Tolik, elviszel a munkából, ugye? Ma este színházba megyünk, emlékszel? – nézett az órájára Natasa. Másfél óra volt még az előadásig. És persze, esett az eső és hó is keveredett. Pedig egész reggel a frizuráján dolgozott. És sapkát sem vett fel, hogy ne rontsa el. Buta nő.
– Nem tudok, Natasa. A város másik végéről megyek. De ne késs, most rettenetes a dugó – mondta, majd letette a telefont. Natasa még válaszolni sem tudott. Pedig megígérte… Nos, sürgős ügyei vannak. Natasa nem haragudott. Megértő nő volt.
– Svetlova, menjen be az igazgató irodájába! – kiabálták neki, és rájött, hogy korábban elmenekülni nem fog sikerülni… Ez pedig azt jelentette, hogy a taxit el lehet felejteni. Már most több mint egy órát kellett volna utaznia a dugók miatt.
Natasa a folyosón sétált az irodában. Magassarkú cipő volt rajta, kezében táska, esernyő és esőkabát. A munkanap megint elhúzódott. Egyetlen gondolat járt a fejében: mindenáron el kell érnie a színházat. Tolik biztos már úton van, ő meg… még taxit sem tud hívni a havazás miatt! Marad a metró. Sapka nélkül, azokon a borzalmas magassarkúkon.
Tolikkal már majdnem két éve jártak. Még nem éltek együtt, de Natasa majdnem minden reggel korábban kelt, hogy loknit csináljon, ruhát válasszon, különlegesebb legyen, mert Tolik biztos jön munka után. Vagy ő megy hozzá. És Tolik komoly férfi volt – mindig mondta, hogy mellette ápolt nőnek kell lennie. Ezért igyekezett megfelelni. Nemcsak szeretett volna lenni, hanem méltó is.
Tolik jó parti volt: lakás, autó, tiszteletre méltó pozíció. Szülők arisztokrata családból. Natasa néha még szégyellte is magát, amikor Tolik anyja náluk volt vendégségben. Az valahogy másként nézett Natasa-ra. Vagy bizalmatlanul, vagy sajnálattal. De Natasa nagyon igyekezett megfelelni. Soha nem utasította el a segítséget: ha nála aludt, korán kelt, főzött Toliknak, és rendet rakott a szobájában, amíg ő aludt.
Amikor Tolik megígérte neki az évfordulóra azt a darabjegyet, amiről álmodott, Natasa könnyekig meghatódott. A színházat gyerekkora óta imádta. Emlékezett, hogy még kislányként apjával járt a három kismalac meséjére. Aztán apa elment.
Próbálva elhessegetni a váratlanul támadt emlékeket, Natasa vékony, de nem őszi hideg kabátot vett fel, és kilépett az utcára. Október hideg volt. És még el kellett jutnia a metróhoz…
Időben megérkezett a színházba. Sikerült. Nem akarta cserbenhagyni őt.
Próbálva nem megcsúszni a bejáratnál, Natasa megragadta az ajtó kilincsét, hogy beszaladhasson a előtérbe. Remélte, Tolik már várja odabent.
– Jegye? – állt az ellenőr közvetlenül az ajtóban. A fokozott biztonsági intézkedések miatt „felesleges” embereket és jegy nélkül érkezőket, akik csak fel akartak melegedni, nem engedték be.
– A jegy a barátomnál van. Vár rám! – csipogta Natasa, próbálva átmelegíteni a megfagyott kezét. Jól megjárta: sapka és kesztyű nélkül, rövid ruhában és vékony harisnyában. Istenem, ne betegedjen meg!
– Hívja meg a barátját, hogy várja meg. Sajnos jegy nélkül nem engedhetjük be.
– Hölgyem, átmegy? Vagy mi lesz? – lökött Natasa-t egy elégedetlen kalapos nő.
A ruhatári őr udvariasan megkérte, hogy várjon kint. Nem vitatkozott. Odalépett a falhoz, összebújt az esőkabátjában, és figyelte a színház vendégeit.
Tolik nem jött el, és nem vette fel a hívásait. Tíz perccel később megszólalt a második csengő, ami az előadás kezdetét jelezte, de a telefonban egy elektronikus hang szólt: „A hívott előfizető nem elérhető.”
Natasa még mindig az ajtónál állt, és érezte, hogy az este reménytelenül elromlott, ráadásul valószínűleg meg fog betegedni. A szorongás Tolik miatt csak tovább fokozta az érzelmek „koktélját”. Natasa biztos volt benne, hogy valami történt vele, hiszen nem érkezett meg és nem is adott magáról életjelet.
– Hölgyem, van jegye az előadásra? – hallott egy hangot maga mellett. Natasa az odalépő férfira nézett. Egy idős férfi volt, ápolt ősz szakállal, kedves, figyelmes tekintettel.
– Igen. Vártam valakit a jeggyel, de… nem jött el – vallotta be.
– Nekem van egy plusz jegyem. Menjünk. Úgy látom, nagyon megfáztál.
– Plusz jegy?
– Igen… A feleségemmel akartunk menni. De ő nem tudott eljönni. Nem érte meg a bemutatót.
Natasa zavarba jött. A metróig még 15 perc gyaloglás volt. Sapka nélkül a feje egyszerűen nem bírta volna ki a következő sétát. És ezt az előadást nagyon meg akarta nézni.
– Igen, megyek önnel. Natasa vagyok – mondta.
– Fedor Petrovics – mosolygott a férfi. – Gyerünk, Natasa. Úgy tűnik, késésben vagyunk.
Egymás mellett ültek. Az előadás nagyon érdekes volt, és majdnem azonnal elfelejtette, hogy 15 perccel ezelőtt majdnem elsírta magát, amint a bejáratnál megfagyott.
A szünetig az idő szinte pillanatok alatt elrepült. Natasa bekapcsolta a telefonját. Egyetlen üzenet sem érkezett. A szorongás új erővel tört rá.
– Gyerünk, Nataska, meghívlak egy kávéra. Tudod, Valentina, a feleségem, nagyon szerette az eklereket – Fedor Petrovics arca elszomorodott, mikor a feleségét említette. – És te szereted az édességet?
– Igen, nagyon – vallotta be Natasa. Akármilyen diétán is lett volna, abban a pillanatban nem tudott volna nemet mondani az idős férfinak.
– Megkínálhatlak még valamivel? A kávén kívül? – ajánlotta fel.
– Hát, megengedhetem-e, hogy a hölgy fizessen? – tett az asztalra egy tányért különféle süteményekkel.
– Nataska? Te vagy az? – a büfénél állva Natasa meglátta Tolik egyik kolléganőjét.
– Szia, Masha – dobogni kezdett a szíve. Félretette a büszkeségét, és feltett egy kérdést: – Nem tudod, mi történt Anatolijjal? Nem tudom elérni. Mi pedig…
– … Színházba készültetek? – folytatta Masha. – Tudom, azt mondta, hogy megváltoztak az esti tervek. Jegyeket intézett.
– Tényleg?!
– Megvettem tőle. Nem hagyhattam kárba veszni. Azt hittem, te is tudsz róla. – Mintha jéghideg vízzel öntötték volna le Natasát. Minden világossá vált.
– Én… Igen, persze. Csak félreértettem – nehézkesen elnevette magát Natasa. Szerencsére Fedor Petrovics mellette volt. Meghívta Marját az asztalukhoz, de az visszautasította, és elsietett a barátnőjéhez.
– Akkor a fiatalember cserben hagyott? – kérdezte halkan.
– Ne vegye a szívére…
– Én is voltam fiatal. Sok minden történt.
– De aligha hagyta volna a menyasszonyát az utcán, jegy nélkül.
Elgondolkodott, majd bólintott.
– Soha nem hagytam volna várakozni Valyushát… – Fedor Petrovics ismét elkomorodott. Az emberek tolongtak a büfé előtt, valaki az előadásról beszélgetett, ő pedig emlékezett. Natasa megkérte, meséljen.
Fedor Petrovics egykori tanár volt. Feleségével, Valentinával, negyven boldog évet töltöttek együtt. A nyár végén hunyt el, ami nagy csapás volt Fedor számára.
– Ezt az előadást együtt terveztük megnézni. Annyira szerette volna. Előre megvettük a legjobb helyeket… Tudod, én egészen az utolsó pillanatig nem akartam elmenni. Aztán úgy döntöttem: Valya nem örülne, ha a jegyek kárba vesznénk. És nézd csak, Natasa, így találkoztunk veled.
– Ami történik, mind a legjobbat szolgálja – nyugtatta Natasa. – Ezt mondogatta a nagymamám is. Köszönöm önnek. Az eklerekért, és azért is, hogy megmentett a hidegtől és a magánytól.
Az est meglepetései itt nem értek véget. Fedor Petrovics szomszédnak bizonyult. Együtt mentek haza. Néhány nap múlva pedig egy cukrászdánál találkoztak újra.
– Eklerekért jött?
– Pontosan. Hogy megemlékezzünk Valyáról. – Mosolygott. – Gyere be egy teára.
– Szívesen, – zavartan válaszolt Natasa.
– Tudom, a fiataloknak mindig dolga van. Az én fiam is pont ilyen. Tessék, vedd csak. Otthon edd meg – nyújtott át egy dobozt süteménnyel, és Natasa megsajnálta az egyedülálló idős férfit. Ránézett az órájára, majd elfogadta.
– Menjünk. Fél órára beugorhatok. Mutasd meg a fotókat, nagyon érdekel, milyen gyönyörű volt a feleséged – mosolygott Natasa, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha Fedor Petrovics szemében könny csillant volna.
Otthon meleg volt, a folyosón találkozott a macskával, Senykával.
– Valentina ragaszkodott hozzá, hogy a házhoz vigyük – mesélte Fedor Petrovics. – Még kölyökkutya volt, májusban. Aztán augusztusban Valyusha elment. Ott hagyta nálam az állatot. Tudod, ha nem lett volna ő, valószínűleg én is mellé feküdtem volna és meghaltam volna.
Natasa nem volt különösebben érzelgős, de az öregember szavai nagyon megérintették.
– Gyerünk, felteszem a vizet. Van nekem valami Piero teám vagy mi… a nevét nem tudom megjegyezni.
– Pu-erh? – mosolygott Natasa.
– Pontosan. A fiam hozta valahonnan. Ajándékba. Tudod, Zsenyka jó fiú. Csak a feleségével nincs szerencséje. Hát, mindegy.
Fedor Petrovics teát töltött a csészékbe, és elővett egy albumot. Natasa oldalról oldalra lapozott, és a kezdeti udvariasság lassan őszinte érdeklődéssé vált. A család története nagyon mély volt, egészen a cári időkig. Akkor kapta fel a fejét Natasa, amikor a zsebében megelevenedett a telefon.
„Hol tűnsz el már második nap? Nekem kell utánad rohangálni?” – Tolik írt egy üzenetet, majd lerakta a telefont…
– Mennem kell. Bejöhetek még valamikor önökhöz? – kérdezte halkan Natasa.
– Bármikor gyere csak – mondta Fedor Petrovics, ahogy becsukta az albumot. Natasa a macskára nézett, amely összegömbölyödve aludt, a meleg lámpafényre és a régi szőnyegre, mintha a nagymamája otthonában lenne. Ebben a légkörben érezte azt, ami mindig hiányzott neki – a lelki nyugalmat.
Gyerekkorában Natasát az édesanyja nevelte. Az apja korán elment. A férfiak valami távoli, idegen dolognak tűntek számára. Anyja mindent egyedül intézett, helyettesítette Natasának az apját, a nagymamáját és a nagyapját is. Erős és szigorú volt, semmi ölelgetés, semmi titok.
Natasa már gyerekként igyekezett engedelmes, alkalmazkodó lenni, hogy ne zavarja anyját, aki úgy gondoskodott a kis családjukról. Apjára vonatkozó emlékei örökre megmaradtak a gyerekkori álmaiban. Talán ezért is elevenítette fel benne Fedor Petrovics olyan élénken az apját.
Anatolijjal az eset után Natasa távolságot tartott. Ő pedig egyre ingerültebb lett, hogy miért változott meg. Nem értette, hogy ő maga a felelős menyasszonya elutasító magatartásáért.
Később Masha elmondta Toliknak, hogy látta Natasát a színházban egy férfival. Tolik pedig veszekedve hívta fel:
– Találtál egy öregurat, és most vele leszel? Milyen kapzsi vagy! Igaza volt anyámnak, hogy csak a pénzem miatt vagy velem! Most már világos, miért nem jártál hozzám! Jobb partit találtál!
– Hagyd abba ezt a hülyeséget! – Natasa meglepődve még a száját is tátotta. – Te hagytál cserben aznap este a hidegben a színház előtt. Ő csak megmentett a fagyástól!
– És hányszor „ment meg” téged? Öreg ember, hogy nem undorít ez téged?!
– Neki van tiszteletérzete és neveltsége! Ne ítélj meg másokat magad alapján, Tolik. Még azon is gondolkodtam, hogy adok neked egy esélyt… De most már minden világos.
– Akkor meg mehetsz a nagyapádhoz!
Ez után a beszélgetés után többet nem beszéltek Tolikkal.
Fedor Petroviccsal szomszédsági barátság alakult ki. Natasa gyakran látogatta, együtt jártak színházba, hangversenyre a filharmóniára, egyszer még moziba is mentek — egy régi filmre, amit Valentina nagyon szeretett. Fedor sokat mesélt a fiáról, arról, hogy hiányzik neki az unokája, és az ő menyéről, aki azonnal kijelentette, hogy a lakásért az északi vidékre költözik. Magával vitte a fiát.
– Jár önökhöz a fia látogatóba?
– Valentina temetésén ott volt.
– Küld pénzt is?
– Nem fogadom el. Jó a nyugdíjam – tekintett el Fedor Petrovics.
– Akkor miért nem megy ön hozzá?
– Öreg vagyok már az ilyen utakhoz. Ráadásul a meny sem örülne, ha befogadna – sóhajtott, és Natasa érezte, hogy ez nem kellemes téma.
– Tudod mit? Láttam egy plakátot… Mi lenne, ha elmennénk a cirkuszba? – javasolta.
– Menjünk.
Aznap este három órával az előadás előtt hívta fel.
– Bocsáss meg, Natasa, rosszul vagyok. Ma nem tudok eljutni. Pihennem kell. Ajándékozd el a jegyemet valakinek.
– Fedor Petrovics, most megyek önhöz. Hozok gyógyszert – aggódott Natasa.
Senka ugyanúgy hevert a kanapén, és az óra ketyegve mérte Fedor Petrovics életének utolsó óráit. Natasa gyümölcsöt, süteményeket, gyógyszereket hozott… Ő pedig feküdt és mesélte, hogyan ismerkedett meg Valentinával, hogyan újították fel a lakást, milyen boldogok voltak, amikor megszületett Zsenya.
– De aztán a fiam megnősült és elköltözött – mondta Fedor Petrovics. – Karrier, család, gondok. Nem haragudtam. Csak Valya aggódott. Most pedig… csak egy öregember vagyok, akit kényelmetlen látogatni. De hát minek is mesélném mindezt. Ezer meg egy alkalommal hallottad már panaszaimat. Inkább mondd, hogy vagy te.
Natasa hallgatta, és megértette, milyen könnyű élő ember mellett elfordulni. Aztán… lehet, hogy már nincs idő megbánni.
Fedor Petrovics jobban lett – így látta Natasa. A cirkuszba már nem jutottak el, viszont Fedor jegyeket készített Natasa kedvenc színházába, karácsonyra akarta ajándékozni… Csak már nem érte meg.
Egyszer Fedor Petrovics nem adott életjelet magáról. Natasa aggódni kezdett, kopogott az ajtón, de senki sem nyitott neki. Egy szomszédasszony is odaszaladt, nála voltak pótkulcsok…
A mentők nem értek oda időben. Natasa remegett, de összeszedte a papírokat, felhívta a körzeti rendőrt, megtalálta Zsenyát, Fedor Petrovics fiát. Kiderült, hogy ő nem tudott az apja szívproblémáiról.
– Pedig már megvettem a repülőjegyeket! Akkor miért nem várt meg az apám? – mondta Zsenya némi dühvel és kétségbeeséssel a hangjában.
– Várt önre… – válaszolta halkan Natasa.
A temetésen először látta Zsenyát élőben. Egyedül érkezett, odalépett hozzá, megköszönte, udvarias és tartózkodó volt, de valami az egész megjelenésében apjára emlékeztette, a tartásában és a tekintetében.
– Tudja, Natasa, az apám nem hívott gyakran, de az utóbbi időben, amikor én hívtam őt, mindig önről beszélt. Ön volt az egyetlen ember, akivel igazán nyugodt volt anyánk halála után – mondta Zsenya. – Nem értem, hogyan tudott egy idegen nő ilyen hatást gyakorolni rá…
– Csak szomszédok voltunk. Csak hallgattam őt, tudja, az idősebb embereknek szükségük van arra, hogy kiöntsék a lelküket. Néha ez az egyetlen, amire egy embernek szüksége van.
– Szeretnék megköszönni önnek. Ez volt az apám akarata.
– Nem szükséges. A melegség és a barátság nem árucikk, nem lehet pénzért megvenni.
– Akkor mit tehetek önért?
– Az apjának maradt egy macskája. Gondozásba vettem, de az… volt férjemnek allergiája van.
Hogy miért jutott Natasa eszébe Tolik, azt maga sem tudta. Talán a lelkének mélyén remélte, hogy még visszatér az életébe. Vagy talán azt szerette volna, ha Zsenya vállal némi felelősséget, ha nem az apjáért, legalább a macskáért.
– Nem vihetem el őt az északi vidékre. De megígérem, kitalálok valamit. Kérem, tartsa meg nála pár hónapig. Én gondoskodom az ételéről – nézett könyörgőn Natasa szemébe Zsenya.
– Rendben.
Kilenc nappal később meghívta Natasát a gyászszertartásra. Egy borítékot is hozott.
– Mondtam, hogy nem fogadom el… – kezdte Natasa.
– Ez jegy. Az apám vásárolta. Úgy tűnik, önnek akarta meghívni a színházba – szomorúan mosolygott Zsenya. – Csak már nem érte meg. Joga van hozzá, hogy öné legyen. Az újévi előadásra. Azt hiszem, tetszeni fog önnek.
– Tényleg? Elfogadom. Köszönöm… Kár, hogy nincs kivel menni. Talán csak Senykát vinném magammal – viccelődött Natasa.
– Én elmennék önnel. Ha megengedi.
– És a felesége?
– Már egy hónapja elváltunk. Osztjuk a vagyont és a lányunkat – mondta Zsenya. – Ha nem lett volna válás, előbb meg tudtam volna érkezni apámhoz.
Nem tudta, mit válaszoljon. Túl sok volt a kétely, mégis elfogadta — az a tisztelet jeleként, amit az ember iránt érzett.
Eleinte Natasa kerülte Zsenya tekintetét. Önzőnek tűnt számára. Ám aztán ő maga kezdett beszélni:
– Tudom, azt gondolja, hogy elhagytam apámat. Ez igaz. De nem közömbösség miatt tűntem el. Egyszerűen nem bírtam a felnőtt élet felelősségeivel. Hibákat követtem el. Aztán véget nem érő veszekedések a feleségemmel, próbáltam megmenteni a családot. A lányom kórházba került… A munka sem ment jól, anyám halála… elrejtőztem. Most pedig bánom, hogy az életem egy részét nem arra fordítottam, amire kellett volna.
Ő beszélt, és Natasa váratlanul nem egy hibáztatható férfit látott benne, hanem egy embert, akinek szintén fájdalmai vannak. Lassan elmúlt a bizalmatlansága felé.
Két hónap múlva Zsenya, ahogy ígérte, hazaköltözött, és eljött a macskáért.
– A lányom megígérte, hogy jön a szünetben. Úgy tűnik, mindent rendezni tudtunk – nézett Natasára. – Köszönöm, hogy segítettél.
– Van süteményem. Az apád és az anyád…
– Nagyon szerették az eklert – mosolygott Zsenya. Az utolsó fal is ledőlt közöttük.
Fokozatosan, óvatosan beleszerettek egymásba. Mint két felnőtt ember, akik már követtek el hibákat, de most adtak maguknak esélyt a kezdésre.
Egy év múlva Natasa és Zsenya beadták a házassági kérelmet az anyakönyvi hivatalban. Nem volt nagyszabású ünnepség, csak aláírás és gyűrűk. Natasa hozzájuk költözött, a saját lakását kiadták.
A macska, Senyka, velük élt. Rózsaszín Amurcsiknak hívták, az ürügynek, amiért Zsenya hazatért. Natasa emlékezetében örökre megmaradt az a színházi este, amikor azt hitte, egyedül maradt. Kiderült, hogy minden vég egy új kezdet. És esténként, amikor az égboltra nézett, biztos volt benne, hogy Fedor Petrovics örömmel mosolyog a felhőkről rájuk.
