Dohány, föld és valami vas szaga volt a levegőben. A kiskutya kinyitotta az egyik szemét – előtte egy borostás, mély ráncokkal barázdált arc volt, ősz szemöldökkel.
Egy öregember. Az ujjai megérintették a fülét, az oldalát. Nem fájt. Nem durván.
– Na, te kis harcos… Ki tett ilyet veled? Vagy te magad keveredtél bajba?
Óvatosan a karjába vette a kiskutyát. Az nyöszörgött egyet, de nem ellenkezett. A karjai melegek voltak. Nem olyan, mint a gyerekeké. Nem olyan, mint egy gazdáé. Ez a melegség nem követelt semmit.
– Gyerünk. Kerítünk neked egy kis vizet. Aztán meglátjuk, mi lesz.
A kiskutya nem tudta, ki ez az ember. De először azóta, hogy elhagyták, nem érzett félelmet.
A víz vékony sugárban csöpögött egy régi csőből. A kiskutya először az öregember tenyerébe dugta az orrát, megszimatolta. Aztán óvatosan közelebb ment a csaphoz. Szimatolt – igazi víz volt. Semmi vegyszer, semmi szappan. Csak hűvös, igazi víz. Inni kezdett. Először óvatosan, aztán mohón. A vízcseppek szanaszét fröccsentek, a bundája sötétebbé vált.
Az öregember némán ült mellette, hunyorogva figyelte.
– Így van, kicsi. Igyál csak. Én addig kitalálom, mi legyen veled. Én magam sem vagyok valami nagy szám. Eszem, ha jut, alszom, ahol érek. De ha itt hagynálak, megdöglenél.
A kiskutya addig ivott, míg ki nem dőlt az oldalára, és nehéz légzéssel pihegett. Az öreg letörölte az orrát a kabátja szélével.
– Nevet is kell adni neked. Nem hívhatlak egyszerűen csak kutyának.
Felemelte a fejét, a szemébe nézett.
– Rex? Nem. Jack? Á, az túl mesés. Tudod mit… Mostantól te vagy a Barát. Mert te nekem barát vagy. És én neked. Talán így, ketten, már nem lesz olyan félelmetes.
A kiskutya halkan vakkantott. Mintha válaszolt volna. Mintha értette volna.
A ház régi volt, betört ablakokkal, bádogtetővel és bedeszkázott ajtókkal. De belül száraz volt. A padlón rongyok, a sarokban bádogkályha. Az öreg – Andrics bácsi – összeszedett egy kis gallyat, és tüzet rakott. A kiskutya összegömbölyödve feküdt a kályha mellett. A lába még fájt, de meleg volt.
Az étel: egy konzervdoboz, két darab kenyér. Az öreg kettétörte. Az egyik fele neki, a másik a kutyának.
– Mi megosztjuk, ahogy kell, érted? – rágcsálta lassan Andrics bácsi. – A mi szabályaink majd sajátok lesznek.
Hetek teltek el. A kiskutya kezdett felnőni. A lába meggyógyult. A bundája fényes lett. Nevelték: ne vegyen el semmit parancs nélkül, ne ugasson ok nélkül, őrizzen. Gyorsan tanult. Volt benne valami, amit Andrics bácsi felismert – furfang, megértési vágy, az a törekvés, hogy közel lehessen valakihez.
Este, mikor a kályhából füst szállt, és odakint süvített a szél, az öreg megtöltött egy bögrét valami erőssel, és így szólt:
– A feleségem, Lida, nem értette. Neki a kutyák csak bútorok. Elment máshoz. A lányom… Tánya… kicsi volt, Verocsának hívtam. Elvitték. Azt mondták, beteg. Eladtam a házat, mindent odaadtam. De átvertek. Elmentek Németországba. Sem levél, sem hír azóta.
Barát mellette feküdt, a fejét az öreg lábára hajtva. Az öreg rátette a tenyerét a hátára.
– Te maradtál. Egyedül te. Barát.
A reggel borús volt, szürke, ritkán hulló hópelyhekkel, pedig a naptár szerint még ősz volt. Andrics bácsi beburkolózva a régi posztókabátjába a ház mögötti tűznél ült. Műanyag flakonból töltött magának, némán ivott, mintha csak az emlékeivel lenne együtt. Barát mellette feküdt – kinyújtózva a gazda lába mellett, a tűzbe meredve.
— Ma lenne negyven… — mormolta az öreg, a lángokat nézve. — Az én Tanyusámnak…
Nem várt választ. Csak csendet. Csak azt, hogy valaki vele legyen. És Barát ott volt. Nem értette, mit jelent az, hogy „negyven”, nem tudta, ki az a Tanyusa, de érezte — a gazdának fáj.
— Azt hittem, elfelejtem — folytatta Andrics bácsi. — Azt hittem, kiölöm magamból. De nem sikerült. Nem megy…
Fölállt. Megtántorodott. A tűz recsegett. Barát is felkelt — éberen, megszokásból.
— Megyek, Barát. Sétálok egyet.
Az öreg elindult az országút felé. Az út üres volt. Botladozva ment, részeg léptekkel, de valami kétségbeesett elszántsággal. Barát követte. És abban a pillanatban, amikor felvisítottak a fékek, amikor a fém csontnak csapódott, és a test tompa puffanással zuhant, a kutya felüvöltött.
Andrics bácsi mozdulatlanul feküdt az út szélén. Az ujjai szétterpesztve, az arca vérbe borulva. Az autó megállt. A sofőr kiugrott. Valaki kiabált. Valaki mentőt hívott. És Barát ott rohangált körülöttük — ugatott, a mancsával bökdöste a gazdáját, nyüszített. Mikor az emberek közelebb jöttek, közéjük és Andrics bácsi teste közé állt. Nem engedte őket oda.
Elvonszolták. Egy fához kötötték az övvel. Küzdött, vergődött, míg el nem fáradt. Az öreget betették a mentőbe. Elvitték. Nélküle.
Az éjszaka hosszú volt. A szél süvített a fák koronájában. Barát ott ült a fánál, az övet a foga közé szorítva. Rágta. Vérig. Fájásig. Reggelre szabad volt.
Az úton futott, a szagot kereste. Néha elvesztette, aztán újra megtalálta. De egy óra múlva minden szertefoszlott. A nyom eltűnt. Megállt, megszimatolta az aszfaltot, majd az ég felé emelte az orrát. És visszatért oda, ahol utoljára látta a gazdáját…
Lefeküdt. Közvetlenül az út szélén. És várni kezdett.
Teltek a napok. Néha elhaladt egy-egy autó. Néha emberek jöttek. Valaki ételt adott. Valaki próbált közelebb menni. De ő senkit nem engedett oda. Senkit – csak egyet: Andricsot.
Az orcája beesett. A bordái kezdtek kilátszani. De ő csak várt. Bármilyen időben. Elmozdulás nélkül.
Egy mentőautó elhaladt mellette. Az illat ismerős volt. A motor hangja – ugyanaz. Az egyenruha – pont olyan, mint akkor. És Barát utána vetette magát. Nem gondolkodott. Csak tudta – az a kocsi a gazdáját viszi.
Átvágott a városon, az utcákon, a forgalom között. Lökdösték, megbotlott, elesett. De nem állt meg.
A kórháznál zsivaj volt. Emberek. Kövek a mancsai alatt. Ajtók.
Ugatt.
— Hé! Ki engedte be ezt a kutyát?!
— Ez nem helybéli… Honnan került ide egyáltalán?..
Ő ugatott. Hangosan. Kétségbeesetten. Hívott. Követelt. Beengedték az épületbe. Kiszaladt a folyosóra. Az egyik kórterem ajtajához nyomta az orrát, és felvonyított.
Odabent monitor pittyegett, infúzió csöpögött, fáradt orvosok álltak.
— Még csak a gépek tartják életben. Senki sem jött be hozzá. Egyetlen rokon sem.
— Tipikus eset. Öreg. Csavargó. Papírok nélkül.
— Talán már ideje lenne…
És akkor – ugatás. Olyan mélyről jövő, hogy csontig hatolt. Mindenki megdermedt. Valaki kiment. És abban a pillanatban Andrics, aki már egy hete mozdulatlanul feküdt, rándult egyet.
— Ez… Barát…
A hang alig hallatszott, de ott volt.
Az orvos odasietett.
— Mi az? Mondja még egyszer!
— Az én… kutyám. Ő az… Élni… Kell…
Mindenki a monitorra nézett. A pulzus felgyorsult. A vérnyomás megemelkedett. A szemek kinyíltak. Andrics öntudatra ébredt.
— Csoda — suttogta az egyik ápolónő. — A kutya ébresztette fel.
A történet gyorsan elterjedt az országban. Újságírók posztoltak a kórház elől. Barátot beengedték – először csak felügyelettel, aztán végleg.
Ott ült az ágy mellett, a fejét a szélére hajtva, és együtt lélegzett Andriccsal.
Az idős férfi lassan, de biztosan erősödött.
A csövön keresztüli táplálást felváltotta a kanalas húsleves, majd a kása, aztán a beszélgetés.
Egy nap, amikor Andrics már ülni is tudott, belépett egy nő a kórterembe. Határozott léptekkel, vállán táskával, a szemében valami, amit – ha figyelmesen néz az ember – félelemnek is lehetne nevezni.
— Apa? — kérdezte halkan, de határozottan.
Ő felemelte a fejét. Sokáig nézte. És mintha valami megrezdült volna benne:
— Tanyecska?..
— Én vagyok. Tanya. — közelebb lépett, egy pillanatra elveszítve korábbi magabiztosságát. — Megtaláltalak… Felismertelek az újságcikkből. Azok a szemek… Nem lehetett nem felismerni.
Nem válaszolt. Csak kinyújtotta a kezét. A nő leült mellé, megfogta. Csendben ültek. Barát halkan vakkantott.
— Anyu a halála előtt mindent elmondott. Az igazat. A házról. A hazugságról. Németországról… Akkor értettem meg először, mennyit tettél értünk… — a hangja megremegett. — Akkor is mellettünk voltál, amikor nem hagyták, hogy mellettünk legyél.
Az öreg lehunyta a szemét. Először hosszú évek óta nem fájdalomtól – hanem megkönnyebbüléstől.
— Nem lakunk messze. A férjemmel. Két fiúval. Azt szeretném, ha velünk élnél. Tudom, hogy nehezen bízol… de én… én mindent szeretnék visszaadni.
— Barát velem jön, — mondta egyszerűen.
— Természetesen. Ti ketten egyek vagytok. Mi már régóta szerettünk volna kutyát. Most már tudom, miért. Mert ő a tiéd. Mert ő a részed.
Egy hét múlva Andricsot átszállították a rehabilitációs osztályra. Tanya elintézett minden papírmunkát, bevonta az ügyvédeket, a szociális szolgálatot. Az öreg nyugdíjjogosultságát helyreállították. A ház, ahol Tanya lakott, világos és meleg volt. Az unokák zajosak, de kedvesek. Barát azonnal elfogadta őket – megszaglászta, megnyalta, és őrizte őket.
A dácsán, ahol egykor Andrics a világtól bújt el, csak egy régi tál maradt. Megrozsdásodva, de még mindig ott állt. Valaki vitt bele vizet. Csak úgy.
Mert a hűség nem a tárgyakhoz kötődik. Hanem a szeretethez.
És néha, nagyon ritkán, de mégis – visszahozza az embert haza.
