Első pillantásra – semmi különös.
Az apa – ötvenes éveiben járó, erős, zord férfi, egykori erdész. Arca széljárta, kezei megkeményedtek a munkától, lépte súlyos és nehéz.
A lánya – sovány, sápadt, tizenkét év körüli kislány, kócos copffal és tekintettel, amely mintha félt volna a fénytől.
A falu szélén éltek, közvetlenül az erdő szélén. A ház – időtől megroggyant, ferdén álló tetővel és összetört tornáccal. Mellette – fekete, megöregedett pajta. Odabent látszólag semmi különös: szénakötegek, rozsdás szerszámok, tyúkketrec, félrebillent polcok.
De minden este, amint leszállt az éj, az apa kőarccal mindig ugyanazt mondta:
— Menj a pajtába.
A kislány bólintott. Se tiltakozás, se kérdés. Engedelmeskedett, és odament, ahová az apja mutatta. Az férfi követte. Az ajtó becsapódott, a retesz elcsúszott… és hajnalig onnan nem hallatszott ki egyetlen hang sem.
A szomszédok gyanakodni kezdtek. Először csak a kútnál suttogtak, aztán nyíltan beszélni kezdtek.
— Láttad, hogyan küldi oda?
— Láttam… és ő maga is bemegy.
— Pfúj, ebben nincs semmi tiszta.
Egyikük próbált egyenesen rákérdezni, miféle furcsa szokás ez – az apa csak gonoszul felpillantott a szemöldöke alól, és úgy szorította régi fejszéjét, hogy a nyele megroppant. Másikuk próbált beszélni a lánnyal – ő csak a falhoz simult, összegörnyedt, és egy szót sem mondott.
A szóbeszéd egyre nőtt. Egyesek suttogták, hogy az erdész megzavarodott, és a gyereket kínozza. Mások – hogy a pajtában rejlik valami félelmetes. Megint mások pedig határozottan állították: ott valami gonosz lény lakik, és az apa minden éjjel a lányát áldozza neki.
Az emberek találgattak, de nem mertek közbeavatkozni. Egy darabig.
Egy este három legény – Sztyopka, Griska és Mitka – felöntött a garatra, és a bátorságuk is megjött.
— Na, srácok, elég a pletykákból! — mondta Sztyopka. — Menjünk, nézzük meg, mi ott a valóság.
Este, amint besötétedett, a bokrok között rejtőztek el, nem messze a pajtától. És meghallották:
— Menj a pajtába.
A lány engedelmesen indult. Utána az apja. Az ajtó nyikordult, becsapódott. Egy pillanatra olyan csend telepedett a округ, mintha maga az éjszaka is visszatartotta volna a lélegzetét.
És ekkor elkezdődött…
⸻
A fiúk egymásra pillantottak.
— Halljátok? — suttogta Mitka.
— Valami furcsa csend… nyomasztó, — válaszolta Griska, miközben végigfutott a hideg a hátán.
Közelebb kúsztak, egészen a falig. Fülüket a korhadt deszkákhoz tapasztották. Először semmi. Csak az éjjeli szél susogása és egy bagoly huhogása. De aztán odabentről valami különös hang tört elő… Mintha valaki kaparna, de nem karmokkal, hanem valami puha, nyúlós, ragacsos dologgal. A hang — kellemetlen, sűrű, fullasztó.
Sztyopka ijedten hátrahőkölt.
— Ez nekem nem tetszik…
— Csitt! — sziszegett Griska.
És akkor meghallották a lány hangját. Csakhogy nem azt a halk, félénk hangot, ahogy mindig beszélt, hanem egy egészen másikat — mélyet, rekedtet, szinte öregemberszerűt:
— Éhes… nagyon éhes…
A fiúk dermedten álltak.
— Miféle ördögi dolog ez?.. — Mitka keresztet vetett.
Lépések hallatszottak. Valaki nehézkesen járt odabent a pajta padlóján. Aztán tompa csattanás — mintha valami hatalmas zuhant volna le.
A fiúk nem bírták tovább — hanyatt-homlok menekültek. Futottak, nem nézve, merre, míg csak a falu közepén ki nem fulladtak. Zihálva mesélték:
— Ott… az… az nem is lány volt!
A falubeliek felbolydultak. Valaki keresztet vetett, mások a vasvillát ragadták. De azon az éjszakán senki sem merte megközelíteni a pajtát.
⸻
A következő napok
Reggel a kislány úgy lépett ki a pajtából, mintha semmi sem történt volna. Sápadt volt, még inkább kimerült, tekintete kiüresedett. Az apa némán ment a kúthoz vízért, a szomszédok pedig úgy tettek, mintha semmit sem látnának, bár mindegyikük szívében ott lappangott az érzés: valami borzalmas dolog történik.
A hírek eljutottak Akulina anyóhoz, az öreg füvesasszonyhoz is. Sokáig hallgatott, miközben mások pletykáit figyelte, aztán megszólalt:
— Nem a férfitól kell félni, hanem attól, ami a lányban lakozik. Régóta észreveszem: a szeme nem gyermekszem. Ha rád néz, a hideg futkos a hátadon. Azért tartja őt éjjel a pajtában, hogy az embereket megóvja.
E szavak még inkább felkavarták a falut. Egyesek azt állították, hogy a lányt erdei szellemek cserélték el, mások pedig, hogy átok ül rajta.
⸻
Az apa titka
Az igazság csak egy hét múlva derült ki. Este ismét összegyűlt egy csapat férfi — villákkal, fejszékkel, fáklyákkal. Elhatározták: elég a hallgatásból, ideje kideríteni mindent. A vadász házához mentek, körülzárták a pajtát.
Az apa maga jött ki. Megállt az ajtónál, szorosan markolva a fejszét.
— Miért jöttetek? — kérdezte rekedten.
— Mit művelsz ott a lánnyal? — kiáltotta valaki. — Azt hiszed, vakok vagyunk?
Az apa nehéz sóhajt engedett ki. A tömegre nézett, majd a pajtára.
— Én senkinek sem akarok rosszat — mondta. — De ha most beléptek… azt a napot magatok fogjátok megátkozni.
A férfiak zúgolódtak. Valaki vakmerően előrelépett:
— Nyisd ki az ajtót!
Az erdész összeszorította a fogát, de hátrált. A retesz nyikordulva esett le. Az ajtó kitárult.
És az emberek meglátták.
A pajta sarkában, a szénakupac között ott ült a kislány. Ám a szeme állati fényben izzott a sötétben. Bőre szürke, száraz volt, mintha öreg volna. A szája meg sem mozdult, mégis suttogott:
— Éhes… nagyon éhes…
A tömeg felhördült. Valaki elejtette a fáklyát.
Az apa megszólalt:
— Ez már nem az én lányom. Két éve az erdőben találkoztunk… nem tudom, mi volt az. Árnyék. Belé költözött, és azóta minden éjjel be kell zárnom. Nappal majdnem ember, de éjjel vadállattá válik.
Szavai belevesztek a kiáltásokba, jajkiáltásokba. Az emberek hátráltak. A lány felállt, előrelépett — és a széna körülötte sisteregni, mocorogni kezdett, mintha láthatatlan láng perzselte volna.
Az apa kirántotta a fejszét, a lány és a tömeg közé állt.
— Tartom őt, ameddig bírom! — kiáltotta. — De az erőm fogy…
⸻
A végkifejlet
Attól az éjszakától a falu megváltozott. Voltak, akik elmenekültek, mások bezárkóztak a házaikba. Az erdész többé senkit nem engedett a pajta közelébe. Nappal a lány majdnem hétköznapinak tűnt, bár egyre gyengébbnek. De éjszaka a pajtából nyögések, csikorgás, néha kacaj hallatszott — mély, embertelen.
Egy reggel a pajta ajtaja tárva-nyitva állt. Odabent — üresség. Se a lány, se az apa. Csak fekete, elszenesedett föld, mintha ott tűz tombolt volna, amelyet senki sem látott.
Azóta az erdőszélen ott áll egy elhagyott ház. Az emberek messziről kerülik, még nappal is. Azt beszélik: ha éjszaka fülel az ember, suttogást hallhat:
— Menj a pajtába…
⸻
1. fejezet. A ház az erdőszélen
Az erdész háza külön állt. A falu mintha szándékosan tartotta volna tőle a távolságot — néhány száz lépésnyi üres tér, benőve csalánnal és vad bozóttal. Az ablakokat deszkák szegték el, a tető helyenként beszakadt, de a kéményből mégis szállt a füst, jelezve: emberek lakják.
A pajta állapota még rosszabb volt: mintha a földbe süllyedt volna, ferdén rogyadozott, a nedvességtől egészen megfeketedett. És mégis oda űzte az apa minden éjjel a lányát.
Nappal szinte hétköznapinak tűntek. Ő — mogorva, szófukar. A lány — halk, sápadt, mintha beteg volna. De estére valami megváltozott bennük: a lány léptei elnehezültek, a tekintete megkeményedett, s abban nem volt semmi gyermeki szikra.
És ekkor hangzott el a rövid, kemény parancs:
— Menj a pajtába.
⸻
2. fejezet. Pletykák
Eleinte a szomszédok csak suttogtak. De minél tovább tartott ez a különös történet, annál inkább nőttek a gyanakvások.
— Mit művel ő ott a gyerekkel? — kérdezték az asszonyok a kútnál.
— Vagy talán nem is gyerek az? A szemeit láttátok már?.. — súgták mások.
A leginkább az öregasszonyok csaptak zajt. Az egyik azt állította, hogy erdei szellem költözött a lányba. A másik — hogy ez az apa bűneiért kirótt büntetés. A fiatalok nevettek rajta, de csak addig, míg le nem ment a nap. Amint a nap lebukott az erdő mögött, még a legbátrabbak sem mertek elmenni a rogyadozó pajta mellett.
⸻
3. fejezet. Szemtanúk
Sztyopka, Griska és Mitka — a falusi legények triója — elhatározták, hogy utánajárnak. Egy kis bor bátorságot öntött beléjük.
Odasettenkedtek a pajtához, elbújtak a bokrok között. És hallották.
Először — az ajtó nyikorgását. Aztán — lépteket. A lány és az apja bementek. Az ajtó becsapódott. Csend. De nemsokára különös hang szűrődött ki: mintha valaki puha mancsokkal kaparna a padlón.
És utána egy hang. Mély, öreges, egyáltalán nem gyermeki:
— Éhes… nagyon éhes…
A fiúk hanyatt-homlok menekültek. És attól az éjszakától kezdve a faluban már senki sem mert tréfálkozni.
⸻
4. fejezet. Az apa titka
Egy hét múlva elfogyott a türelem. A férfiak villákkal és fáklyákkal körülvették a házat. Az erdész maga jött ki, a pajta előtt állt meg, kezében a fejszével.
— Engedd ki a lányt! — kiabálták.
— Ez már nem lány — mondta tompán. — Két éve az erdőben találkoztunk egy árnyékkal. Az költözött belé. Nappal majdnem ember, de éjjel vadállat. Azért tartom itt, hogy senkit ne bántson.
Az emberek nem hittek neki, míg meg nem látták saját szemükkel. Amikor a pajta ajtaja kitárult, a lány szeme állati fényben izzott a sötétben, bőre szürke és száraz volt. Szája meg sem mozdult, mégis suttogott:
— Éhes…
A tömeg rémülten hátrált.
⸻
5. fejezet. A tűz éjszakája
Attól az éjszakától a falu élete megváltozott. Az emberek nappal sem mertek a ház közelébe menni. Éjjel pedig nyögéseket, csikorgást és mély kacajt hallottak a pajtából.
Egy reggel a pajta üresen állt. Az ajtó tárva-nyitva, odabent elszenesedett föld. Sem a lány, sem az apa nem volt ott.
Volt, aki azt mondta: az apa nem bírta tovább, és maga égette el a lányt a gonosszal együtt. Mások pedig azt állították: a szörnyeteg kitört, és magával rántotta őt is.
⸻
6. fejezet. Azután
Azóta a ház üresen áll. A tető szinte teljesen beomlott, az ablakok betörve. De a falusiak mégis messziről kerülik.
Azt beszélik, hogy a csendes éjszakákon a pajta körül hallani lehet egy lány suttogását:
— Menj a pajtába…
Akik pedig merészkedtek bemenni, mind ugyanarról számoltak be: a sarokban, a korhadt szénakupacnál úgy tűnt, mintha valaki lélegzett volna.
⸻
7. fejezet. Évek múltán
Az a falu, ahol az erdész háza állt, már rég elnéptelenedett. A fiatalok városba költöztek, az öregek sorra meghaltak. A tucatnyi házból csak romok maradtak, mohalepte falak és gaztenger. A kút benőve, az ösvények eltűntek a fűben.
De az erdőszéli ház még mindig állt. Ferdén, megroggyant falakkal, de fenyegetően épen. A mellette álló pajta mintha a földbe süllyedt volna, ajtaját rozsdás pántok tartották, belül a szél süvített.
Néha betévedtek ide vadászok vagy kíváncsi vándorok. De sosem maradtak sokáig. Mindegyikük később ugyanazt mondta: „Éjjel hang hallatszik a házból.”
⸻
8. fejezet. A diákok
Sok évvel később ide érkezett egy csoport egyetemista néprajzos. Öten voltak — két fiú és három lány. Az eltűnt falu története érdekelte őket.
— Képzeljétek, — mesélte lelkesen Sása, a magas, szemüveges fiú, — az archívumokban nincs egyetlen bejegyzés sem arról, miért hagyták el hirtelen a falut. Egyszerűen csak eltűntek.
— Talán járvány volt? — vetette fel Anya, a legbátrabb lány.
— Vagy átok, — vigyorgott Nyikita, aki a hátán videokamerát cipelt. — Na, pont ez kell nekünk: felvenni, elmesélni, jönnek majd a megtekintések!
Útjuk éppen az erdész házához vezette őket.
— Nézzétek, még áll! — kiáltott fel Léna. — És mellette a pajta.
Anyának végigfutott a hideg a hátán. Már hallott a helyi legendákról, amikor a szomszéd falu öregasszonyaitól útbaigazítást kértek. Azok keresztet vetettek, és suttogták: „Éjjel ne menjetek oda. Ott még mindig hívogat.”
⸻
9. fejezet. Az első éjszaka
A diákok közvetlenül a ház mellett vertek tábort. Tüzet gyújtottak, vacsorát készítettek. Eleinte minden vidáman telt: nevetés, gitárkíséretes éneklés, történetek. De éjfélre a jókedv alábbhagyott, és mindenki figyelni kezdett a csendre.
Az erdő mintha kihalt volna. Nem ciripeltek a tücskök, nem huhogott bagoly. Csak a szél zúgott a roskadozó pajta réseiben.
— Hallottátok? — suttogta hirtelen Léna.
A sötétből felhangzott:
— Menj a pajtába…
A szavak elnyújtva, tompán szóltak, mintha a föld alól jönnének.
A diákok dermedten álltak. Anya elsápadt, szorosan markolta a zseblámpát. Nyikita viszont felélénkült, bekapcsolta a kamerát.
— Ez az! Egy hang! Hallottátok?!
De azon az éjjelen több már nem történt.
⸻
10. fejezet. A tiltott ajtó
Reggelre összeszedték a bátorságukat, és beléptek a házba. Odabent dohszag terjengett, a padló deszkái korhadtak voltak. A sarokban egy rozsdás fejszét találtak. A falakon furcsa jelek voltak karcolva — keresztek, vonalak, körök.
— Ez védelmi jelekre hasonlít — mondta Anya. — Az apa talán így próbálta megóvni magát és a lányt.
Este azonban a pajtát is kinyitották. Az ajtó nyikorogva engedett, mintha tiltakozna. Odabent csak korhadt széna és fekete föld, mintha valaha mindent elemésztett volna a tűz.
— Itt nincs semmi — mondta Sása. — Egy közönséges pajta.
Ám amint leszállt az éj, az ajtó magától becsapódott.
⸻
11. fejezet. A visszatérés
Éjjel a diákok ismét meghallották a hangot. Ezúttal tisztábban, közelebbről szólt.
— Menj a pajtába… gyere…
Anya remegett, de nem hátrált.
— Meg kell tudnunk, mi ez.
Nyikita a kamerával elsőként lépett be. A többiek vonakodva, de követték.
És akkor a pajta mintha életre kelt volna. A deszkák recsegni kezdtek, a széna megmozdult. A sarokban egy gyermekalak bontakozott ki — sápadt, sovány. Arca ismerősnek tűnt a régi archív fotókról: ő volt az a lány.
— Éhes… — suttogta idegen hangon.
A lámpafény megcsillant a szemén — sárga, fénylő, állatias szemek voltak azok.
⸻
12. fejezet. A választás
A diákok rémülten rohantak volna kifelé. De az ajtó becsapódott. Nyikita a kamerát szorította, és tovább filmezett.
— Ez hihetetlen! — motyogta. — Egy szellem! Valódi szellem!
Anya felsikoltott:
— Ez nem szellem! Ez éhség! Minket akar!
A lány előrelépett. A háta mögött a sötét árnyék növekedni kezdett, szétkúszott a falakon, betöltve az egész pajtát.
— Aki velem jön… marad. A többiek — élve maradnak, — hangzott a rekedt suttogás.
A diákok az ajtónál torlódtak össze. Mindegyikük megértette: egyvalakinek áldozatnak kell lennie.
⸻
13. fejezet. Az eltűnés
Reggel a szomszéd falu lakói csak három diákot találtak a ház mellett. A tűzhelynél ültek, sápadtan, őrült tekintettel.
— És a másik kettő? — kérdezték tőlük.
De azok hallgattak. Csak Anya suttogta:
— A pajta elvette őket.
Amikor az emberek benéztek, a pajta üres volt. Csak Nyikita videokamerája hevert a földön. A felvételen azonban nem volt más, csak zavaros képek és egy gyermeki hang:
— Menj a pajtába…
⸻
14. fejezet. Az új legenda
Attól kezdve a legenda új életre kelt. Mostanra a kíváncsiak, a misztikum vadászai és a bloggerek mind a romos házhoz zarándokolnak. De nem mindenki tér vissza közülük.
És éjjel azon a helyen még mindig hallani a suttogást. Néha halk, alig észrevehető. Néha hangos, parancsoló.
— Menj a pajtába…
És aki egyszer is meghallotta ezt a hívást, az soha többé nem tudja elfelejteni.
