— Anya megint azt mondta, hogy át kellene adnátok nekünk a nagy szobát! — vágta oda Szvetlána már az ajtóból, köszönés nélkül. Arcán igazságos felháborodás izzott, a kezében pedig olyan erősen szorongatta a lakáskulcsokat, mintha fegyver lenne nála.
Megdermedtem a teásbögrével a kezemben. A péntek este, amit csendes pihenéssel terveztem eltölteni egy nehéz munkahét után, láthatóan dugába dőlt. András a kanapén ült, és szorgalmasan tanulmányozta a telefonja kijelzőjét, úgy téve, mintha nem is hallaná a húga szavait.
— Szvetlána, ezt már megbeszéltük — válaszoltam a lehető legnyugodtabban, bár belül forrt bennem minden. — Mi Andrással azért lakunk abban a szobában, mert mi fizetjük a lakást. Ti Viktórral már fél éve ingyen éltek itt.
— Ingyen?! — visította fel a sógornőm. — De hiszen rokonok vagyunk! Család! Vagy talán azt hiszed, hogy csak azért, mert megvetted a lakást, máris parancsolgathatsz nekünk?
A történet nyolc hónappal ezelőtt kezdődött, amikor végre sikerült megvennem egy háromszobás lakást. Évek spórolása, lemondások a nyaralásokról és szórakozásokról, végtelen túlórák — mindez abba az áhított néhány négyzetméterbe ölt testet egy lakótelepi kerületben. András akkor őszintén örült velem együtt, megígérte, hogy mostantól majd igazán élhetünk. Beköltöztünk, berendezkedtünk, és az első két hónap valóban boldogságban telt.
Aztán jött az „ideiglenes helyzet”. Szvetlána a férjével, Viktorral elveszítették az albérletüket — a tulaj úgy döntött, eladja a lakást. Újat keresni persze nem siettek. Minek is, ha van egy „drága kisöcsi” háromszobás lakással?
— Csak pár hétig maradnak, amíg találnak valamit — próbált meggyőzni András. — Mégsem tehetjük ki a testvéremet az utcára.
A pár hétből lett egy hónap, aztán kettő. Szvetlána és Viktor elfoglalták a kisebbik szobát, és úgy tűnt, eszük ágában sincs elköltözni. Sőt, az igényeik egyre nőttek.
— Anyának igaza van — folytatta Szvetlána, miközben lehuppant a fotelba, mintha ő lenne a házigazda. — Ketten vagyunk, ti is ketten vagytok. De nekünk több holmink van, szűk a kis szobában. Logikus, hogy cseréljetek velünk. Ráadásul Viktor horkol, neki jó hangszigetelés kell, a nagy szobában meg vastagabbak a falak.
Andrásra néztem. Ő továbbra is úgy tett, mintha mélyen elmerült volna a telefonjában. Ismerős jelenet — ha dönteni kellett vagy kiállni értem, a férjem egyszerűen láthatatlanná vált.
— Szvetlána, veszek Viktor számára füldugót — válaszoltam, alig visszafogva magam. — De nem cserélünk szobát. Ez a mi lakásunk, jogunk van abban a szobában élni, amelyikben akarunk.
— A te lakásod! — kiáltott fel a sógornőm. — Mindig ezzel jössz! Azt hiszed, csak mert megvetted, máris királynő vagy? És az, hogy mi András családja vagyunk, az nem számít?
— Nem hánytorgatok fel semmit — vágtam vissza, miközben éreztem, ahogy lüktetni kezd a halántékom. — De a tény attól még tény marad — a lakást én vettem, az én nevemen van, és én fizetem a hitelt is. Ti fél éve ingyen laktok itt, és egyszer sem kértem tőletek pénzt, még a rezsire sem.
— Há! — csapta össze teátrálisan a kezét Szvetlána. — Hallod ezt, Andriskám? A kis feleséged még a rezsit is a szemünkre veti! Anyának igaza volt — ez a nő nem becsül téged, csak a pénzét meg a lakását hajtogatja!
András végre felemelte a fejét a telefonjáról. Reménykedve néztem rá — talán most végre kiáll mellettem? De nem.
— Ne veszekedjünk már — motyogta. — Talán tényleg érdemes lenne elgondolkodni rajta… Elvégre nekik tényleg szűkös ketten abban a kis szobában.
Nem hittem a fülemnek. A férjem, aki esküdött, hogy mindig támogatni fog, épp most állt a húga pártjára — a saját lakásom ügyében!
— András, ezt komolyan mondod? — a hangom elárulta az elfojtott fájdalmat.
— Ne reagálj rögtön így… Csak azt mondom, lehetne mérlegelni a lehetőségeket. Hiszen mégiscsak család vagyunk.
Család. Ez a szó az elmúlt fél évben valóságos átokká vált számomra. A család mindig engedékenységet követelt. A család türelmet követelt. A család az én pénzemet, a teremet, az időmet követelte. És mit adott cserébe? Vádakat, elvárásokat, és újabb áldozatok iránti igényt.
— Na ugye! — vágott közbe Szvetlána. — Család! De te, Marina, ezt láthatóan nem érted. Anya mindig is mondta, hogy Andriskának valami egyszerűbb lányt kellett volna feleségül vennie, nem egy ilyen ambíciósat meg lakásmániásat. Egy olyat, aki tiszteli a családot!
Ambíciók. Így nevezte azt a hosszú éveken át tartó robotot, a lemondást minden apró örömről, a spórolást és önmegtagadást, amíg végre saját otthonhoz juthattam. „Egyszerűbb” — az ő szemében az az asszony, aki szó nélkül kiszolgálja a férje egész famíliáját, és még csak hangot sem ad a véleményének.
— Tudod mit, Szvetlána — felálltam, és olyan erővel tettem le a bögrémet az asztalra, hogy a tea ki is löttyent —, tényleg nem értem az ilyen „családot”. Aki csak kér és követel. Aki nem tiszteli más munkáját és tulajdonát. És tudod mit? Nem is akarom többé megérteni.
— Jaj-jaj, megsértődött! — ugrott fel Szvetlána is. — Andriskám, látod ezt? A feleséged ki akar minket dobni! A saját húgodat meg a férjét! Anyu ettől teljesen ki lesz borulva!
Az anyós. Egy újabb érzékeny téma. Tatjána Petrovna már az első pillanattól világossá tette, hogy nem vagyok méltó a fiához. Túl önálló vagyok, túl ambiciózus, túl… mindenből túl sok. Amikor megvettem a lakást, az elégedetlensége csak fokozódott. „Egy rendes feleség megvárja, míg a férj biztosít otthont a családnak” — szokta mondani. Az, hogy a fia harminckét évesen egy fillért sem tudott félretenni, és velem lakott albérletben, sosem zavarta.
— Legyen is kiborulva — feleltem, miközben Szvetlánára néztem egyenesen a szemébe. — És igen, megkérem titeket, hogy költözzetek el. Két hetet adok a lakáskeresésre.
— Mi van?! — sikította a sógornőm. — András, hallottad ezt? Ki akar dobni minket!
Férjem felé fordultam. Ült, sápadtan, tanácstalanul, egyértelműen nem számított ilyen fordulatra.
— Marina, miért kell ezt így… Nem lehetne nyugodtan megbeszélni?
— Fél éve próbálunk beszélni, András. Fél éve tűröm a húgod tiszteletlenségét, a követeléseit, a beszólásait. Fél éve várom, hogy elkezdjenek lakást keresni. Fél éve remélem, hogy egyszer végre kiállsz mellettem. De te inkább úgy teszel, mintha semmi sem történne.
— Én csak nem akarok családi konfliktust…
— És én nem akarom, hogy a saját otthonomban megmondják, melyik szobában lakhatok! — a hangom kiabálásba csapott át. — Nem akarom, hogy a lakásommal vágjanak vissza, amit vérrel és verejtékkel vettem meg! Nem akarok eltartani egészséges felnőtt embereket, akik fél év alatt egyszer sem mondtak köszönetet!
— Szóval még hálásnak is kellene lennünk neked?! — Szvetlána tombolt. — Hálásnak ezért a lyukért valahol a világ végén? Hálásnak azért, hogy egy nyomorúságos kis szobában zsúfolódunk össze? Mi még szívességet teszünk neked, hogy egyáltalán itt maradunk! Viktor nap mint nap keresztülutazik az egész városon a munkába!
„Lyuk a világ végén.” Így nevezte azt a lakást, amiért öt évemet áldoztam. A lakást, amelynek minden négyzetcentiméteréért keményen megdolgoztam.
— Akkor mi a probléma? — mosolyodtam el gúnyosan. — Keressetek egy lakást közelebb Viktor munkahelyéhez. Biztos vagyok benne, hogy könnyedén találtok valamit a belvárosban. Vagy vegyetek sajátot, ha az én lakásom ennyire szörnyű.
— Te… te… — Szvetlána annyira felháborodott, hogy levegőt is alig kapott. — András, te ezt tűröd?!…
Minden tekintet a férjemre szegeződött. Összegörnyedve ült, mintha legszívesebben elnyelné a föld. A választás egyszerű volt — a felesége vagy a húga. Én vagy az örökké elégedetlenkedő anyja. A mi családunk vagy az a klán, amely egész életében dédelgette, döntött helyette, és most benyújtotta a számlát a gondoskodásért.
— Szveta, talán tényleg… — kezdte bizonytalanul. — Már régóta laktok itt…
— Andriska! — Szvetlána úgy nézett a testvérére, mint egy árulóra. — Te most őt véded?! Anya megmondta — ez a nő tönkre fog tenni téged! Papucsot csinál belőled! És lásd, igaza lett!
— Én senkiből nem csináltam semmit — mondtam fáradtan. — Én csak egy normális családot akartam. Ahol férj és feleség támogatják egymást. Nem olyat, ahol a feleség a férje egész családját kiszolgálja. De úgy tűnik, tévedtem a választásban.
András megrezzent, mintha pofont kapott volna. Érezte, hogy nem csak a mai napról beszélek. Hanem az elmúlt hónapokról, amikor hallgatott, amikor nem vett tudomást a húga tiszteletlenségéről, amikor arra kért, legyek türelmes. Minden felgyűlt, mint egy lavina.
— Marina, ne beszélj így…
— És hogyan beszéljek, András? Hallgassak? Mosolyogjak, miközben a saját házamban sértegetnek? Úgy tegyek, mintha minden rendben volna, amikor a húgod azt követeli, hogy adjuk át neki a hálószobánkat, mert a férje horkol?
— Már bocsánat — vágott közbe Szvetlána —, de nekünk is jogunk van itt lakni! Ez a lakás a bátyámé is!
— Nem — vágtam rá. — Ez az én lakásom. Egyedül az enyém. Én döntöm el, ki lakhat itt. András itt van, mert a férjem. Még. Ti pedig az én jóindulatomból vagytok itt, ami, úgy látszik, hiba volt.
„Még.” Ez a két szó úgy lógott a levegőben, mint egy lecsapni készülő guillotine. András még sápadtabb lett. Szvetlána kinyitotta a száját, de nem jött ki belőle hang.
— Te… te megfenyegeted a testvéremet válással? — nyögte ki végül.
— Én tényt közlök. Ha András szerint a húga és az anyja érdekei fontosabbak, mint a feleségéé, akkor mi értelme van ennek a házasságnak?
— Marina, beszéljünk kettesben — András végre felállt a kanapéról. — Szveta, talán menj vissza a szobádba… vagyis, a szobába.
— Aha, persze! Hogy aztán jól megdolgozzon téged? Ki van zárva! Anya megmondta — az ilyeneknek ha egyszer engedsz, rögtön a nyakadra másznak!
Felnevettem. Őszintén, szívből nevettem először hosszú napok óta. A helyzet iróniája gyilkos volt — engem vádoltak azzal, hogy „más nyakára ülök”, azok az emberek, akik fél éve élnek az én lakásomban ingyen!
— Tudjátok mit? — elővettem a telefonom. — Hívok egy taxit, és elmegyek a barátnőmhöz. Ti itt nyugodtan oldjátok meg a családi ügyeiteket. András, ha majd eldöntöd, mi fontosabb számodra — a házasságunk vagy a húgod kényelme —, akkor hívj fel. Reggelig van időd.
— Marina, várj! — András utánam kapott, de hátraléptem.
— Nem. Elegem van a várakozásból. Elegem van abból, hogy azt reméljem, egyszer végre férj leszel, nem pedig anyuci kisfia. Elegem van abból, hogy harcolnom kell a helyemért a saját otthonomban. Úgyhogy válasszatok. Holnap Szvetlána és a horkoló Viktora lakást keresnek, vagy én keresek… de már nem lakást, hanem jó válóperes ügyvédet.
Szvetlána még kiabált utánam valamit, András próbált visszatartani, de már nem hallgattam. Felvettem a kabátomat, és kisétáltam a lakásból, magukra hagyva őket, hogy rendezzék a soraikat.
Kint szitáló őszi eső fogadott. Felnéztem az égre, hagyva, hogy az esőcseppek összekeveredjenek a hívatlan könnyekkel. Fájt. Pokolian fájt belátni, hogy az az ember, akit szeretsz, nem képes megvédeni téged. Hogy számára az anyja véleménye és a húga kényelme fontosabb a felesége boldogságánál.
Megrezdült a telefon. Üzenet Andrástól: „Marina, gyere vissza, beszéljük meg normálisan.”
Elmosolyodtam. Normálisan fél évvel ezelőtt kellett volna beszélgetnünk, amikor a rokonai beköltöztek. Három hónapja, amikor megjelentek az első követelőzések. Egy hónapja, amikor Szvetlána először célozgatott a nagy szobára. De ő inkább a hallgatást választotta, abban reménykedve, hogy minden megoldódik magától.
A taxi gyorsan megérkezett. Beültem a hátsó ülésre, és tárcsáztam a barátnőm számát.
— Oli, alhatok ma nálad? Igen, megint családi ügy… majd elmesélem, ha ott vagyok.
Útközben a telefonom folyamatosan csörgött. András, Szvetlána, sőt még az anyós is bekapcsolódott. Végül az utóbbit úgy döntöttem, felveszem — kíváncsi voltam, mit mond Tatjána Petrovna.
— Marina, mi ez a cirkusz, amit rendeztél? — hangja csordultig volt igazságtól duzzadó felháborodással. — Szvetocska sírva hívott fel, azt mondja, ki akarod őket dobni! Teljesen elvesztetted a józan eszed? Hiszen ők a család!
— Tatjána Petrovna, ez az én lakásom — válaszoltam fáradtan. — És jogomban áll eldönteni…
— A te lakásod! Mindig csak ezzel jössz! És az nem számít, hogy a fiam is ott lakik? Hogy a húga ideiglenesen lakhatásra szorul? Amikor férjhez mentél, tudnod kellett volna, hogy nemcsak a férjet veszed el, hanem a családját is!
— Az „ideiglenes” két hetet jelent, nem fél évet. És én nem vállaltam, hogy eltartsam a férjem összes rokonát.
— Hálátlan vagy! A fiam feleségül vett, és te…
Letettem a telefont. Nem volt több erőm hallgatni ezeket a vádló szavakat. „A fiam feleségül vett” — mintha ez valamiféle kegy lett volna a részükről, nem pedig két felnőtt ember közös döntése.
Olgánál forró tea, egy kis konyak és csokoládés bonbonok vártak — jól bevált ellenszerei a családi drámáknak.
— Na, mesélj — adta ki a parancsot a barátnőm, miközben leültetett a kanapéra.
És én meséltem. A lakásról, a rokonokról, a nagy szoba körüli követelésekről, András hozzáállásáról. Olga hallgatott, csóválta a fejét, és időnként utántöltötte a konyakot.
— Tudod, mit mondok? — szólalt meg végül, mikor befejeztem. — Jól tetted, hogy eljöttél. Most már ideje, hogy a drága férjed végre eldöntse, kivel van — a feleségével vagy anyucikával.
— És ha anyucit választja?
— Akkor örülj, hogy most tudtad meg, nem tíz év múlva meg három gyerekkel a nyakadban. Képzeld el, mi lenne ezután! Az anyósod odaköltözne „segíteni az unokákkal”? Aztán jönnének még valami távoli rokonok is?
Beleremegtem. A kép hátborzongató volt, de valószerű. Ha András már most sem tud kiállni a közös érdekeink mellett, mi lenne később?
Megszólalt a telefonom. Ezúttal ismeretlen szám villogott a kijelzőn.
— Marina? — hallatszott egy bizonytalan férfihang. — Viktor vagyok. Szveta férje.
Na tessék, most már ő is beszállt a győzködésbe.
— Hallgatom, Viktor.
— Én… én szeretnék bocsánatot kérni. Szveta miatt is, magam miatt is. Tényleg elszálltunk. Csak… csak tudja, már megszoktuk. Kényelmes volt így — nem fizetni lakbért. De ez nem helyes. Mondtam is Szvetának, hogy mennünk kellene, keresni valamit sajátot, de ő… Hát, ismeri az ő természetét.
Megnémultam. Ez volt az utolsó, amire számítottam — bocsánatkérés a sógornő férjétől.
— Viktor, én…
— Ne mondjon semmit. El fogunk költözni. Már egy hónapja elkezdtem nézelődni. Szveta csak azt hitte, hogy így lehet még folytatni. Ingyen, kényelmesen. De én megértem, hogy ez az ön lakása, az ön élete. Bocsánatot kérek, hogy így alakult.
— Köszönöm — suttogtam. — Köszönöm, hogy megértette.
— Nem kell köszönnie. Inkább mi köszönjük, hogy eddig elviseltek minket. Igyekszem egy héten belül találni valamit. És… beszéljen Andrással. Jó ember ő, csak túl nagy az árnyék, amit az anyja és a húga vet rá. Nehéz neki szembemenni velük. De szereti magát, az biztos.
Viktor bontotta a hívást, én pedig teljesen összezavarodva ültem ott. Na, pont tőle nem vártam támogatást.
— Na, mi volt? — pillantott ki a konyhából Olga.
— A sógornőm férje bocsánatot kért, és megígérte, hogy egy héten belül elköltöznek.
— Azta! Én meg azt hittem, hogy ők ott egy egységes frontot alkotnak.
Én is azt hittem. De az élet, mint mindig, most is bonyolultabbnak bizonyult.
Éjfél körül üzenet jött Andrástól: „Téged választalak. Mindig is téged választottalak, csak féltem a konfliktustól. Bocsáss meg. Szveta és Viktor lakást fognak keresni. Anyám tombol, de ez már az ő baja. Gyere haza. Kérlek.”
Többször is elolvastam az üzenetet. A szívem beleremegett, de az eszem garanciákat követelt.
„Ez nem történhet meg újra” — írtam vissza. — „Többé semmilyen rokon nem költözik hozzánk az én beleegyezésem nélkül. És meg kell tanulnod nemet mondani anyádnak.”
„Megígérem. Megértettem. Majdnem elveszítettelek a gyávaságom miatt. Többé ilyen nem lesz.”
— Na, kibékültetek? — nézett a vállam fölött Olga az üzenetekre.
— Megpróbáljuk. De ha még egyszer…
— Akkor nincs pityergés, és irány az ügyvéd. Így van?
— Pontosan.
Reggel tértem haza. András az ajtóban várt – gyűrötten, vörös szemekkel, de határozottan.
— Már nézik a lakásokat — mondta. — Viktor talált is néhány lehetőséget. Szveta durcás, de az már az ő baja. És… beszéltem anyámmal. Megmondtam neki, hogy ha nem fogad el téged, és nem hagyja abba, hogy beleavatkozzon az életünkbe, akkor évente egyszer fogunk csak beszélni, valami nagy ünnepen.
— És hogy reagált?
— Hálátlan fiúnak nevezett, és rám csapta a telefont. De nem fogom meggondolni magam. Igazad volt — vagy a férjed vagyok, vagy anyám kisfia. Én azt választom, hogy a férjed legyek.
Megöleltük egymást, és éreztem, ahogy a hónapok óta bennem lévő feszültség lassan engedni kezd. Persze, egy beszélgetés nem old meg mindent. Még sok munkát kell beletennünk a kapcsolatunkba, meg kell tanulnunk határokat húzni, és nem hagyni, hogy hasonló helyzetek újra előforduljanak. De a legfontosabb: megtettük az első lépést.
Egy héttel később Szveta és Viktor elköltöztek. A sógornőm az utolsó pillanatig sértett ártatlanságot játszott, de a szemében láttam a felismerést – vége a gondtalan, ingyenes életnek.
Anyósom egy hónapig nem beszélt velünk, aztán óvatosan elkezdett hívogatni Andrást. Nem avatkoztam bele – az ő anyja, ő döntse el, hogyan akar vele kapcsolatot tartani. A lényeg, hogy ez a kapcsolat többé ne befolyásolja a mi családunkat.
A nagy szobából dolgozószobát csináltunk — két íróasztalt tettünk be, hogy otthonról is tudjunk dolgozni, ha kell. Nincs több horkolás, nincs több követelés, csak mi ketten a saját otthonunkban.
A lakás újra az lett, aminek lennie kellett — a mi családi fészkünk, egy hely, ahol nyugalom van és jó lenni. Egy hely, ahová jó hazatérni.
És tudjátok mit? Megérte. Az évek spórolása, az áldozatok — mind megtérültek, nemcsak a négyzetméterekben, hanem az önbecsülésemben is. Megvédtem, amit elértem. Megvédtem az otthonomat, a családomat, az elveimet.
És András… András most tanul férj lenni. Nem az anyja fia, nem a testvére bátyja, hanem férj. Az én férjem. És megy neki. Lassan, nehezen, de megy.
Soha nem beszélünk arról az éjszakáról, amikor elmentem Olyához. De mindketten emlékszünk rá. És mindketten tudjuk — ilyen többé nem fog megtörténni. Mert vannak leckék, amelyeket elég egyszer megtanulni.
Nemrég üzenetet kaptam Viktortól. Találtak egy lakást a munkahelye közelében, és megköszönte, hogy lökést kaptak az önálló élethez. „Szükségünk volt erre” — írta.
Talán mindannyiunknak szükségünk volt rá. Nekem — hogy megtanuljam megvédeni a saját határaimat. Andrásnak — hogy felnőjön, és valódi férjjé váljon. Szvetlánának és Viktornak — hogy végre a saját életüket kezdjék élni.
Néha egy konfliktus nem rombolás, hanem megtisztulás. Mint egy vihar, amely elmossa a fullasztó levegőt, és frissességet hoz. A mi családi viharunk is elvonult, tiszta eget hagyva maga után — egy újfajta kapcsolat egét.
És a nagy szobánkban most már senki sem horkol. Csak az óra ketyeg, mérve a nyugodt, boldog életünk perceit a saját otthonunkban. Abban az otthonban, amiért öt évet áldoztam. És ami most már valóban a miénk lett — nemcsak papíron, hanem a lényegét tekintve is.
