Állatorvosi rendelő kicsinek és fülledtnek tűnt. Az alacsony mennyezet nyomasztott, alatta a neoncsövek monoton zümmögése tölötte be a szobát hideg fényével. Egyenletes, majdnem gépies zúgásuk még nyomasztóbbá tette a csendet. A fém asztalon, amelyet régi kockás pléd borított, feküdt Richard — valaha hatalmas kelet-európai juhászkutya. Ez a kutya ismerte a fagyos szél ízét a havas mezőkön, a tavaszi patak csobogását és az emberi kéz gyengéd érintését. Most azonban szőre kifakult, helyenként kihullott, légzése szakadozott, rekedt volt, mintha minden egyes lélegzet fájdalmat okozna.
Mellette ült gazdája, András. Meggörnyedt, mintha az idő plusz tíz évvel nehezedett volna rá. Keze lassan simogatta a kutya füleit, minden mozdulat belül fájdalmat keltett. Könnyei remegve csillogtak a szempillákon, elmosva a hűséges barát körvonalait.
— Te voltál a legjobb, ami csak volt nekem, Rich… — suttogta András, alig hallva saját hangját. — Sajnálom, hogy így ér véget minden.
A kutya mintha meghallotta volna. Ködös szeme nehezen emelkedett a gazdára, és még ott égett bennük a felismerés halvány szikrája. Richard erőfeszítéssel emelte fel a fejét, és az orrát a kezéhez szorította. Ez az egyszerű mozdulat erősebbnek bizonyult minden szónál.
András homlokát a kutya fejéhez hajtotta. Abban a pillanatban a világ megszűnt létezni. Csak ők maradtak — az ember és a kutya, akik együtt tették meg a hosszú utat, osztoztak a télen és a nyáron, a betegségeken és az örömökön.
A sarokban állt az állatorvos és az asszisztens. Csendben voltak, nem avatkoztak bele az idegen búcsúba. Az asszisztens elsöpört egy könnycseppet: ilyen jeleneteket már sokszor látott, de hozzászokni nem lehetett.
És ekkor Richard, egész testében remegve, felhúzta a mancsait, és átölelte András nyakát. Ebben a kényelmetlen ölelésben minden benne volt — szeretet, hála és bocsánat. Mintha azt mondta volna: „Köszönök mindent.”
— Szeretlek… — ismételte András, visszafojtva a zokogást. Tudta, hogy ez a nap elkerülhetetlen, de semmilyen előzetes gondolat nem tudta volna könnyebbé tenni a pillanatot.
A kutya nehezen lélegzett, mellkasa rángatózva emelkedett, de mancsai nem engedték el a gazdát. Az állatorvos közelebb lépett. Kezében felcsillant egy fecskendő átlátszó oldattal.
— Amikor készen állnak… — szólalt meg halkan.
András Richardra nézett, megsimogatta a mellkasát, és azt mondta:
— Pihenj… Te voltál a legbátrabb.
A kutya gyengén sóhajtott, farka végigsiklott a pléden. Ekkor az állatorvos hirtelen megállt, összehúzta a szemöldökét, és a sztetoszkópot a kutya mellkasához helyezte. A szoba olyan csendessé vált, hogy még a lámpák zúgása is mintha eltűnt volna.
Elvette a fecskendőt, és élesen a nővér felé fordult:
— Gyorsan a lázmérőt és a kórlapot!
— De ön azt mondta… meghal, — suttogta András.
— Azt hittem, — válaszolta az orvos. — De lehet, hogy nem szervi leállásról van szó, hanem erős fertőzésről.
Hangja magabiztossá, szinte parancsolóvá vált:
— Adjuk be a infúziót, azonnal széles spektrumú antibiotikumot. Nincs idő a laborra várni.
— Tehát élhet? — András ökölbe szorította a kezét.
— Ha időben cselekszünk, — mondta határozottan az állatorvos. — Harcolunk érte.
András a folyosón maradt. Egy keskeny padon ült, képtelen volt megnyugodni. Minden nesz a ajtó mögött megijesztette. Szemei előtt újra és újra előtűnt a kép: Richard, aki átöleli őt a mancsával.
Éjfélre az orvos végre kilépett. Arca fáradtnak tűnt, de szemében elszántság csillant.
— Stabil. De a döntő órák még hátravanok.
— Köszönöm… — ez volt az egyetlen, amit András ki tudott mondani.
— Még nem készen a távozásra — tette hozzá lágyan.
Néhány órával később újra megjelent. Ezúttal mosoly játszott az arcán.
— Gyerünk, vár rád.
András felállt, lába remegett. A kórteremben, tiszta pléden, infúzióval a mancsában feküdt Richard. Szemei újra tiszták és melegek voltak. Amikor meglátta gazdáját, gyengén csapott a farkával az asztalra.
— Szia, öreg… — suttogta András, miközben megérintette az orrát.
— Még mindig kritikus zónában van — figyelmeztetett az orvos —, de harcol.
András odahajolt hozzá, és suttogta:
— Egyszerűen nem akartál elmenni. Én pedig meg kellett, hogy értsem.
Richard felemelte a mancsát, és gazdája kezére tette. Ez már nem búcsú volt, hanem ígéret — hogy mellette marad.
Elhiszik, hogy az állatok ugyanúgy mélyen éreznek és értenek mindent, mint az emberek? Osszák meg történeteiket és gondolataikat a hozzászólásokban.
