Amikor először megláttam, október vége volt. Egy szürke, nyirkos nap, amikor a szél kifordítja az esernyőket, és a piaci árusok műanyag fóliával takarják le portékájukat, miközben kezüket a zsebükbe dugják. Épp munkából tartottam haza, sietve vettem két almát és egy csomag túrót. Haza akartam érni. Melegre. Csendre.
Ő egy dobozban ült, pont a zöldségárusok és a hentesek közötti átjárónál. Kicsi, valahogy esetlen — nagy tappancsokkal és kiálló fülekkel. Nem nyüszített, nem nyávogott. Csak nézett. Egyenesen. A szemembe.
— Kinek a kiskutya? — kérdeztem inkább gépiesen.
— Senkié, — legyintett egy nő gumicsizmában. — Valaki odatette. Reggel óta ott ül.
Átmentem mellette. A lábaim maguktól gyorsítottak. A fejemben gondolatok: nem most van itt az idő, nem fogom bírni, ki fogja sétáltatni, mi van, ha beteg. Aztán — felejtsd el.
De nem tudtam elfelejteni.
Másnap megint ott volt. Ugyanabban a dobozban. Már nedvesben. Valaki újságpapírt tett alá. Valaki vizet tett ki neki. De senki nem vitte el.
Lassítottam a lépteimen. Néztem. Ő is nézett. Nem nyüszített. Nem nyújtózkodott. Csak a tekintete. Megint — egyenesen.
Nem mentem oda. Megint nem.
Ez majdnem egy hétig ismétlődött.
Már tudtam — ott lesz. Szokássá vált: elmenni mellette, lopva ránézni, érezni egy belső löketet… és továbbmenni.
— Vidd el, ha sajnálod, — mondta egyszer egy halárus. — Mi etetjük, de hamar meg fog fázni. Kiskutya az még.
— Kicsi a lakásom, — motyogtam anélkül, hogy megálltam volna. — És munka. Nem bírom.
— Senki sem várja, hogy bírd. Csak ülj ott. Ő meg vár.
A „vár” szó valahogy erősebben ütött a többinél.
Hazamentem, ledobtam a táskám, teát töltöttem. Az ablakba meredtem. Sötét volt. Nedves. És valahogy üres.
Próbáltam másra gondolni, de előttem álltak azok a szemek. Nem könyörgőek. Nem szánalmasak. Nyugodtak. Mintha már elfogadta volna a jogomat, hogy nem választhatok. Hogy elmehetek. Hogy nem merem.
De mégis — várt.
Eltelt két hét.
Már nem győzködtem magam. Csak elmentem mellette. Néztem. Aztán elmentem.
Aztán egyszer csak eszembe jutott: mi lesz, ha egyszer a doboz üres lesz? És akkor mit fogok érezni?
— Nem untad még meg? — piszkált a hentestől. — Úgy tűnik, pont téged vár. Minden nap elmégy mellette.
Nem válaszoltam. Nem tudtam, mit mondjak.
Aznap este felhívtam anyámat:
— Anya, emlékszel, volt nekünk Bella. Amikor azt mondtad: „ő már a miénk”?
— Már az első naptól a miénk volt, — mosolygott anya. — Csak te nem értetted meg rögtön.
Elhallgattam, majd kifújtam a levegőt:
— Ott van egy kiskutya. A piacon. Már régóta. És folyton azon gondolkodom…
— Ha még mindig látod, és ő vár rád, lehet, hogy ez nem véletlen.
Másnap elővettem egy régi, kék csíkos otthoni takarót. Közelebb mentem hozzá, mint szoktam. Ő, ahogy mindig, ült. Soványabb lett, de a tekintete ugyanaz maradt.
Leraktam a takarót mellé:
— Szia. Nem tudom, miért jöttem. Csak… nem tudtam, hogy ne jöjjek.
Nem ugrott fel. Nem jött oda. Csak enyhén megdöntötte a fejét. Maradt.
— Még gondolkodom, — suttogtam.
Eltelt egy nap. Aztán még egy.
Szombaton eldöntöttem: ha ott van, akkor itt az idő.
Korán keltem. Sokáig választottam ruhát. Mintha valami fontos dőlne el ezen. Megtaláltam Bella régi pórázát — vakon, csak úgy.
És elindultam.
Ő ült. A takarón. Már doboz nélkül. Mellette egy tálka. Valaki odatette.
Odamentem. Felállt. Lassan. Megtett egy lépést. Nem ugrott, nem nyüszített. Csak ment mellettem.
— Menjünk?
És mentünk.
Otthon először arra a takaróra feküdt — a folyosón. Egy hang sem jött. Mintha azt várta volna, hogy eldöntsem, mi lesz vele.
Hagytam békén. Csendben, rendesen evett. Szomjasan, de visszafogottan ivott. Sétánál nyugodtan ment mellettem.
— Kitalálsz neki nevet? — kérdezte a szomszédasszony.
— Még nem tudom. Mintha ő maga sem lenne biztos benne, hogy maradni fog.
— Talán nem is kell. Majd ő megmutatja, ki is valójában.
Eltelt néhány nap. Egyre jobban figyeltem rá.
Amikor felkeltem, ő is ébredt. Az ajtó mellett feküdt. Soha nem ugatott. Csak nézett. Figyelmesen. Hosszan.
Egyszer felébredtem — ő ült és nézett. Elmosolyodtam:
— Ellenőrzöd, hogy otthon vagyok-e?
Halkan a tappancsaira tette az orrát.
Próbáltam különböző neveket: Plintusz, Bublik, Pilóta. Mindegyik rossz volt.
Aztán egy kávézóban hallottam, hogy valaki így kiáltott:
— Tyoma!
Megrezdült. Megismételtem:
— Tyoma?
Közelebb jött. Megnyalta a kezem. Ott maradt mellettem.
Így lett Tyoma.
Azóta megjelent egy hangja — nem ugatás, hanem halk röfögés. Szokásai: a kabátomon fekszik, tévét néz, régi rongybabát rágcsál.
Nem sietett a sétánál, de az utcán minden bokrot megszimatolt, mintha híreket olvasna. Soha nem húzta a pórázt. Egyetlen egyszer nem ugatta meg a gyereket. Csak egyszer — a verebeket.
Én is megváltoztam. Elkezdtem időben hazamenni a munkából. Főzni. Nekünk. Eljött a csend. A meghittség.
Anyám egy hónap múlva jött el meglátogatni. Nézte, ahogy a lábamnál fekszik:
— Ő nem csak a tied. Ő veled van.
Bólintottam. Megértettem: ő nem egy talált kutya. Ő az enyém. És én az övé.
Egyszer megbetegedtem. Lázam volt, gyengének éreztem magam. Ő nem mozdult mellőlem. Az ágy mellett feküdt. Evett, amikor én ettem.
Néztem a szemébe, és suttogtam:
— Pedig én is vártam. Csak nem tudtam, kit.
Nem válaszolt. Csak az orrát tette a tenyeremre.
És ennyi.
Azóta már nem várt az ajtóban. Mert tudta: én ott vagyok. Mellette. Örökre.
Ha neked is volt hasonló történeted — oszd meg a hozzászólások között.
