– Menj szépen haza! Ott majd beszélgetünk! – vetette oda elégedetlenül Makszim. – Még csak az kéne, hogy a járókelőket is szórakoztassuk a veszekedésünkkel!
– Hát, tessék! – fújt mérgesen Varja. – Igazán!
– Varja, ne hergeld fel az embert! – fenyegetőzött Makszim. – Otthon majd megbeszéljük!
– Jaj-jaj-jaj! Micsoda félelmetes ember! – nevetett ki Varja, majd hátradobta a copfját, és elindult hazafelé.
Makszim megvárta, míg Varja eléggé eltávolodik, aztán elővette a telefonját, és beleszólt a mikrofonba:
– Igen, hazament! Fogadjátok ott rendesen! Rémisszétek meg, fenyegetőzzetek egy kicsit! Tudjátok, mit beszéltünk! És zárjátok be a pincébe, hadd törjön le egy kicsit a nagy akarata! Mindjárt megyek!
Makszim zsebre tette a telefonját, és már épp be akart menni a boltba, hogy egy kis itallal megünnepelje a felesége „nevelését”, amikor egy teljesen ismeretlen férfi megragadta a karját.
– Elnézést, hogy ilyen udvariatlan vagyok! – mosolygott zavartan a férfi. – Az előbb önnel volt egy hölgy…
– A feleségem, miért? – ráncolta össze a homlokát Makszim.
– Nem, semmi! – a mosolya alázatosan bocsánatkérővé vált. – Csak mondja, kérem, véletlenül nem hívják a feleségét Varvara Melnyikovának?
– Varvarának hívják, – bólintott Makszim. – És igen, a házasság előtt Melnyikova volt a neve. De miről van szó tulajdonképpen?
– És az apja neve véletlenül nem Szergejevna?
– De igen! – válaszolta ingerülten Makszim. – Honnan ismeri a feleségemet?
– Elnézést, csak… 1993-ban született, ugye?
Makszim gyorsan átgondolta, majd válaszolt:
– Igen. De mi ez a sok kérdés, és honnan ismeri Varját? – kezdett gyanakodni.
Varja csak három éve költözött a településükre. Előtte senki sem hallott róla semmit. Ő maga pedig azt mondta, elmenekült a szüleitől, mert azok erőszakkal akarták férjhez adni.
Szóval különösen furcsa volt, hogy egy idegen, egy nem túl nagy faluban, ahol senki sem ismerte Varját, hirtelen ennyi részletet tud róla.
– Ó, bocsánat, nem is ismerem őt személyesen! – pirult el a férfi. – Inkább úgy mondanám, hogy a rajongója vagyok!
– Figyelj ide, „rajongó”, most megszámolom a bordáidat, aztán ki is veszek párat, hogy karcsúbb legyen az alakod! – mondta Makszim fenyegetően. – Mik ezek a rajongói szövegek? El akarod csábítani a feleségemet?
– Jaj, nem! Teljesen félreértett! – hadonászott a férfi. – Nem úgy vagyok rajongó! Hanem… a tehetségét tisztelem!
– Varjának nincs is különösebb tehetsége – hökkent meg Makszim.
– Ugyan kérem! Életre szóló eltiltást kapni tizennyolc évesen muay thai-ban, túlzott kegyetlenség miatt – ahhoz kell némi tehetség! – lelkendezett a férfi. – Kár, hogy pár megnyert magántorna után abbahagyta a versenyzést! Élmény volt nézni őt a ringben!
Makszim remegő kézzel próbálta előhalászni a telefonját a zsebéből. Az azonban áruló módon kicsúszott, és sarkával az aszfaltra esett, darabokra törve. Mikor nagy nehezen összeszedte, a telefon már nem akart bekapcsolni.
Makszim rohanni kezdett hazafelé! Közben motyogta magának:
– Istenem, csak odaérjek időben!
Amikor a faluba új lakó érkezett, Makszim rögtön felfigyelt rá. Hát ki ne figyelt volna? Fiatal, sportos, érdekes, vidám. Ráadásul a helyi iskolában kapott munkát, mint alsósok testnevelő tanára.
Mindenki azt hitte elsőre, hogy egy szétosztásos gyakornok, aki itt ledolgozza az idejét, aztán továbbáll. Aztán kiderült, hogy a lány huszonöt éves, és véglegesen költözött ide.
Később azt várták, hogy majd hozza magával a családját is, de kiderült, hogy teljesen egyedül van.
– Itt valami nem stimmel! – pletykáltak az asszonyok. – Fiatal, csinos, és ide jött hozzánk? Meg mernék esküdni, hogy valami szörnyű titok rejlik a múltjában!
– Miféle titkok manapság? – legyintett egy másik. – Ez nem a madridi udvar! Valószínűleg összetörték a szívét, és most ide jött gyógyítani a lelkét.
– Vagy összeveszett a szüleivel, és elszökött! Ilyet is láttam már a tévében!
Makszim figyelte a lányt, de nem siette el a közeledést.
– Ki tudja, mi van mögötte? Majd ha világosabb lesz a dolog, eldöntöm, mit csinálok.
Az iskola nem csak kemény munka és állandó fáradtság volt. Ott voltak még a tanáriban zajló értekezletek is, ahol mindenki mindig kiöntötte a lelkét. Fél év kellett hozzá, hogy Varából kihúzzák az ő szívszorító történetét.
– A szüleim középosztálybeli vállalkozók. Normális, rendes emberek. De egyszer csak jött egy válság a cégükben, a beszállító becsapta őket. Végül minden összeomlott. Apám pedig úgy döntött, hogy férjhez ad engem egy „megfelelő emberhez”, hogy rendbe hozza a dolgait.
Láttátok volna azt a „szépséget”! Én inkább fogtam magam, és időben elmenekültem!
– És teljesen egyedül vagy? – csóválta a fejét egy tapasztalt kolléganő.
– Mindenhol élnek emberek – vont vállat Varja. – De inkább megküzdök egyedül az életemért, minthogy hozzámenjek valakihez, akit nem szeretek.
És ez nem is házasság lett volna, hanem eladás! Márpedig én nem akarok árucikk lenni!
– Ne aggódj, megtalálod itt a szerelmet! – vigasztalták a kolléganők. – Kicsi a mi falunk, de vannak itt rendes emberek!
Amikor a Varja szájából származó, megbízhatónak ítélt történet végigsöpört a falun, Makszim végérvényesen eldöntötte:
– Elveszem feleségül! A mi falusi menyasszonyaink már túl mohók és pimaszok lettek, ez meg itt idegen! És még a rokonságát se fogjuk látni!
Ezt mondta az övéinek: anyjának, apjának és bátyjának.
– Fiatal, egészséges, sportos! Nem véletlenül tanít testnevelést! Egészséges gyerekeket szül majd, és segít a ház körül is! Mennyi az a pár óra az iskolában?
– Remek parti! – egyezett bele a család. – És ha egyszer majd nagyon „önállósodni” akar, akkor majd megtanítjuk neki a magunk módján!
Miért voltak ennyire biztosak benne, hogy az esküvő meglesz? Mert Makszim a falu egyik első számú „szépfije” volt. Ráadásul nemcsak jóképű, de pozíciója is volt – a zöldség-gyümölcs telep helyettes vezetőjeként dolgozott.
Amikor egyszer ellenőrzés jött a központból, Makszim még csak egyszerű árufelelős volt. De mivel nagy szorgalommal beszélt a racionalizálásról és az optimalizálásról, annyira idegesítette az ellenőrző bizottságot, hogy inkább nem rúgták ki a főnököt, mert az protekciós ember volt. Így aztán Makszimból helyettes lett.
– Tudod, hogy kell, hát csináld is meg! És ha megcsinálod, felelni is fogsz érte!
Nevettek is rajta, mondván, az önkéntesek mindig megütik a bokájukat. De végül úgy alakult, hogy az egész zöldségbázist Makszim hozta rendbe. Mármint: ahol kellett, szigorított, máshol jutalmazott, és minden oldalról azt mutatta, hogy kiváló vezető.
Igaz, a dolgozók panaszkodtak, hogy Makszim Dmitrijevics elég kemény volt a büntetésekkel. A bátyja meg, akit ő nevezett ki biztonsági főnöknek, egyenesen vadállat!
– Még rohadt répát se lehet kivinni! – morgolódtak a dolgozók. – És főleg az a baj, hogy az erőszaktól se riad vissza! A bátyja úgyis mindig fedezi!
De még ezt is elnézték neki, mert a lopások az egész bázison teljesen megszűntek.
Hát hogy is mondhatott volna nemet Varja egy ilyen lelkiismeretes embernek? Először csak sétálni ment vele, aztán elfogadta az udvarlását, végül pedig igent mondott a házasságra.
Makszim aztán kivitte Varját az albérleti szobából, ahol addig lakott, és hazavitte magához.
– Menyecském, magadtól is megértheted, hogy mi nagy családban élünk! – kezdte az okítást az anyósa. – Itt mindent együtt csinálunk, segítjük egymást! Nem tudom, nálatok mi volt a szokás, de nálunk ez a rend!
– Nálunk semmi rend nem volt – válaszolta Varja. – Azt hiszem, tudják is, hogy én épp az efféle rendből szöktem el. De most, hogy Makszim felesége lettem, megtanulok a mi rendünk szerint élni!
Ez a kijelentés nagy lelkesedést váltott ki.
– Csak tudják meg, hogy nem igazán értek a háztartáshoz – zavarodott meg Varja. – A szüleimnél, akiktől elszöktem, mindenre külön személyzet volt.
– Azt majd orvosoljuk! – mondta jóindulatúan az após. – Megtanítunk! Tanulékony vagy egyáltalán?
– Alapvetően igen – válaszolta Varja. – Csak az igazságtalanságot nem tűröm.
– Drága lányom – csatlakozott újra az anyós –, az igazságosság relatív fogalom! A családi életnek is megvannak a maga szabályai, és ezek már több ezer évesek!
Tiszteld a férjed és az ő rokonait! Úgy bánj másokkal, ahogy szeretnéd, hogy veled bánjanak! A nőnek pedig jól áll az engedelmesség meg a szelídség! A férfiak meg cserébe gondoskodnak, és ők oldják meg a nagy dolgokat, problémákat!
– Hát ha így szokás – vont vállat Varja –, csak remélem, hogy nincsenek benne büntetések, mint a Domosztrojban?
– Se korbács, se istálló – nevetett fel az após.
Varja azonban, ahogy a Domosztroj-t említette, szinte előre megérezte a jövőt. A szabadságát ugyanis egy hónappal az esküvő után teljesen megnyirbálták.
Munkahelyre mehetett, meg boltba. Minden másra az volt a válasz:
– Hova indulsz, mikor tele van a ház munkával? Ott az udvar, a veteményes, a tyúkok, a kacsák! Varja! – kiabált rá Natasa Petrovna. – Mi család vagyunk! Nem cipelhetek mindent egyedül!
Az „egyedül” kifejezés egyébként nem volt túlzás. Makszim és a bátyja folyton dolgoztak. Hajnalban elmentek, éjjel jöttek haza, sőt, gyakran bent is aludtak, mert a zöldségbázis éjjel-nappal működött.
Az após hátfájással és ízületi gondokkal küzdött, így inkább csak beszélt. Mármint „tanácsokat” osztogatott, amivel mindenkit az őrületbe kergetett. De minden, szó szerint minden, Natasa Petrovna és Varja vállán nyugodott.
Csakhogy Natasa Petrovna sem volt már fiatal. Hol a vérnyomása ugrott fel, hol az időváltozás csavarta ki az ízületeit, hol a migrén döntötte le. A háztartás viszont nem ismer szabadnapot!
– És mi van a magánélettel? – kérdezte egyszer Varja. – Nem a férjemmel, hanem úgy általában? Egy mozi, egy kávézó, egy séta. Nincsenek barátnőim sem!
– Egy házas asszonynak nem kellenek barátnők! Hidd el a tapasztalatomnak, a barátnők több kárt okoznak egy házasságban, mint hasznot!
Mozi, kávézó – azt meg beszéld meg a férjeddel! Különben is, nem illik, ha egy nő férj nélkül mutatkozik nyilvános helyeken! Ez itt nem a város, itt olyanokat találgatnak, hogy egy életre bemocskolnak!
– Komolyan? – csodálkozott Varja.
– Te, kislány, nagyvárosból jöttél! Itt meg mindenki mindent lát! Egy lépés oldalra, és olyan bélyeget kapsz, amit se lemosni, se meggyónni nem lehet! És ne feledd, te tanítónő vagy! Még ki is penderíthetnek szégyenszemre!
A logika vasból volt, de Varja azért nem akarta eltemetni magát a háztartás sírköve alá.
Dolgozott, csinálta, amit kellett, teljesítette a feladatokat – de elvárta, hogy őt is megbecsüljék. Néha szembeszállt, néha felemelte a hangját, néha meg egyszerűen elküldött valakit melegebb éghajlatra.
– Ha dolgozni kell, akkor egyenlőként! – mondta. – Ha az egyik fekszik, a másik meg robotol, akkor én nem vagyok hajlandó halhatatlan póni lenni!
Két és fél év telt el Makszim és Varja esküvője óta. De Varja azóta sem nyugodott meg. Követelte – érted, követelte –, hogy mindenki becsületesen vegye ki a részét a házimunkából. És ha nem, hát ő sem fogja magát megerőltetni.
– Jaj, micsoda természete van ennek a Varjának! – sopánkodott Natasa Petrovna, mikor Varját boltba küldték. – Rosszabb, mint a fekete retek! Egy szót mondasz neki, ötöt kapsz vissza!
– Engem sem tisztel! – panaszkodott Dmitrij Andrejevics. – Kérek tőle egy párnát vagy egy pohár vizet, de csak legyint, hogy épp dolga van. Hát akár meg is halhatok, őt nem érdekli!
– Makszim, ez így nem mehet tovább – mondta súlyos hangon Nyikita, Makszim bátyja. – Megsérti a szüleinket! Hát hol hallottál már ilyet, hogy ezt elnézzük?
– Tudom én is, hogy elszemtelenedett! Nekem is visszabeszél – pedig én vagyok a férje! Meg kell törni, mint egy cirkuszi vadállatot! És akkor még gyerekünk sincs! Ha majd lesz, akkor meg majd azt hangoztatja, hogy ő az anya! Akkor meg aztán végképp nem férünk el ebben a házban!
– Fel kell készülni – mondta Nyikita. – Vidd be a központba egy kis sétára, aztán küldd haza egyedül. Mi meg majd itt fogadjuk – úgy, hogy minden gőg elszálljon belőle!
Ha a szó elég lesz, jó. Ha nem, akkor majd az erő segít! És ha lázadni mer, lecsukjuk a pincébe, az iskolának meg azt mondjuk, elutazott szabadságra! Egy hónap alatt lenyugszik!
És így is tettek. Miközben Makszim sétált Varjával, a rokonság már készen állt, „szent haragban” izzott, és csak Makszim hívását várták, hogy Varja elindult haza – és jöhessen a „szeretetteljes fogadtatás”.
Csakhogy Makszim elkésett.
A kertkapu a helyén volt, de a bejárati ajtó úgy hiányzott, mintha sosem lett volna. Az előszobában Nyikita ült a földön, vonyított, és törött karját ringatta. Makszim előhalászta bátyja zsebéből a telefont, tárcsázta a mentőket, és a füléhez nyomta:
– Mondd a címet! – kiáltotta Makszim, hogy áttörje a sokkot. – És szólj, hogy küldjenek pár kocsit!
Nyikita bólintott, arcán fájdalmas grimaszokkal.
A folyosón, összetört bútorok között az apa feküdt. Eszméletlen volt, de élt. Ez legalább valami. A konyhában pedig, közvetlenül az ajtónál, az anyós ült a földön.
Az arcán gyönyörűen virágzott egy hatalmas véraláfutás, a kezében pedig ott volt a félbetört, óriási sodrófa, amivel ünnepeken a pitéhez nyújtotta a tésztát.
A konyhaasztalnál Varja ült, és teljes nyugalommal teát kortyolgatott.
– Drágám? – emelte rá nevető tekintetét a férjére. – A te adagodért jöttél?
– N-nem – hebegte Makszim.
– Akkor nem is tudom, mit kínáljak neked – töprengett Varja. – Talán egy kis igazságosságot a családi kapcsolatokba?
– Erről előbb kellett volna szólni! – fakadt ki a férj. – Majdnem megölted a szüleimet!
– Tudom, hol a határ! Mindenki pontosan azt kapta, amit érdemelt! Aki mivel jött ellenem, az azzal kapta vissza!
A sodrófát én törtem el a térdemen! És a drága anyukádat meg se ütöttem – ő csókolózott az ajtófélfával, amikor pánikban elmenekült az előszobából!
– És most… most hogyan tovább? – kérdezte zavartan Makszim.
– Szerintem – mosolygott Varja – békességben! De legfőképp: igazságosan!
És eszedbe ne jusson váláson gondolkodni – terhes vagyok! És az én gyerekemnek igenis lesz apja!
Makszim nagyot nyelt:
– Jó, drágám!
Amikor mindenki felgyógyult és lenyugodott, a családi szabályokat kissé átdolgozták.
De azóta béke és nyugalom uralkodott a házban. És senki, soha többé nem bántott meg senkit.
