— Masenka, hát tudod, Lena szombatra leánybúcsút szervez. Kicsit segíteni kellene neki.
Kiril olyan hirtelen rontott be a szobába, mint egy kisméretű, de annál lelkesebb hurrikán, tele családi tervekkel és jó szándékokkal. Sugárzott belőle az öröm. Az az arckifejezése volt ez, amit Mása magában mindig úgy nevezett: „a szervező kölyökkutyás lelkesedése”. Ez mindig akkor jelent meg, amikor valamelyik rokona újabb nagyszabású eseménybe kezdett, amelyhez kapóra jött mindenki, aki csak a közelébe került — sürgésre, rohanásra, ingyenes segítségre.
Mása lassan, nagyon lassan fordította el a fejét. Minden mozdulat nehezére esett, mintha a teste nem vérrel és hússal lett volna tele, hanem ólommal, nehéz, ragacsos ólommal. A terhesség hatodik hónapja egyáltalán nem olyan volt, mint a csillogó magazinokban írták. Semmi varázslatos ragyogás, semmi energiabomba. Csak egy tompa, szüntelenül nyilalló szög a derekában, időnkénti hányinger, és az állandó érzés, hogy egy ügyetlen léghajóvá változott, amely alig képes manőverezni még a saját kanapéján is. Feküdt, és próbált olyan testhelyzetet találni, amelyben legalább pár percre elfeledkezhet a saját testéről.
Kiril, észre sem véve az állapotát, tovább áradozott ötleteiről, a hangja csak úgy csengett a lelkesedéstől.
— Be kell vásárolni, hazahozni, az asztalokat megteríteni… Egyedül nem fogja bírni, te is tudod, nem szabad erőlködnie. Mégiscsak nagy nap ez, az esküvő előtti izgalmak.
A „nem szabad erőlködnie” kifejezés átszűrődött a fizikai kényelmetlenség ködén. Villámcsapásként hatott. Mása érezte, ahogy a vénáiban a vér helyett forró, szúrós düh kezd áramlani. Nehezen, könyökére támaszkodva felült, majd nagy nehezen felállt. A világ megingott körülötte, de ő a férje ragyogó arcába kapaszkodott a tekintetével, hogy megőrizze az egyensúlyát.
— Szóval, a te húgodnak nem szabad nehezet emelnie, de nekem igen? Terhesen? Tényleg jól vagy te?
Kiril arcáról olyan gyorsan tűnt el a ragyogás, mintha egy mocskos ronggyal törölték volna le. A lelkesedést döbbent, már-már sértett értetlenség váltotta fel. Úgy nézett rá, mintha hirtelen egy számára ismeretlen nyelven kezdett volna beszélni.
— Mása, miért reagálsz így? Nem cementes zsákokat kérek tőled, csak egy kis segítség. Mi ebben a nagy ügy?
A nyugodt, lecsillapító hangnemje még jobban felbőszítette. Ez nem egyszerű félreértés volt. Ez a teljes, abszolút semmibe vétele az állapotának, az érzéseinek, az ő egész lényének. Nem látta őt. Csak egy kellemetlen akadályt látott, amely az önfeláldozó leánybúcsú-megmentő küldetése útjába állt.
— Egy kis segítség? — ismételte meg, és a hangja fagyos, éles pengévé vált. — Kiril, nevezzük nevén a dolgokat. A „kis segítség” a te családodban azt jelenti, hogy hajnaltól rohangálhatok a nagykereskedésekbe, mert ott „olcsóbb”, pakolhatom be a kocsiba a gyümölcslé- és alkoholos rekeszeket, cipelhetem a hússal és zöldséggel teli szatyrokat, amik nehezebbek, mint én most. Aztán egész nap talpon lehetek, míg mindent szépen elrendezgetek az asztalokra, miközben a te drága Lenuskád, akinek nem szabad megerőltetnie magát, könnyedén repked a loftban és a barátnőivel vitatja meg a körömlakk színét telefonon. Ez jelenti nálatok a „kis segítséget”. Vagy valamit félreértettem?
A nő egyenesen a férfi szemébe nézett, pislogás nélkül. Tekintete nehéz és átható volt, és Kirill először érezte magát kényelmetlenül az egész beszélgetés során. Elfordította a szemét, megvonta a vállát, mintha így próbálná lerázni magáról ezt a hirtelen rázúdult súlyt.
— Ugyan, túlzásba viszed. Persze, hogy segítek. Mindent együtt csinálunk majd.
— Te? — Mása keserűen elmosolyodott. — Igen, te segíteni fogsz. Úgy húsz percig. Aztán felhív a nagybátyád, Kolja, és sürgősen „meg kell nézned” vele az autóját. Aztán a bátyád hív, hogy „csak öt percre” beszéljetek a szülőknek szánt ajándékról. És te majd akkor térsz vissza, amikor már minden készen van, és jókedvűen közlöd: „Na, lányok, milyen gyorsan megvoltunk!”. Ezt a forgatókönyvet kívülről fújom, Kirill. Már egy éve statisztálok benne. De most nem tudok. Fizikailag nem vagyok rá képes. És ami még fontosabb — nem is akarom.
— Ne csináld már, Mása. Te mindig mindent túlbonyolítasz. Mondtam, hogy segítek.
Kirill tett néhány lépést a szobában, mintha valami kapaszkodót keresne a térben, amely hirtelen ellenségessé vált. Megállt a könyvespolc előtt, végighúzta az ujját egy regény gerincén. Ez a mozdulat a zavarodottságot tükrözte — annak az embernek a tanácstalanságát, akinek a tökéletesre tervezett terve összeomlott, amikor váratlan akadályba ütközött. Az ő világa egyszerű és logikus volt: van család, van húg, a húgnak segítség kell. A feleség is a család része, tehát a feleség is segít. Ennyi. Bármilyen eltérés ettől a sémától rendszerszintű hibaként jelent meg számára.
— Jó, akkor legyen másképp — fordult vissza, és az arcán olyan fölényes kifejezés ült, mintha egy kisgyereknek magyarázna meg egy alapvető feladatot. — Nem megyünk nagykerbe. Elmegyünk a mi szupermarketünkbe itt a ház mellett. Előveszem a legnagyobb bevásárlókocsit. Te csak sétálsz mellettem, és ujjal mutatod, mit vegyek le. Én pakolok, én tolom a kocsit, én rakom be a csomagtartóba. A loftnál én pakolok ki mindent és én cipelem be. Neked nem kell majd semmi nehezebbet felemelned, mint a saját telefonodat. Nem vagyok én szörnyeteg, mindent értek. Nem vagyok ellenséged. Sem a gyerekünk ellensége.
Az utolsó mondatot különös nyomatékkal mondta, mintha ezzel akarna végérvényesen pontot tenni a vita végére — egy megkérdőjelezhetetlen érvként. De Mása úgy nézett rá, mintha épp most erősítette volna meg minden legrosszabb félelmét.
— Te tényleg nem érted, ugye? — halkan beszélt, de ebben a csendben több feszültség volt, mint bármilyen kiabálásban. — Nem arról van szó, hogy felemelek-e egy rekesz ásványvizet vagy sem. Hanem minden másról. Arról, hogy ez az egyetlen szabadnapom. Az egyetlen nap a héten, amikor nem kell ébresztőre kelnem, nem kell sminkelnem, nem kell vidámságot színlelnem a munkahelyemen. Egy nap, amikor csak feküdhetek, olvashatok egy könyvet és sárgabarackot ehetek, mert éppen azt kívánom. És te azt javaslod, hogy ezt a napot töltsem azzal, hogy polcok között bolyongok, még ha könnyedén is. Hogy a fejemben listát írjak, gondolkodjak, elég lesz-e a szalvéta, melyik sajt illik legjobban a borhoz, nem felejtettünk-e el olívabogyót venni. Ez munka, Kirill. Szellemi, szervezési munka. És nem értem, miért nekem kellene ezt elvégeznem, és miért nem Lenának vagy a barátnőinek, akiknek nem kell éjjelente alvópózt keresniük.
Az érvelése hibátlan volt — és épp ez dühítette fel Kirillt. Nem talált fogást a szavain, ezért a szándékait vette célba. Az arca megkeményedett, a tanácstalanságot elnyomta egy tompa, makacs ingerültség.
— Azért, mert család vagyunk! Azért! Mert a húgomnak ez lesz élete legfontosabb napja, és ez mindannyiunknak fontos. Miért van az, hogy te mindig támadóan állsz hozzá, ha az én rokonaimról van szó? Lehet, hogy nem is a fáradtságról van itt szó, hanem egyszerűen csak nem szereted a családomat. És minden alkalmat megragadsz, hogy ne kelljen részt venned az életükben.
Ez nyílt vád volt. Egy jól célzott ütés, amely bűntudatot akart ébreszteni benne. De Mása nem hátrált meg. Épp ellenkezőleg — kihúzta magát, és a szeme elsötétült.
— Én keresek kifogást? Komolyan? A hasam, ami már megakadályoz abban is, hogy be tudjam kötni a cipőfűzőmet, az nem elég jó ok? Rendben, hadd emlékeztesselek másokra. Fél éve volt anyukád születésnapja. Emlékszel? Egyedül terítettem meg a húszfős asztalt. Húsz ember! Én szeleteltem a salátát, készítettem a szendvicseket, raktam ki a tányérokat, mert a te drága Lenuskád, szegény, elfáradt a szalonos frizurája után. És te, hol voltál, te, az én nagy segítőtársam? Te „segítettél” az apukádnak megjavítani a fürdőszobai csapot. A csapot, ami akkor sem folyt, és azóta sem folyik. Ti csak sört ittatok a zárt fürdőszobában, miközben én szanaszét rohangáltam a konyhában. Nem vonulok ki a családodból, Kirill. Egyszerűen csak belefáradtam abba, hogy kényelmes és ingyenes funkció legyek számukra. Egy olyan ember, aki mindig mindent elintéz, betömi a réseket. És te ezt nem látod. Vagy nem akarod látni, mert így sokkal kényelmesebb neked élni.
Az anyja születésnapjának említése súlyként lebegett a levegőben — sűrű és megcáfolhatatlan. Ez nem puszta szemrehányás volt, hanem tény, ami mindkettőjük emlékezetében világosan rögzült. Kirill elhallgatott, mert nem volt mivel vitatkozni. Tökéletesen emlékezett arra a napra, arra a csapra, és annak a sörnek az ízére. Mivel rajtakapták manipuláción és nyílt hazugságon, azt tette, amit mindig ilyen helyzetben tett: visszavonult, hogy újracsoportosítson és valaki mást találjon hibásnak.
Nem szólt többé egy szót sem. Nem csapta be az ajtót, nem vágta földhöz a csészét. Egyszerűen megfordult, és sértett méltósággal kivonult a szobából. Egyenes háttal, mint egy ember, akinek nemes szándékait durván eltaposta a ridegség és önzés. Mása hallotta, ahogy átsétált a konyhába, kinyitotta a hűtőt, majd kattanással nyílt az erkélyajtó. Kiment a saját kis territóriumára — dohányozni és gondolkodni. Gondolkodni azon, milyen igazságtalanul bántak vele.
Mása a kanapén maradt. A vita megnyerése nem hozott sem örömöt, sem megkönnyebbülést. A szájában keserű íz maradt, a derékfájása mellé tompa fejfájás társult. Minden ilyen beszélgetés teljesen kiszipolyozta, leszívta azt a kis maradék energiát is, ami még megvolt benne. Hátradőlt a párnákra és behunyta a szemét, próbálta helyreállítani a zaklatott légzését. Egyetlen dologra vágyott: csendre. Hogy ne nyúljanak hozzá, ne kérjenek tőle semmit, ne követeljenek, ne hibáztassák. Csak hagyják, hogy az lehessen, ami most: egy terhes nő — nem pedig egy multifunkcionális kombájn családi problémák megoldására.
Tíz perc múlva, amikor a pulzusa már majdnem visszatért a normálisra, megvibrált a telefon az asztalon. Fintorogva nyúlt utána. Biztos volt benne, hogy Kirill küldött valami újabb szemrehányó üzenetet a szomszéd szobából. De a kijelzőn „Lena” neve világított. Mása mozdulatlanná dermedt. A szíve újra nehéz, nyugtalan ütemet vert. Tudta, hogy ez a hívás nem hoz jót. Kirill nem csak kiment dohányozni. Elment panaszkodni.
Összeszedve magát, fogadta a hívást, a füléhez emelte a telefont, anélkül, hogy bármit is mondott volna.
— Szia Másulka, — csicseregte Lena hangja a vonal másik végén, émelyítően édes volt, mint a szirup. — Ugye nem zavarlak? Nem vagy elfoglalt?
— Hallgatlak, Lena, — válaszolta Mása kimérten, szándékosan mellőzve a köszönést és az udvariaskodást.
Rövid csend következett. Lena láthatóan nem erre a fogadtatásra számított.
— Csak azért hívlak, mert most hívott fel Kirjuska, annyira el volt keseredve. Azt mondta, nem vagy jól. Nagyon aggódom érted, komolyan. Csak ne hajtsd túl magad, jó? De arra gondoltam, hogy talán épp jót tenne neked egy kis kikapcsolódás. Kimozdulni kicsit, környezetváltozás. A leánybúcsú nem munka, hanem buli! Üldögélünk, beszélgetünk, te is lány vagy, hát te is tudod, mennyire fontos ez egy esküvő előtt.
Ez egy mesterien előadott játszma volt. Gondoskodás, finom szemrehányással fűszerezve. Az „egy kis kikapcsolódás” javaslata, amely valójában kötelező részvételi felszólítás volt. És a végső hangütés: „te is lány vagy, te is érted” — egy olyan női szolidaritásra való hivatkozás, amit Mása Lena iránt egyáltalán nem érzett.
Mása némán hallgatta ezt a passzív-agresszív áradatot, és a nyugalma repedezni kezdett, mint vékony jég a lábak alatt.
— Lena, — szólalt meg lassan és tagoltan, minden szavába belesűrítve a lehető legtöbb hidegséget. — Hadd magyarázzam el, mit jelent számomra most a „kikapcsolódás”. Az azt jelenti, hogy a kanapén fekszem, feltett lábakkal, mert úgy bedagadnak, hogy már az egyetlen cipőmbe sem férek bele, ami nem fűzős. Kikapcsolódás az, ha megeszem fél kiló cseresznyét, mert attól legalább nem leszek rosszul. Kikapcsolódás az, ha három órát alhatok egyhuzamban anélkül, hogy arra ébrednék, hogy a gyerek a hólyagomon táncol. Na, ez az én szórakozásom. A te szórakozásod — a te problémád. Meg a te hajadon, nem terhes, energikus barátnőidé.
A vonal túlsó végén ismét csend lett, de ezúttal nem értetlen, hanem megdöbbent csend.
— De… hát ez az én leánybúcsúm… — nyögte ki végül Lena, és a hangjában nyíltan sértődött, nyafogós árnyalat jelent meg. — Azt hittem, mi egy család vagyunk. Számítottam rád.
Ez volt az utolsó csepp a pohárban.
— Mire számítottál? Hogy majd odamegyek és cipelem a szatyraidat? Te, egy egészséges, fiatal nő, akinek „nem szabad megerőltetnie magát” a részegeskedés előtt, komolyan úgy gondolod, hogy teljesen természetes mindezt áthárítani a bátyád terhes feleségére? Te hallod magad egyáltalán kívülről? Nekem tényleg nem szabad megerőltetnem magam. Nem azért, mert holnap megyek tortát választani, hanem mert már hetedik hónapja hordok a testemben egy új embert. Ez azért egy kicsit más szintű felelősség, nem gondolod? Szóval hívj egy cateringes csapatot. Vagy kérd meg a tanúidat. Vagy csinálj meg mindent magad. De engem, és a terhességemet, kérlek, hagyj ki ebből.
Mása lenyomta a hívás befejező gombját anélkül, hogy megvárta volna a választ. A telefon a kezében hidegnek és idegennek tűnt. Ledobta a kanapéra, és a falra meredt. A düh — tiszta, jeges harag — elszállt, és csak éles, zengő ürességet hagyott maga után. Tökéletes tisztaságot. A híd fel lett égetve. Már csak arra kellett várnia, hogy visszatérjen Kirill — nem mint férj, hanem mint feldühödött testvér, akinek a húgát épp most alázták meg nyilvánosan.
Nem tudta, mennyi ideig ült ott, a semmibe bámulva. Öt perc, tíz, fél óra? Az idő összesűrűsödött hangtalan, tömör masszává. Hallotta, ahogy a bejárati ajtó zárjában lassan, erőlködve — mintha berozsdásodott volna — elfordul a kulcs. Az ajtó hangtalanul nyílt és csukódott be. Kirill léptei a folyosón nehezek és kimértek voltak. Nem egy hazatérő férj léptei, hanem egy emberé, aki kellemetlen, de szükséges kötelességet jött teljesíteni.
Belépett a szobába és megállt a küszöbön. Mása nem fordította felé a fejét, de érezte a tekintetét a tarkóján — kemény, fúró, idegen. Hallgatott, és ez a hallgatás rosszabb volt bármilyen szidalomnál. Időt adott neki, hogy felfogja a „bűne” súlyát. Végül, amikor a levegő a szobában szinte vághatóvá vált, megszólalt. A hangja egyenletes volt, minden érzelemtől mentes, és éppen ettől csengett különösen fenyegetően.
— Azonnal felhívod Lenát, és bocsánatot kérsz tőle.
Ez nem egyszerű parancs volt. Ez ultimátum volt. A vissza nem fordítható határvonal, amelyet ő maga húzott meg kettejük között. Mása lassan, kelletlen mozdulattal fordult felé. Az arcára nézett — idegen, merev arc volt az, feszesen összeszorított állkapoccsal és halántékán kidagadó, fehéres rángással. Már nem a férje állt előtte, nem az az egy órával korábban még lelkesen mosolygó Kirill. Egy klán küldötte állt ott, aki jött elégtételt követelni a megsértett húga nevében.
— Bocsánatot kérni? — kérdezte ugyanolyan nyugodtan, kihívás nélkül, mintha csak egy jelentéktelen részletre kérdezne vissza. — Pontosan miért is? Mert nem voltam hajlandó ingyenes cipekedőként és animátorként részt venni a kis ünnepségén? Vagy azért, mert szerintem a születendő gyerekem egészsége egy kicsivel fontosabb, mint az ő esküvő előtti nyafogása? Kérlek, pontosítsd a megfogalmazást, hogy nagyon pontosan tudjak bocsánatot kérni.
Az ő nyugalma, az a jéghideg, boncoló logika kirántotta Kirillt a hideg düh állapotából. Egy lépést tett előre, és az arca eltorzult.
— Tönkretetted őt! Felhívott, sír! Olyanokat mondtál neki… megaláztad! Ő készül az esküvőjére, nem szabadna idegeskednie, te meg itt előadod ezt az egészet! Mégis miért? Azok miatt a nyomorult szatyrok miatt, amiket megígértem, hogy én fogok elhozni? Egyszerűen csak nem akartad, hogy jó napja legyen! Te egyszerűen gyűlölöd az én családomat!
A szavakat szinte köpte, összegyűrve őket a dühtől. Fel-alá járkált a szobában, faltól falig, mint egy ketrecbe zárt vadállat, és minden lépéssel egyre abszurdabbak és valóságtól elrugaszkodottabbak lettek a vádjai. Mása nézte őt, és először a veszekedés kezdete óta nem érzett se fájdalmat, se sértettséget. Nem érzett mást, csak furcsa, távoli kíváncsiságot — mint egy rovarszakértő, aki egy különös rovar viselkedését figyeli. Már nem a férjét látta benne, hanem egy harmincéves kisfiút, aki toporzékol, mert megbántották a kishúgát.
Megvárta, míg Kirill kifullad és megáll a szoba közepén, zihálva. És akkor bevitte a csapást. Nem volt hangos és nem volt kegyetlen. Halk volt, pontos, és végérvényes.
— Kirill, ülj le, — mondta. A hangnemtől annyira megzavarodott, hogy gépiesen leült a vele szemben álló fotelbe. — Most néztelek téged, és hosszú idő után először nem Lenára gondoltam. Nem a leánybúcsújára, és még csak nem is magamra. Hanem arra, milyen apa leszel.
Kirill értetlenül kapta fel a fejét. Bármit várt volna — a vita folytatását, újabb szemrehányásokat, vádakat. De ezt nem.
— És tudod, mire jöttem rá? — folytatta Mása ugyanazzal a nyugodt hangon, egyenesen a szemébe nézve. — Hogy pont ilyen apa leszel, mint most vagy. Ha a gyerekünk beteg lesz, de az anyádnak épp sürgősen ki kell vinnie a palántákat a nyaralóba, akkor te a nyaralóba fogsz menni. Mert anyának nem lehet nemet mondani. Ha a gyerekünknek ovis ünnepsége lesz, de a bátyádnak szüksége lesz rád a garázsban, te a garázsba mész. Mert a bátyádnak segíteni kell. Megtanítod majd a gyerekünknek életed fő szabályát: a saját szükségleteid, az egészséged, a családod — mind másodlagos. A lényeg, hogy mások, azok, akik még előttünk voltak az életedben, elégedettek legyenek. Most is képes lennél kockára tenni az én egészségemet a húgod szeszélyéért. Mondd, képes lennél rámondani, hogy nem fogod kockára tenni a gyerekünk jólétét a nagybátyád születésnapjáért? Nem tudod ezt megígérni. Nem tudsz. Mert ilyen vagy.
Elhallgatott. A szobában nem csend volt — üresség volt. Romboló, pusztító üresség ott, ahol aznap reggel még család volt. Kirill a fotelban ült, teljesen összezuhanva. Nem tudott semmit mondani, mert Mása nem vádolt — csak tényt közölt. Itéletet mondott, nem érzelmek, hanem hideg elemzés alapján. És ő tudta, hogy igaza van.
Mása elfordult az ablak felé. A vita lezárult. Minden lezárult. Kirill még ott ült ugyan a szobában, de számára már nem létezett. Csak egy idegen maradt, egy gyenge férfi — a gyermeke apja, akiben soha többé nem tud majd megbízni…
