Szergej Petrovics azok közé tartozott, akik soha nem engedték meg maguknak, hogy akár egy percet is késve érkezzenek. Tizenöt év az üzleti életben egy szabályra tanította meg: inkább legyen ott túl korán, mint akár egyetlen másodperccel is később.
De ezen a reggelen semmi sem a tervek szerint alakult.
Először a kedvenc bőrtáskájának cipzárja tört el – kénytelen volt sietve átpakolni az iratokat egy régi, viseletes kistáskába. Ezután a navigáció valamiért kerülőutakon vitte, messze a megszokott útvonaltól. És végül az ügyfél váratlanul egy órával korábbra hozta a találkozót.
— Szép kezdés! — morgott Szergej, és dühösen a kormányra csapott, miközben befordult egy szűk sikátorba.
Az utcán a szél szemetet sodort, tavalyi levelek zörögtek, a járókelők sietve próbálták megóvni magukat a tavaszi hideg széllökésektől. Megállt egy régi, öt emeletes ház előtt, futó pillantást vetett az órájára.
— Van húsz percem. Éppen elég, de még rendben van, — mormogta, miközben kiszállt az autóból.
A néhány lépésre álló fiatal srác nem keltett benne gyanút. Ám abban a pillanatban, amikor becsapta az ajtót, egy széllökés kirántotta a kezéből a táskát és a földre sodorta. És abban a másodpercben — mintha a semmiből bukkant volna elő — a srác odarohant, felkapta a táskát, és eltűnt a sarkon túl.
— Hogy lehet ez?!
Szorító érzést érzett a mellkasában. A táskában nemcsak pénz volt, hanem dokumentumok, fontos iratok is, amelyek nélkül az üzlet meghiúsulhatott volna…
És akkor megpillantotta a szemetes konténerek mellett a nagy, bozontos kutyát. Külsőre valahol a koszos vörös és szürke között — és… a szájában ott volt az ő kistáskája.
— Hé! Állj meg, te! — kiáltott fel Szergej, és tett egy lépést előre.
A kutya hátraugrott, de nem futott el. Lassan hátrált, miközben a táskát továbbra is szorosan fogta a fogai között.
— Ereszd el! Pfuj! Add ide! — ugrottak be hirtelen a filmekből ismert vezényszavak.
A kutya kissé félrehajtotta a fejét, mintha töprengene, majd komótosan odasétált, és óvatosan letette a táskát Szergej lába elé. Leült, és alulról felfelé nézett rá teljes nyugalommal, sőt, valamiféle méltósággal.
— Most te… ezt komolyan gondoltad? — motyogta Szergej, miközben felvette a táskát.
A bankjegyek természetesen eltűntek, de a dokumentumok megvoltak. A tolvajnak úgysem volt rájuk szüksége — valószínűleg egyszerűen elhajította a táskát, és valahogyan ez a kutya megtalálta. A bőr felületén ott maradtak a fogak nyomai.
Szergej nem tudta, mit gondoljon. Hogy lehet, hogy egy kutya — ráadásul kóbor — ilyet tegyen?
— Te aztán… igazi hős vagy — suttogta, maga sem hitte, hogy egy kutyához beszél így.
A kutya nyugodtan ült. A tekintetében volt valami különleges — nem pusztán állati kíváncsiság, hanem valódi értelem.
A fényben Szergej jobban is szemügyre vette: gyengén látó barna szemek, egy régi seb a pofáján, bordák, amelyek kiálltak a összecsomósodott szőr alól.
— Köszönöm neked, tényleg. — Halkan beszélt, mintha emberhez szólna.
A kutya hirtelen és élesen tüsszentett, mintha válaszul tette volna. Szergej akaratlanul is elmosolyodott. Ránézett a telefonjára, és megrezzent — mindössze tíz perc maradt a találkozóig.
— Bocs, haver, most rohannom kell! — kiáltotta, és az autó felé indult.
A kutya nem ment utána, csak nézett a távolodó férfi után.
Szergej az egész találkozót mintha ködben töltötte volna. Minden automatikusan történt — kézfogások, megbeszélések, dokumentumok aláírása. A gondolatai újra és újra visszatértek ahhoz a pillanathoz a szemeteseknél.
— Szergej Petrovics, minden rendben? — kérdezte aggódva a titkárnő, amikor harmadszor is kért kávét.
— Igen-igen, minden rendben, — felelte, de belül semmi sem volt rendben.
Valami megrepedt. A megszokott, aprólékosan felépített világa hirtelen repedést kapott.
Ebédidőre már nem bírta tovább. Megfordult, és visszaindult.
— Csak megnézem. Hátha nincs már ott senki, és csak képzeltem az egészet.
De a kutya ugyanott ült, a szemetes mellett, fejét a mancsaira hajtva. Amikor meglátta az autót, felemelkedett, de nem menekült el.
— Szia, öregfiú — mondta Szergej, miközben kiszállt. Kezében egy csomag volt, benne meleg lepény és csirke saslik. — Nem vagy éhes?
A kutya nem vetette rá magát az ételre, nem nyüszített. Csak felállt, és csendben nézett rá.
— Tessék, fogd. Megérdemled.
Szergej odanyújtotta neki a lepényt és a húst. A kutya lassan, óvatosan evett, mintha tudta volna, hogyan kell illedelmesen enni.
— Te biztosan házi kutya voltál, ugye? — mondta hangosan. — Kulturáltan eszel. Ki dobhatott ki?
A lépcsőházból kilépett egy asszony egy bevásárlószatyorral. Amikor meglátta a férfit a kutyával, rémülten felkiáltott:
— Vigyázzon! Veszélyes is lehet! Ne nyúljon hozzá…
— Barátságos — felelte nyugodtan Szergej. — Ma még segített is nekem.
— Á, hát ez Ryzsik. Már a harmadik hónapja itt él. A gazdája meghalt, a rokonok pedig kidobták. Azóta itt kóborol. Néha etetem, de nem tudom magamhoz venni — nekem cicáim vannak.
Szergej csendben hallgatta, tekintetét le sem vette a kutyáról.
— Ryzsik, mondja? — szólalt meg, miközben leguggolt mellé. A név illett hozzá, a kosz és a összecsomósodott bunda ellenére is.
— Maga nem… talán… hazavinné? — kérdezte bizonytalanul az asszony. — Gondolom, van lakása is, meg jó autója…
— Nem, nem. Nekem munka, utazások, állandóan úton vagyok.
De amikor elindult, mégis otthagyta neki a névjegyét:
— Hívjon fel, ha történne valami.
Szergej Platonov mindig is híres volt a pontosságáról. Az üzleti évek alatt egy szabályt szilárdan megtanult: jobb fél órával korábban megérkezni, mint akár egy pillanatot is késni.
De ez a nap már a kezdetektől fogva valahogy más volt, mintha összebeszélt volna ellene. Először a táska zárja akadt be, így kénytelen volt gyorsan átpakolni a dokumentumokat egy régi, megviselt kistáskába. Aztán a navigáció elvitte valami szűk sikátorok útvesztőjébe. Végül pedig az ügyfél hirtelen úgy döntött, hogy egy órával előbb kezdik a találkozót.
— Szép kis nap ez — mormolta Szergej, miközben bekanyarodott egy szeméttel és levelekkel borított, szűk mellékutcába, ahol a szél játszott a törmelékekkel. Gyorsan leparkolt egy omladozó ház előtt, kiugrott az autóból, miközben az óráját ellenőrizte. — Húsz perc… még talán belefér.
Sietve indult előre, észre sem vette a fürge suhancot a közelben. Egy hirtelen széllökés becsapta az autó ajtaját, és a hangos csattanásra Szergej elejtette a táskáját. Az tompán puffant az aszfaltra. Abban a pillanatban — egy árny suhant el, a fiú eltűnt a borsejkával együtt.
— Mi a… — szaladt ki belőle a szó, miközben a szíve egy pillanatra megállt.
A táskában nemcsak pénz volt, hanem dokumentumok is — fontos, üzleti, pótolhatatlan iratok. Kétségbeesve Szergej körbenézett — és ekkor a tekintete megakadt valami teljesen váratlanon. A szemetes konténerek mellett egy kutya állt. Nagytestű, bozontos, nehezen meghatározható színű… és a szájában az ő kistáskája volt.
— Hé! Várj csak! — kiáltotta, és tett egy lépést előre.
A kutya felkapta a fejét, de nem menekült el. Csak egy kicsit hátrált, miközben továbbra is fogva tartotta a táskát.
— Ereszd! Pfuj! Nem szabad! — próbálta felidézni azokat a parancsszavakat, amelyeket kinológusoktól hallott.
A kutya oldalra billentette a fejét, mintha mérlegelne, aztán lassan odasétált, és óvatosan letette a táskát a lábai elé.
Szergej mozdulatlanná dermedt. Felvette a kistáskát — a bőrön jól látszottak a fogak nyomai. A pénz, ahogy sejtette, eltűnt. De a dokumentumok megvoltak. Valószínűleg a tolvaj megszabadult tőlük, és a kutya valahogy megtalálta, amit hátrahagyott.
A férfi a kutyára nézett. Az ott ült, és alulról felfelé nézett rá. Nem volt benne sem félelem, sem agresszió — csak nyugalom.
— Hát ez… nem semmi — mormolta. — Ezt jól megcsináltad.
A kutya közelről már nem is tűnt olyan félelmetesnek. Koszos volt, összecsomósodott szőrrel, csontsovány — de a szemében volt valami emberi. Láthatóan nem volt támadó természetű. Szergej észrevette a régi heget a pofáján és a kilátszó bordákat.
— Köszönöm, haver — mondta kissé zavartan.
A kutya csóválta a farkát, majd… tüsszentett. A tavaszi por elérte az orrát.
Szergej elmosolyodott, majd az órájára pillantva megijedt — mindössze tíz perc maradt. Sietve elbúcsúzott, beugrott az autóba, és elhajtott, de a kutya tekintetét, amellyel utána nézett, még sokáig érezte magán.
Az egész nap mintha ködbe burkolózott volna. Aláírt szerződéseket, tárgyalt, egyeztetett, de a gondolatai újra és újra visszatértek a reggeli történtekhez. Este pedig, maga sem értve, miért, visszatért abba az udvarba.
A kutyát nem találta sehol. A csalódás váratlanul erősen zuhant rá. Már épp indulni készült, amikor hirtelen éles ugatást és panaszos nyüszítést hallott a garázsok mögül. Gondolkodás nélkül rohant oda.
Ott, egy morgó kutyafalka gyűrűjében, ott állt az ismerős eb. Előtte, összegömbölyödve, egy apró kiscica reszketett.
— Takarodjatok innen! — kiáltotta Szergej, miközben felkapott egy botot. — Húzzatok el!
A falka meghátrált. A kiscica besurrant egy résen. A kutya pedig, kissé bicegve, odament hozzá. A tekintetében megint az a méltóság és nyugalom tükröződött.
— Te aztán tényleg hős vagy… — lehelte Szergej. — Még egy macskát is megmentettél.
Felpillantott az égre — szemerkélt az eső. A kutya megrázta magát, és újra tüsszentett. Valami végérvényesen megmozdult Szergejben.
— Na jól van, öregem, most már jössz velem. Nem hagyhatlak itt.
Kinyitotta az autó ajtaját:
— Ugorj be!
A kutya kicsit habozott, aztán könnyedén beugrott.
— A bőrüléseknek annyi — morgott Szergej, de a hangjában egy csepp bosszúság sem volt.
Otthon letörölte a kutyát és megnézte a mancsát — szerencsére nem volt komoly baj. Aztán felhívta a szomszédját, aki ismert kutyabarát hírében állt.
— Szergej Petrovics? — csodálkozott a nő. — Maga az? Egy kutya?
— Igen, én. Segítségre van szükségem.
Egy órával később Marina Viktorovna már ott volt nála — tanácsokat adott, sürgött-forgott Ryzsik körül, ahogy a ház lakói elnevezték a kutyát.
— Tál, nyakörv, kutyatáp. Holnap állatorvoshoz! — sorolta. — Hiszen mondhatni, megmentette az életed!
— Nem a pénzről van szó — mondta Szergej, miközben eszébe jutott a kistáska.
— Hát persze! Ő téged választott. Nézd csak, hogyan néz rád!
Szergej odanézett — és valóban, a kutya tekintetében ott volt a hűség, a melegség, a várakozás.
— Látom — mondta halkan.
Éjjel Ryzsik az ágya mellett telepedett le. Szergej nem tudott elaludni — hosszú idő óta először nem az ébresztő, hanem egy meleg orr ébresztette.
Reggel elindultak sétálni. A napfény játszott a pocsolyákban. A kutya figyelmesen járta be az udvart, közben szemmel tartotta a gazdáját.
— Szerjózsa? — lepődött meg egy babakocsit toló szomszédasszony. — Ilyen korán még sosem láttunk.
— Változtak a körülmények — bólintott Szergej Ryzsik felé.
— Gyönyörű kutya! Meg lehet simogatni?
Ryzsik odament, megszaglászta a babakocsit, majd… elmosolyodott. Tényleg mosolygott! A csecsemő nevetéssel válaszolt.
A munkahelyén Szergejt nem lehetett ráismerni. Viccelt, nevetett, mutogatta a kutya fényképeit. Mindenki a legújabb barátját csodálta. Még a szigorú pénzügyes is bevallotta, hogy befogadott egy macskát.
Este Szergej mindent megvett, amire szükség volt: tálakat, játékokat, eledelt. Ryzsik már az ajtóban várta, elvette a plüssmackót, és bevitte egy sarokba.
— Pont, mint egy gyerek… — suttogta Szergej. Elképzelte, hogyan élhetett — egyedül, elhagyatva, mégis megőrizve a jóságát.
Eltelt egy hónap. Ryzsikre már rá sem lehetett ismerni. A bundája fényes volt, a szeme ragyogott. A ház kedvence lett, hűséges barát és éber őrző. Szergej pedig — más emberré vált. Melegebbé, nyitottabbá, figyelmesebbé a világgal szemben.
Gyakran sétáltak arra, ahol először találkoztak. Ryzsik mellette, gyerekek játszanak, süt a nap. Szergej ránézett, és arra gondolt: „Vajon ki mentett meg kit?” És megértette: nem ez a fontos. Hanem az, hogy egymásra találtak.
