Tatjána 6:45-kor ébredt – mint mindig, az ébresztőórára. Hétfő volt.
A konyhában zabkása illata terjengett – a nagymama már felkelt. Az élet a megszokott mederben folyt: kilencedik osztály, tanórák, házi feladat, ritka találkozások a barátnőkkel.
Látszólag minden olyan volt, mint másoknál. A valóságban azonban – kicsit másképp.
Tatjána gyerekkora óta tudott egy dolgot, amit sokszor hallott: az apja hős volt, még a születése előtt meghalt. Ezt mondta az anyja. Ezt ismételgette a nagymamája. És ezt könnyű volt elhinni. A történetet kevés részlettel, de különös áhítattal mesélték, mintha szent titok lenne, amit nem szabad bolygatni. Az apja „igazi férfi” volt, „túl korán ment el”, ő pedig az ő „legfőbb öröksége”.
Ez a történet védőpáncélként szolgált számára. Könnyebb volt így élni. El lehetett mondani az osztálytársaknak – szégyen nélkül, sőt, némi büszkeséggel. Valakinek az apja verte az anyját, másé egyszerűen eltűnt, de az övé – hős volt, aki a hazáért halt meg. A fejében néha filmekből ellesett képek jelentek meg: egyenruhás férfi, elszánt tekintet, búcsú a családtól a csata előtt. A képzelet pótolta a valóságot.
Iskola után Tatjána gyakran segített a nagymamájának – elment bevásárolni, cipelte az élelmiszert. A nagymama egyre idősebb lett, a lábai már gyakran cserbenhagyták. Ketten vacsoráztak, egy kis asztalnál. Ezek az esték nyugodtak voltak, de olyan törékenyen, hogy az ember attól félt, egyetlen rossz mozdulat is elég, és minden összeomlik.
És az összeomlás váratlanul jött.
A betegség gyorsan vitte el az édesanyját. Először csak általános gyengeség, aztán fájdalom, mentő, vizsgálatok. A diagnózis – rák. Egy szó, ami darabokra töri a megszokott világot. Jelena addig titkolta az igazságot, ameddig tudta. De amikor már lehetetlen volt, Tatjána kezdett gondoskodni róla: fogta a kezét a kórházi ágy mellett, megtanult főzni, utánajárt a papíroknak, hívta az orvosokat. Mindezt tizennégy évesen. A gyermekkora idő előtt véget ért.
Az anyja csendben halt meg, szinte észrevétlenül – egyszerűen csak abbahagyta a lélegzést egy éjszaka, amikor Tatjána elszundított, fejét az ágy szélére hajtva.
A temetés után nem sírt. Nem rögtön. Úgy tűnt, mintha nem vele történne mindez. Mintha anya csak elment volna valahová, és hamarosan visszatérne. Esténként azon kapta magát, hogy figyeli a folyosón a lépteket. De a csendet senki sem törte meg.
A gyámja a nagymama lett. Minden hivatalos ügyet a törvény szerint intéztek el — iratok, juttatások, támogatások. Szvetlána Petrovna minden erejével tartotta magát. Főzött, mosott, vasalt, átölelte Tatjánát. És minden este megismételte:
— Anya most velünk van — fentről figyel bennünket. Nem vagy egyedül, Tánjuska. Mi együtt vagyunk.
De ez a „mi együtt” egyre törékenyebbé vált. A ház hidegebb lett, még akkor is, ha a radiátorok izzottak. Az üresség betöltötte a szobákat, még akkor is, ha mindketten odabent voltak. Tatjána órákig üldögélt az ablaknál, az utcai lámpát nézve — az egyetlen állandó fényt az életében. Mintha épp ott, abban a fénycsóvában rejtőznének a válaszok.
Egy este, amikor a nagymama épp a ruhákat vasalta, Tatjána pedig úgy tett, mintha tankönyvet olvasna, kiszakadt belőle egy kérdés, amely régóta érlelődött benne:
— Miért halt meg anya és apa is? Mind a ketten?
A hangja remegett. Ez nem is kérdés volt — inkább egy fájdalmas kiáltás. Szavak, amelyeket először mondott ki hangosan, hogy ellenőrizze: valóban léteznek? Vagy talán ez a fájdalom csak egy rossz álom?
A nagymama összerezzent, letette a vasalót. Csönd. Aztán egy aggodalommal teli pillantás.
— Néha így történik. Vannak, akik túl korán mennek el. De mi élünk. Tovább kell élnünk.
„Mind a ketten meghaltak.” Ezek a szavak új varázsigévé váltak Tatjána számára. Újra és újra ismételgette őket, mintha így megérthetné a jelentésüket. De legbelül már megjelent a gyanú — valami nem hagyta nyugodni.
A reggel a szokásos módon kezdődött. Tatjána korán ment iskolába, a kopott pulóverben, amit a nagymamája kötött. A levegő csípős volt az őszi hidegtől, az ujjai elgémberedtek útközben.
De az iskolaépületben valami furcsa volt. Néztek rá. Úgy igazán — néztek. Volt, aki elkapta a tekintetét, mások suttogtak. A tanárok kerülni látszották a pillantását. A barátnői furcsán, mesterkélten viselkedtek.
A szünetben odalépett hozzá Nasztya — a pletykák iskolai királynője. Egyfajta részvéttel és kíváncsisággal vegyes hangon szólalt meg:
— Figyelj, Tányus… Csak ne haragudj, jó?.. De… tudod, hogy az apukád… nem halt meg?
Tatjána szíve megállt egy pillanatra.
— Hogy érted ezt?
— Hát… az anyukám a parkban látott egy hajléktalant. Azt mondta, Pálnak hívják. Azt mondta, régen együtt volt az anyukáddal. Mintha… ő lenne az apukád.
A szavak a semmibe zuhantak. „Él.” „Pál.” „Hajléktalan.”
Otthon, este, Tatjána követelte az igazságot. A hangja kemény volt, szinte felnőttes — mint egy emberé, akit becsaptak.
Először a nagymama megpróbálta elterelni a témát, kitérni a beszélgetés elől. De Tatjána nem tágított.
Akkor Szvetlána Petrovna leült a kanapéra, és mindent elmondott. Lassan. Díszítések nélkül.
Pál Lénáék falujából származott, Lena ifjúkori szerelme volt. Együtt nőttek fel, szerették egymást. Pál bevonult a seregbe, és megígérte, hogy visszatér. Fél év múlva levél érkezett — hideg, lelketlen sorok. Lemondott Lénáról és a gyermekről. Azt kérte, felejtse el őt.
Léna nem tudott tovább maradni a szülőfalujában. Elköltözött a városba, titokban tartva terhességét, és új életet kezdett. Ott született meg Tatjána. Pál többé nem tűnt fel. Léna nem kereste — nem volt mit megbocsátania.
Később hallották, hogy megnősült, dolgozott valahol. Aztán minden megfordult. Egészen a mélybe süllyedt. Az utóbbi években már az utcán élt. Idegenként. Elveszetten. Mint egy árnyék.
— Ilyen ember az apád, Tánya — mondta halkan a nagymama. — De ő nem jelent semmit számodra. Nélküle nőttél fel. Az lettél, aki vagy — nem miatta, hanem annak ellenére.
Másnap Tatjána hazafelé tartott a szokott útvonalon, amikor a bolt előtt megpillantott egy rendőrautót. Mellette egy férfi állt — meggörnyedt testtartással, kopott ruhában. A haja összetapadt, arcát borosta és kosz takarta. Az idő is rajta hagyta nyomát. Mégis volt benne valami, ami megállásra késztette a lányt.
Amikor a rendőrök épp az autóhoz kísérték a férfit, az hirtelen hátrafordult. Csak egy pillanatra — de az a pillanat elég volt. A tekintete — ködös, mégis ismerős — áthatolt Tatjánán.
Ő volt az. Ő.
Otthon a nagymama megerősítette a legrosszabbat: igen, ez Pál volt. Igen, életben van. És igen — most már hajléktalan.
Tatjána szívét ellentmondásos érzések marcangolták: düh, fájdalom, szánalom, szégyen. Ordítani akart. Kitörölni mindent az emlékeiből. Azt kívánta, bárcsak valóban halott lenne.
De életben volt. És ő volt az apja.
Hétfőn Tatjána, mint mindig, korán ért az iskolába — a régi pulóverében, hátán a hátizsákkal. A tegnapi megrázkódtatás még nem csillapodott, de az arca feszes és zárt maradt — hideg, összeszedett. Mégis, a légkör az osztályban megváltozott. A tekintetek megkeményedtek — elítélők voltak, szinte gyűlölködők.
— Megjött a kis büdös csöveslány… — suttogta valaki a háta mögött, amikor helyet foglalt.
A gúnynevek sorra záporoztak: „az alkoholista lánya”, „a szemétdomb örököse”, „hercegnő a konténerből”.
A tanárok is távolságtartóbbá váltak. Az osztályfőnök már nem mosolygott, az igazgatóhelyettes úgy tett, mintha észre sem venné a lányt. Teljes hallgatás azok részéről, akik korábban még biztos háttérnek tűntek.
A legrosszabb az volt, hogy senki sem állt ki mellette. Egyetlen barátnő, egyetlen felnőtt sem mondta ki: „Ez nem a te hibád.” A világ, amelyben korábban biztonságban érezte magát, elfordult tőle.
Addig Tatjána az iskola egyik legjobb tanulója volt: felelősségteljes, kíváncsi, szorgalmas. De hirtelen a jelesek helyett hármasok jelentek meg a naplójában, a fogalmazásaira rosszabb jegyeket kapott, a feleletei pedig „meggyőzőtlenek” lettek.
Először véletlennek hitte mindezt, később a figyelmetlenségére fogta. De a hibák túl gyakran ismétlődtek. Egy este, amikor hazatért, halkan ennyit mondott a nagymamájának:
— Nem bírom tovább. Át akarok iratkozni egy másik iskolába.
Szvetlána Petrovna, visszafogott, de aggódó arccal, elkísérte őt az igazgatóhoz. A fogadtatás udvarias volt, de rideg. A szemüveges férfi alig nézett rájuk, miközben ezt mondta:
— Segítenénk… de túl nagy a leterheltség. Az ilyen gyerekek, akik érzelmileg instabilak, feszültséget keltenek a közösségben. Már így is rengeteg problémánk van.
Bocsánatkérés nem hangzott el.
Tatjána kilépett az iskolából, és nem ment haza. Egy padra ült le a parkban, és nézte, ahogy a levelek örvénylenek a lába előtt. A gyerekek labdáztak, anyák sétáltak a babakocsikkal. Ő pedig belülről szakadt szét.
Miért? Miért neki kell mások hibáiért fizetnie? Miért hullik darabokra az élete csak azért, mert ilyen apja van? Hiszen tanul, segít, igyekszik — miért nem elég ez?
Egy gondolat bukkant fel magától, éles volt, mint a penge:
„Én — nem az apám vagyok. Én — nem tehetek róla. Miért kell emiatt szenvednem?”
De ez a gondolat nem változtatott semmin. A világ már döntött: mostantól ő — „nem a megfelelő ember lánya”.
— A felnőttek is tudnak ostobák lenni — mondta este a nagymama, miközben Tatjána a vállán zokogott. — Mindenhol van jó is, rossz is. Nem te vagy a rossz. Ők csak gyengék.
Szvetlána Petrovna halkan, de határozottan beszélt — úgy, mint aki ismeri az élet igazi súlyát. Simogatta az unokája fejét, mintha újra kislány lenne.
— Fel fogsz nőni, Tányuska. Elfelejted ezeket az embereket. Csak saját magadat ne veszítsd el. Hallod? Ne add oda magad az árulásnak.
Ezek a szavak mentőövként hatottak. Az egyetlenként, amibe akkor kapaszkodni lehetett.
A tél köhögéssel kezdődött. Enyhe, alig hallható köhécselés volt először, amely mély, sípoló hangú köhögéssé vált. A nagymama eleinte nem aggódott: „Meghűlt”, „Ilyen az időjárás.” De a köhögés egyre erősödött, láz jelentkezett, nehézlégzés is társult hozzá.
Rendelőintézet, röntgen, diagnózis: hörghurut szívszövődménnyel. Kezelést írtak elő — infúziók, gyógyszerek, pihenés. A nyugdíj a gyógyszerekre ment el, élelemre alig maradt valami.
Tatjána elkezdte vezetni a kiadásokat. Füzetet nyitott, amelybe gondosan feljegyzett minden egyes fillért. Néha kihagyta a reggelit, hogy meg tudja venni a gyógyszereket. Az utolsó napon fizette be a közüzemi számlákat, hogy elkerülje a tartozásokat. Az iskola háttérbe szorult.
Lesoványodott arca, beesett orcái, túl bő kabátja — mindez nem maradt észrevétlen. De az együttérzés helyett újabb gúnyolódás jött.
— Mi van, spórolsz az ételen? — szúrta oda egyik osztálytársa. — Vagy apádnak gyűjtöd?
A lányok fújtatva nevettek. Még azok is, akik korábban a legjobb barátnői voltak.
A kabát szakadt ujja suttogások tárgya lett. A hátizsák elszakadt pántja — poénok és mémek alapja. Az osztálytársak telefonjain keringett egy fénykép: Tatjána egyedül eszik egy péksüteményt az iskola udvarán, alatta a felirat: „csöveslány”.
Amikor megszólalt a csengő, és az ajtóban két szigorú arcú nő állt, kezükben dossziékkal, Tatjána azonnal tudta — a gyámhatóságtól jöttek.
— Szeretnénk beszélni önökkel. Bejelentést kaptunk. Fel kell tennünk néhány kérdést.
A beszélgetés udvarias volt, de hivatalos. A nők érdeklődtek az életkörülmények, az étkezés, a tanulás iránt. Megnézték a lakást. A nagymama igyekezett méltósággal viselkedni, de a köhögést nem tudta elfojtani. Tekintetük összeakadt.
— Lehetőségünk van ideiglenes elhelyezést biztosítani. Egy központban. Szoba, étel, támogatás. Könnyebb lenne önöknek.
Tatjána felállt, mintha a padlóhoz nőtt volna:
— Nem. Nem megyek sehova. A nagymamával maradok.
— Gondold meg, ez nem veszi el az életeteket — ez segítség.
— Ez árulás — mondta keményen, és becsukta az ajtót.
Éjjel a könnyei nem a félelemtől folytak, hanem a tehetetlenségtől. Attól a felismeréstől, hogy még azokat sem tudja megvédeni, akiket a legjobban szeret.
Az egyik nő — a fiatalabb, barna szemű — még egy pillanatra ott maradt a lépcsőfordulóban. Visszafordult, és váratlanul megszólalt:
— Nagyon erős és okos kislány vagy. Minden rendbe fog jönni. Hiszek benned.
Ezek voltak az első szavak egy idegen felnőttől, amelyek valóban megérintették a szívét. Ezek a szavak lettek a horgony a hosszú éjszakákon, amikor minden reménytelennek tűnt. Emlékeztették: ő még nem tört össze. Még nem.
A tanév a végéhez közeledett. Az osztály az évzáróra próbált: volt, aki verset tanult, mások énekeltek, megint mások a termet díszítették. A szereplők névsorát már összeállították — Tatjána neve sehol nem szerepelt.
A lány az osztályterem egyik sarkában ült, hallgatta a többiek hangját, mintha ő nem is létezne. A gúnyolódásoknál is rosszabb volt ez — láthatatlanná válni. Mintha kiírták volna a világból.
A nagymama ezt már nem bírta tovább. Felhívta Nasztya édesanyját — Veronikát.
— Ő is ember — mondta neki. — Nem kell szeretniük, de nem ő a hibás. Legalább egy esélyt adjanak neki.
Válasz sosem érkezett.
Az egyik próbán Tatjához odalépett az irodalomtanárnő, aki az ünnepségért felelt.
— Lesz egy dal az apákról. Nagyon megható. Nem lenne kedved elénekelni egy versszakot? Részt venni?
Tatjána szótlanul átvette a dalszöveget. Elolvasta. A sorok: „Köszönöm, apám, a szeretetet és az erőt…” — úgy hasítottak belé, mint egy penge.
Óvatosan összehajtotta a papírt, és visszaadta.
— Ezt nem fogom elénekelni.
— Miért? — csodálkozott a tanárnő.
— Mert ez nem rólam szól.
És akkor valami eltört benne. Összeomlott minden, ami évek óta nyomta.
— Mert te egyszerűen nem vagy olyan, mint mi! — kiáltotta Nasztya. — Ezért nem illettél közénk! Meghalt az anyád — és jól is van ez így, egy ilyen gyerek jobb, ha egyedül marad!
Csend. Fojtó, metsző csend. A világ megdermedt.
Tatjána felpattant:
— Ne merj így beszélni róla! Ne merj! Ő jobb volt, mint ti mind együttvéve! Jobb, mint te! Ő sosem árult el, nem hazudott, nem alázott meg senkit. Ő élt — és szeretett! Te meg… te csak egy üres héj vagy! Semmi sincs benned!
A könnyek áttörték a gátat. Kirohant az osztályból, becsapta maga mögött az ajtót. Futott, nem nézve, merre. Csak el innen — ettől az épülettől, az arcoktól, a mérgező napoktól, amik lassan megfojtották az iskolai éveit.
Robbanás történt. De most — először — ő szólalt meg. Hangosan. Őszintén. Saját magáért. Az anyjáért. A hangjáért, amely többé nem akart hallgatni.
Tatjána oda ment, ahol mindig biztonságban érezte magát — a folyópartra. Ez a hely ismerte őt gyerekkora óta, elrejtette a fűzfák alatt, őrizte a csendjét. Itt önmaga lehetett. Itt a világ nem látta őt — de nem is bántotta.
Leült a fűre, átölelte a térdeit, és a vizet nézte. A szíve üres volt, de nem hideg — inkább kiégett. Úgy tűnt, már semmi sem maradt — sem fájdalom, sem könnyek.
De hirtelen kiáltás hasított a levegőbe:
— Segítség!..
A hang rekedt volt, szinte erőtlen, de tele kétségbeeséssel. Tatjána felugrott. A fűzfa mögött a vízben küzdelem látszott — valaki fuldoklott.
Gondolkodás nélkül lerúgta a tornacipőjét, leszaladt a partra, és beugrott a folyóba.
A hideg úgy ütött, mint egy áramütés. A levegő elakadt. Úszott, legyőzve a bénultságot és a félelmet. Egy kéz, haj, kiáltás — minden egyetlen impulzussá olvadt: megmenteni.
Nagy nehezen sikerült kihúzniuk a partra. A föld csúszott, a lábak elgyengültek, de nem engedte el. Mindketten életben maradtak — vizesen, remegve, de életben.
— Hogy vagy?.. — lehelte Tatjána.
— Nem tudom… Köszönöm neked — suttogta a lány, köhögve.
Mariának hívták. Tizenkilenc éves volt — építészmérnöki kar elsőéves hallgatója. Remegett a hangja, miközben elmesélte, hogy azért jött ide, mert találkozót beszélt meg egy Antonnal nevű fiúval, akivel majdnem egy éve járt.
— Le akartam zárni az egészet… — szipogta. — Megváltozott. Kegyetlenné vált. Idegenné. Már nem az volt, aki régen.
Anton még egy utolsó sétát javasolt — a folyó mentén. De a búcsú helyett valami szörnyűség történt.
Kiderült, hogy Anton nem csupán elvesztette az érzéseit iránta. Egy veszélyes játszma részesévé vált. Marián keresztül próbált eljutni az apjához — a megye kormányzójához. A fiú csoportja eltervezte, hogy megrendezik a lány eltűnését, hogy ezzel zsarolják az apát, és rákényszerítsék, hogy aláírjon egy hatalmas építkezési projekt dokumentumait.
— Azt mondta: „Az apád majd aláírja, ha azt hiszi, hogy meghaltál” — mesélte Mária már nyugodt hangon, de a tekintete még mindig megrendült volt.
A folyóparton álltak. Egy pillanatban Anton ellenőrizte a telefonját, majd ennyit mondott fagyos hangon:
— Ennyi. Ideje. A halottak nem fecsegnek.
És a vízbe lökte.
— Még sikítani sem volt időm… De valaki meghallotta. Te voltál az — Mária Tatjánára nézett, és a szemében olyan hálafény csillant meg, amit szavakkal lehetetlen kifejezni.
Másnap Tatjána hazavitte Máriát. Száraz ruhát adott neki, forró teát, és egy régi mobiltelefont, hogy kapcsolatba léphessen az apjával.
A beszélgetés rövid és feszült volt.
— Apa, én vagyok az. Élek. Ne írj alá semmit. Ez csapda. Fel akartak használni engem… — a hangja remegett.
A vonal túlsó végén hosszú csend következett, aztán kiáltás, majd ismét hallgatás. Végül megkönnyebbült sóhaj:
— Indulok.
Két órával később egy fekete terepjáró gördült Tatjána háza elé. Egy magas, sötét kabátos férfi szállt ki belőle. Amint meglátta a lányát, odarohant hozzá, szorosan átölelte, és nem próbálta elrejteni a könnyeit.
— Majdnem beleőrültem… — suttogta.
Mária Tatjánához fordult:
— Ő mentett meg engem. Nélküle nem éltem volna túl…
A kormányzó lassan odalépett Tatjánához. Ő zavartan elrejtette a kezét a pulóver ujjaiban. Ő sokáig nézte, mintha valami fontosat akarna mondani, de csak bólintott. Aztán elment, szorosan magához ölelve a lányát.
Nem volt interjú, nem jelentek meg hírek a címlapokon. De Tatjánáéletében megjelent egy új ember — Mária. És ez a kapcsolat megmaradt.
Az iskola készülődött a ballagásra. Az utolsó csengő. Mindenki ruhában volt, virágokkal, szalagokkal. Tatjána az ajtóban állt. A kezében egyszerű fehér szalag volt. Úgy tűnt, senki sem várta őt. De ő eljött.
Amikor felcsendült a híres „apákról” szóló dal, ő a háttérben maradt. Nem emelte fel a tekintetét. Csak állt. De belül már nem volt fájdalom. Csak csend. Nyugalom. Elfogadás.
És akkor a terem észrevette: belép Mária. Világos ruhában, gondosan hullámos hajjal, olyan cipőben, amit maga talán nem vett volna fel. A csuklóján vékony karkötő, az arcán mosoly. Mindez Tatjánától kapott ajándék volt.
— Hadd lássák, milyen vagy valójában — mondta Mária előző nap.
Amikor a ünnepség a végéhez ért, kitárultak az ajtók. Belépett Szergej Nyikolajevics — a megye kormányzója. A terem megdermedt. Magabiztosan indult Tatjána felé. A kezében piros rózsacsokor.
Némán nyújtotta át a virágokat. Aztán lehajolt, és megcsókolta az arcát.
— Nem vagy idegen nekem.
A világ megállt. Tanárok, diákok, szülők — mindenki nézte. Valaki suttogta: „Ki ő neki?” Valaki videót készített. Valaki egyszerűen képtelen volt megszólalni.
Tatjána megfordult az egyik lánynál, elmosolyodott, és halkan megszólalt:
— Azt mondta, nem vagyok neki idegen.
Aztán kiment. Nem menekülve. Méltósággal.
Azóta Tatjána és Mária elválaszthatatlan barátnők lettek. Mostanában gyakran találkoznak az egyetemi menzán, beszélgetnek az építészet és a pszichológia témáiról, nevetnek, vitatkoznak, álmodoznak — egyszerűen csak élnek.
