estébe — ismét céltalanul, ahogyan az utóbbi hónapokban szinte minden nap.
Ilyenné vált anyja halála után. Néhány hónapja ment el — váratlanul, félelmetesen, mintha valaki kitépett volna egy darabot az életéből. Az apja akkor távozott, amikor még egyéves sem volt, és minden, ami neki megmaradt — az anyja volt. Ő egyedül cipelte, több munkát vállalt, iskoláztatta, felnevelte, emberré formálta.
Aztán jött a váratlan diagnózis, és mindössze egy hónap alatt elhamvadt. Makszim fogta a kezét, amikor utoljára kinyitotta a szemét. Azóta minden benne összeomlott, csak egy hideg örvény maradt: a depresszió, amit hangosan nem nevezett annak, de amely belülről emésztette.
Az utcán az a bizonyos csend uralkodott. Üres, idegen csend. Makszim lassan haladt a járdán, érezve, ahogy a hó ropog a talpa alatt.
A mai este sem volt kivétel. Megint céltalanul sodródott valahová, mígnem megállt egy metróállomásnál, ahol egykor az anyjával járt. Kiszállt az autóból. A fagy enyhén csípte az arcát, hópelyhek puhán ülepedtek a kapucnijára. Alig voltak emberek, a földalatti átjáróhoz vezető sétány csendes volt. Csak valahol távol lépteket és ritka hangokat lehetett hallani.
Makszim szokás szerint végigpillantott a lépcsőkön. Általában itt ültek nénik kaporral, valaki zoknit árult, valaki füstölt halat. De ma a tekintete megakadt egy alakban, amely nyilvánvalóan nem illett a megszokott képbe. A lépcsőkön, egyedül, egy öregasszony ült. Korát nehéz lett volna pontosan meghatározni. Kopott kabátba volt burkolózva, fölé egy régi esőkabátot vetett.
A lábán filccsizmák, a fején kendő. Minden tisztának, rendezettnek tűnt, bár régi volt. Előtte kartondoboz, amelyre néhány tárgy volt kirakva: néhány könyv, pár alma, egy csomó fokhagyma és kristálypoharak. Az egész furcsa mozaiknak tűnt — rendszer és értelem nélkül, de ettől még meghatóbbnak.
Makszim lassított a léptein. Közelebb ment.
— Elnézést — mondta, kissé előrehajolva — mennyibe kerülnek az almák?
Az öregasszony felemelte a fejét. Lassan levette a szemüvegét, az ölébe tette a megviselt könyvet, óvatosan megigazította az esőkabát kapucniját. A szeme világos volt — kissé kifakult, de jóság sugárzott belőlük.
Az asszony figyelmesen nézett rá, mintha nem egyszerűen válaszolni akarna, hanem megérteni, ki áll előtte.
— Mindet elviheti — mondta halkan, de méltósággal. — Én engedek. Nem alkuszom… hát, hátha jól jönnek magának.
Makszim halványan elmosolyodott.
— Ön nem túl jó árus — tréfálkozott. — Hiszen még az árat sem kezdtem lejjebb vinni.
Az asszony halkan felnevetett, jóságosan, úgy, ahogy azok nevetnek, akiknek nincs szükségük színlelt érzelmekre.
— Nem is vagyok árus — sóhajtott. — Az almák is vásároltak…
A mellette heverő könyvekre pillantott, majd egyet közelebb tolt hozzá.
— Tessék, vigye el a könyveket, ha olvas. Ez itt… Steinbeck, Érik a gyümölcs. Nagyon jó regény. Télen kell olvasni. Tudja, az ilyen könyvekben több a fény, mint a hírekben.
Makszim kezébe vette a könyvet. A borító megkopott, a lapok kissé megsárgultak, de jó állapotban volt. Végighúzta ujját a gerincen.
— Maga olvasta?
— Hogyne! Közel negyven évig dolgoztam könyvtárban. A Központi Tudományosban, ismeri? — hangja megerősödött, szinte büszkeség csendült benne. — Aztán még nyugdíjasként is segítettem a katalógusokkal, amíg a szemem engedte.
Makszim másként nézett rá. Nem mint egy utcai árusra. A mozdulataiban, abban, ahogy a könyvet tartotta, ahogy beszélt — volt valami különleges. Nem sajnálat, hanem tisztelet ébredt benne.
— Ön… hány éves, ha nem titok?
— Majdnem nyolcvanöt — felelte. — De az nem számít. Az életkor nem a számokról szól. Hanem az emlékezetről. Amíg emlékszel, ki vagy és miért — addig élsz.
Makszim némán bólintott. Meglepő volt, milyen erővel csendültek meg tudatában ezek az egyszerű szavak, mintha harang kongott volna benne. „Amíg emlékszel, ki vagy…”
Anyjára gondolt. Az ujjaira, amelyeknek liszt- és krémillatuk volt. A szokására, hogy mindig eligazította a kabátja gallérját, mielőtt kilépett volna az ajtón. A hangjára, lágyra, majdnem éneklőre.
— Makszim vagyok — mutatkozott be kissé zavartan.
— Jevdokija — bólintott. — Nagyon örülök. És köszönöm, hogy megszólított. Az emberek többnyire elsietnek, még csak rá sem néznek.
Még egyszer a kezére pillantott. Repedezett bőr, rajta kötött, ujjatlanra vágott kesztyű. És mégis, minden mozdulatában volt valami kecsesség, finomság — mint egy könyvtárosban, aki régi katalóguscédulákat rendez.
Makszim nem akart elmenni. Először hosszú idő óta ebben az idegen, átfagyott városban érzett valami meleget. Az öregasszonyból áradt, abból a halk méltóságból, az almák illatából, a nyugalmából — abból a ritka, szinte elfeledett békéből.
— És ön… — Makszim Jevdokijára nézett, kissé összevont szemöldökkel. — Ne haragudjon, ha ez illetlen kérdés, de… miért van itt? Miért az utcán? Hiszen van otthona, ugye?
Az öregasszony, aki addig elevenebbnek tűnt, kissé elcsendesedett. Levette a szemüvegét, kendővel megtörölte az üveget, anélkül hogy ránézett volna, majd visszatette az orrára. Néhány másodpercig hallgatott, mintha gondolatait rendezné, vagy azon tűnődne, elmondja-e.
— Van — bólintott végül. — Kétszobás. Berendezett. Vaszillijjal, az én megboldogult férjemmel, egész életünket ott éltük le. Először hárman a fiunkkal, aztán ketten. Az utóbbi években pedig… ahogy sikerült.
Makszim feszült figyelemmel hallgatta, mintha félt volna közbevágni.
— A férjem öt éve halt meg — folytatta, megigazítva a kabátja gallérját. — Hosszan betegeskedett… Az utolsó hónapokban már alig kelt fel. Én ápoltam. Otthon könnyebb volt neki.
Elhallgatott, végigsimította a térdén fekvő könyvet.
— Aztán… a fiunk. Az egyetlen. Szása… — megremegett a hangja. — Gyár, műszak, gázpalack. Semmi nem maradt. Csak a kabátja meg az órája.
Makszim félrefordult. Mintha mellkason vágták volna — elakadt a lélegzete. Az ő saját fájdalma, amit olyan gondosan elrejtett magában, hirtelen éles tűként szúrta át a szívét. Felidézte, ahogy a kórházi ágy mellett anyja hideg kezét szorította. Ahogy nem tudott elbúcsúzni. Ahogy a temetés után némán állt a sírnál, és nem tudta, merre menjen tovább.
— Én is nemrég… elvesztettem az anyámat — mondta halkan.
Jevdokija másként nézett rá. Már nem egyszerű beszélgetés volt közöttük, hanem valami közös — csendes, kimondhatatlan kapocs a fájdalmon keresztül.
— Bocsásson meg — ejtette ki gyengéden. — Én értem. Ez a részeddé válik. Mintha lyukkal a mellkasodban járnál, de az emberek nem látják. Te viszont meglátod mindenkin, aki hasonlót átélt.
Kis szünet után folytatta, most már nyugodtabban:
— Szása után maradt egy unokám. Andrej. Jó fiú volt valaha. Komoly, érdeklődve járt iskolába, maga keresett könyveket a könyvtárban. Aztán… ahogy gyakran megesik. Előbb abbahagyta a tanulást, aztán rossz társaságba keveredett, inni kezdett. Egyre többet, és egyre dühösebb lett.
Makszim csendben hallgatta, nem szakította félbe. A hangja nyugodt volt, hisztéria és panaszkodás nélkül — mintha nem is a saját életéről mesélne, hanem valahol olvasott történetről.
— Elhozott egy lányt. Mását. „Ez komoly” — mondja. De én csak néztem rá… a szeme olyan volt, mint annak, akinek minden mindegy. Ápolatlan, durva, folyton a telefonban lógott. Ültek ketten a konyhában, az ablakon kifelé füstöltek, pedig nekem már köhögésem volt… meg hát a macskának is árt.
Hirtelen szorosan magához ölelte a könyvet, mintha védekezne.
— És egyszer csak azt mondja nekem: „Vagy a macskával eltakarodsz, vagy kidobom az ablakon.” El tudja képzelni? Csak úgy, mellékesen, mintha semmi. Pedig Musya… — nyelt egyet, — Musya nem egyszerű macska.
Makszim érezte, ahogy a hátán végigfut a hideg. Alig bírta elképzelni, hogy valaki képes ilyen szavakat mondani — különösen egy idős asszonynak, aki mindent elveszített, kivéve az állatát.
— És előtte… — folytatta, — volt Luna. A kutyus. Már sántított, öreg volt. A menhelyről hoztam, amikor még a könyvtárban dolgoztam. Sok évet éltünk együtt. Egyszer azt mondta az unokám, hogy kiviszi sétálni. Három óráig nem jött vissza. Aztán megjelent — egyedül. Azt mondja: „Elszökött.” De én tudtam — ez nem igaz. Ő nem tudott volna. Még ha meg is ijed, hazatalált volna. Ő meg… — összeszorította az ajkát. — Azt hiszem, valahol kint hagyta. A fagyban.
Makszim hirtelen haragot érzett. Valódit, nem színpadiasat — azt, ami a mellkasban gyűlik fel az igazságtalanságtól. Ez az asszony semmit nem kért. És még most sem panaszkodott — csak mesélt. De minden szava mögött annyi fájdalom állt, hogy lehetetlen volt közömbösnek maradni.
— Kerestem őt — folytatta halkan Jevdokija. — Az udvarokban, a kukáknál, a megállóknál. Hívtam… Az emberek bolondnak néztek. Valaki még nevetett is. Aztán abbahagytam. Csak sírtam.
Kissé felemelkedett, és a mellette lévő dobozhoz fordult. Ott, egy régi gyapjúsál alatt, egy macska aludt. Vörös, fehér tappancsokkal, összegömbölyödve. Sovány, a füle lefagyva, a szeme félig hunyva — látszott rajta, hogy fázik, bármennyire is védte a doboz meg a ruha.
— Ő Musya — mondta Jevdokija. — Először a könyvtárban fogadtam be. Kis gombóc volt, futkosott a szekrények között, minden zajtól megijedt. Aztán megszokta. Még az olvasókat is üdvözölte. Vicces volt — odament a kölcsönzőpulthoz, leült mellé, mintha dolgozó lenne. Később, amikor nyugdíjba mentem, magamhoz vettem. Luna és Musya barátok voltak. Család voltak. És most már csak mi ketten maradtunk.
Makszim a macskára nézett. Az egyik szemét félig kinyitotta, lustán nyávogott, mintha felismerte volna benne az embert. Makszim leguggolt, kinyújtotta a kezét. Musya nem menekült el, nem fújt rá — csak az orrával a kezéhez ért, aztán ismét összegömbölyödött.
— Vigye el őt — mondta hirtelen Jevdokija, váratlanul nyugodtan. — Kérem. Akár csak egy időre. Látja… nem él túl az utcán. Nem szabadna. Beteg a veséje, én kezeltem. Most elfogytak a tabletták. Én már nem tudom…
Letépte magáról a második sálat, és szorosabban betakarta vele a dobozt.
— Ő jó. Soha nem rosszalkodik. Alomhoz van szoktatva. Kibírja, még akkor is, ha alig bírja. Neki… van jelleme. Nagyon intelligens — mosolyodott el szomorúan.
Makszim hallgatott. Belül minden tiltakozott. Nem értette, hogyan lehet csak úgy odaadni egy élőlényt, amely neked — az utolsó. Hogyan? Miért?
— És maga? — kérdezte. — Hová megy?
— A nővérem, Lera… mondta, hogy eljön. Elhoz majd magához. Neki allergiája van. Két unokaöcsém — ikrek. Ő nagyon jó ember, de állatokkal nem lehet. Próbáltuk Músát a lépcsőházban tartani, még az erkélyen is. De maga is érti — ez nem megoldás.
Megakadt. Az ajka remegni kezdett. Vállai aprón reszkettek. Sírt…
— Én… — suttogta, — én nem bírom. De muszáj. Hiszen neki fáj. Nem lehet a fagyban. Kérem… legalább egy időre. Majd felhívom. Talán lesz lehetőség… talán… — a hangja megtört.
Makszim leült mellé. Ránézett. A szemében szakadék tátongott. A szeretet szakadéka, a fájdalom szakadéka, és még valami — az erőé. Az az erő, amire eddig sosem gondolt: nem kiáltó, nem hősi, hanem csendes, megtörhetetlen.
— Hadd béreljek önnek egy lakást — mondta hirtelen. — Komolyan. Nem itt, persze, de a közelben. Hogy melegben legyen. Músával együtt.
Jevdokija megijedt. Megrázta a fejét:
— Nem. Nem kell. Ne bonyolítsa. Nem vagyok hozzászokva, hogy elfogadjak. Nekem… nekem csak az kell, hogy Músa éljen. A többi… ahogy lesz.
— De…
— Kérem. Nagyon kérem magát.
Felsóhajtott. Még mindig vitatkozott volna, de tudta — hasztalan.
— Akkor elviszem őt. De egy feltétellel — maga felhív. Itt a számom. Eljövök. Bármikor.
Egy cetlit nyújtott át, ráírta a számot, kétszer is aláhúzta. Jevdokija a melléhez szorította.
— Köszönöm… — suttogta. — Köszönöm magának, drága.
Kapkodva kinyitotta a kis kocsit, előhúzta a holmikat: egy kis zacskó eledelt, egy régi alomtálcát, egy repedt tálkát, egy kefét.
Makszim összeszorította ajkát, sóhajtott. Aztán átvette a dolgokat.
— Akkor így legyen — mondta. — Megveszem a könyveket. És el is olvasom. Végig.
Jevdokija bólintott, mintha megkönnyebbült volna. Aztán Musyára pillantott.
— Hadd… hadd búcsúzzak el — kérte halkan.
Makszim közelebb tolta a dobozt. Jevdokija átölelte a macskát, melléhez szorította, gyengéden, óvatosan simogatta. A könnyek végigcsordultak a ráncain, ráhullottak a vörös bundára.
— Mi még biztosan találkozunk — suttogta. — Minden rendben lesz, kicsikém… az én könyves lelkem… Ő jó ember, nem fog bántani…
Megcsókolta Musya feje búbját, elidőzött, belélegezve a szőr illatát. Aztán átnyújtotta a dobozt Makszimnak. Ő felállt, a mellkasához szorította. A macska meleg volt, reszketett.
Elindult, óvatosan lépkedve a havon. Belül — minden darabokra tört, minden összeszorult. A könnyek maguktól jöttek, nagyok, forrók, megállíthatatlanok. Nem próbálta eltitkolni őket. Folytak az arcán, az állán, a kabát gallérjára, és mindez nem volt szégyenletes — ez így volt helyes.
— Hiszen megesküdtem magamnak… — suttogta, — hogy többé nem sírok.
De sírt. Mert abban a pillanatban megértette: az erő nem az önuralomban van. Hanem a tettekben. És ő most többet tesz, mint hogy megment egy macskát. Megmenti valakinek a szeretetét. Megőrzi az eltűnéstől azt, ami már szinte eltűnt: a bizalmat, a gyengédséget, a kapcsolatot.
Telefon sosem érkezett. Sem másnap. Sem harmadnap.
Nem bírta tovább, elindult keresni maga. Visszatért ahhoz a helyhez, a metró aluljárójához. Ismét ott ültek az öregasszonyok kiskocsikkal, befőttesüvegekkel, fokhagymával, könyvekkel. Mindegyikhez odalépett, kérdezte: „Nem ismernek egy idős asszonyt, almát árult, volt vele egy macska…” Eleinte csak közömbös vállvonogatások. Aztán egy, kendős, jószemű asszony felelt:
— Hát nem maga az a fiatalember? A cicával beszélgetett… Emlékszem, igen. Ő… meghalt. Csendben. Pont itt. Alig telt el egy óra, hogy maga elment. Pulzus nélkül. Szavak nélkül. Kijött a mentő, de későn. Csak lefeküdt és… ennyi. Elvitték. Mi sem értettük rögtön.
Ott állt, hitetlenül. A világ épp most nyerte vissza értelmét… És ismét összeomlott.
Elképzelte, ahogy ott ül. A melléhez szorítja a cetlit a számmal. Mosolyog egy járókelőre. És összeesik. Halkan, zajtalanul. És minden véget ér. Nincs többé. Ennyi. Vége.
Este hazatért. A lakás melegebbnek tűnt, mint valaha — de nem a fűtéstől. A jelenléttől. Az ablak melletti fotelben Musya várta. Pokrócba burkolva, dorombolva, félig lehunyt szemmel. Elfogadta őt. És ő — őt.
Leült mellé, az ölébe tette a könyvet. Azt az egyet. Érik a gyümölcs. Steinbeck. Megsárgult lapok, szirmokból hajtogatott könyvjelzők, itt-ott ceruzás jegyzetek, apró, lágy zárójelek a margón.
Kinyitotta az első oldalt. Musya összegömbölyödve az ölében dorombolt halkan…
