Brad Pitt híres hollywoodi színész, karizmatikus férfi, enyhén vöröses hajjal és férfias megjelenéssel. Megnyerő, jólelkű a gyerekekkel, és könyörtelen az ellenségeivel szemben… Elég az elismerésből? Szerintem igen. Hiszen a mi történetünk nem is róla szól, hanem nevében rokonáról — egy kutyáról, akit Brad Pitbullterriernek hívnak.
Minden azzal kezdődött, hogy egy tekintélyes hölgy érkezett egy házba, megnézte a kiskutyákat, átvizsgálta őket, majd összehúzott szemöldökkel ítéletet mondott a legnagyobb kölyökre:
— Túl nagy, és a külleme is hagy kívánnivalót maga után.
A szuka gazdái elszomorodtak, de nem adták fel. Amint a vendég elment, a gazdasszony felvette a kölyköt, magához szorította, és a fülébe súgta:
— Dehogyis vagy túl nagy! Te igazi hős vagy, a mi bajnokunk.
Azonnal eszükbe jutott, kinek lehetne ezt a különleges kiskutyát odaadni. Felhívták barátaikat, hogy megosszák a hírt, hogy kölykök születtek náluk, és hozzátették:
— Fiút kerestetek, ugye? Van egy — vörös, nagy, papírok nélkül. A szakértő szerint nem felel meg a szabványnak, ezért olcsóbban adjuk.
A másik vonal végén határozottan hangzott a válasz: „Megvesszük!”.
Amíg a felnőtt döntött, a kis kölyök nyugodtan szopizott, nem sejtve, hogy a sorsa már jócskán eldőlt…
A Vanja család nem várta meg a megszokott nyolc hetet — elhozták az új kedvencet, amikor az másfél hónapos lett.
Amint meglátták a vörös kiskutyát, belenéztek komoly kis szemeibe és figyelték magabiztos, erős tappancsait, egy perc kétség sem maradt — ez szerelem volt.
Az első pillanattól fogva az új otthonban egyértelmű volt: a kölyök komoly jellem, és az élethez is komolyan áll hozzá. Egyáltalán nem ijedt meg a költözéstől, alaposan körbejárta az összes szobát, néhány helyen még jelöléseket is hagyott. Ahogy új gazdáira nézett, mintha azt gondolta volna:
„Talán itt maradhatok. Az emberek egész rendben vannak…”
A fiuk, aki figyelemmel kísérte a kölyköt, így nyilatkozott:
— Komoly srác. Meg kell majd dolgozni vele rendesen.
— Hogy nevezzük? — kérdezte az anya.
— Ez egyszerű. Mivel pitbull, legyen Brad. Illik a külsejéhez. Ismered a színészt, ugye? — mosolyogva mondta a fiú.
Az első születésnapjára Brad izmos, erős kutyává nőtt: masszív, méltóságteljes, jó természetű, de komoly tekintetű. Nevelésébe sok erőfeszítést, türelmet és szeretetet fektettek…
Kicsi Bradnek szerencséje volt az életben — már az elejétől úgy nevelték, hogy amikor hatalmas és félelmetes külsejű kutyává válik, a lelkében vidám, jóbarát maradjon, aki képes hallgatni és megérteni az embert.
De nem minden járókelőnek lehet elmagyarázni, hogy mellette nem egy veszélyes vadállat, hanem egy kiegyensúlyozott, képzett és szeretetteljes kutya halad.
Bradet kerülték, suttogtak utána, és nem egyszer hallották rá a megjegyzést:
„Harci kutyákat nevelnek, aztán csak hencegnek velük!”
Különösen egy szomszéd volt hangos és heves — Pavel Petrovics, egy idős férfi, aki szenvedélyes macskarajongó volt. Lakásában négy bajuszos macska élt. Egyesek szerint öt is volt korábban, de az egyik gyakran kint járkáló cica eltűnt egy találkozás után a kóbor kutyákkal.
Esténként Pavel Petrovics a ház melletti parkban sétált, ahol a kutyatartók is sétáltatták kedvenceiket. A kis testű kutyák, mint a yorkik vagy pomerániai törpespiccek, nem zavarták. De a nagyobb kutyák gazdái rendszeresen céltáblái voltak a verbális támadásainak.
Nem folyamodott fizikai erőszakhoz, de hangosan kiabált:
„Megint csak elengedik a disznóikat! Póráz és szájkosár — hallottak már ezekről? És mindenhol szennyeznek, de senki sem takarít utánuk!”
Pedig a legtöbb gazdi, ellentétben a vádakkal, nagyon is figyelt a kutyáira és betartotta a szabályokat. Ez azonban egyáltalán nem lágyította meg Pavel Petrovicset.
Amikor a Vanja családhoz megérkezett Brad nevű kiskutya, a szomszéd különösen aktívvá vált. Mivel ugyanabban a lépcsőházban éltek, szándékosan kiengedte macskáit a lépcsőház pihenőjére éppen akkor, amikor Mitya, a Vanja család idősebb fia, kivitte a kölyköt sétálni.
Tudva, hogy ez milyen következményekkel járhat, Mitya soha nem engedte Bradet elsőként kilépni az ajtón, rövid pórázon tartotta, és úgy időzítette a sétákat, hogy elkerülje a találkozást a szomszéddal.
Kerülte a konfliktusokat, nem emelte fel a hangját, hogy Brad ne alakítson ki negatív véleményt Pavel Petrovicsról. Ám a szomszéd látszólag csak ingerelte magát, és az ablaknál lesték a pillanatot, amikor a fiú a kutyával elindult…
Egy alkalommal, már késő este, amikor meglátta, hogy Mitya a kutyával elment sétálni, Pavel Petrovics gyorsan felöltözött és csendben követte őket.
Amikor a fiú mélyebbre ment a parkba, és meggyőződött róla, hogy nincs senki a közelben, leoldotta Bradet a pórázról. A kutya örömmel szaladt befelé — szüksége volt a mozgásra, mint a levegőre.
Kb. tíz perc telt el, amikor hirtelen több kutya agresszív ugatása és morgása törte meg a csendet. Pavel Petrovics is ott termett, baljós mosollyal az arcán:
— Na, megbüntetik. Most a szörnyed valakit széttép — és vége, elaltatják!
Mitya nem kezdett vitába, hanem odaszaladt a verekedés hangjaihoz. A szomszéd is követte, kezében a telefonjával, hogy „leleplezést” rögzítsen.
Amikor egy kis tisztásra értek, váratlan látvány tárult eléjük: négy kóbor kutya ugrált Brad körül, aki szilárdan állt, fenyegetően morgott… és a lábai között egy apró fekete cica ült.
A kóbor kutyák, amint meglátták az embereket, egy kicsit morgolóztak, majd szétszaladtak minden irányba. Pavel Petrovics, kezében a telefonnal és bekapcsolt kamerával, megdermedt.
– Brad, gyere ide! – hangosan szólította Mitya.
A kutya lehajolt, nyalogatta a kiscicát, nedves nyomot hagyva a fején, majd elégedetten csóválva a farkát, odaszaladt a gazdájához.
– Jó fiú vagy! – dicsérte Mitya. – De úgy néz ki, most már nekünk is lesz egy új családtagunk. Nem hagyhatjuk itt egyedül.
A kiscica gyorsan magához tért, és lelkesen követte Bradet, mintha az lenne az anyukája.
Pavel Petrovics, még mindig sokkhatás alatt, leengedte a telefont, és halkan megszólalt:
– Mitya… elvihetem? Ígérem, rendben fogok róla gondoskodni.
A fiú ravaszul elmosolyodott, miközben Bradre nézett:
– Kérdezd meg tőle. Lehet, hogy nem engedi.
A szomszéd kissé zavartan fordult a kutyához, és megkérdezte:
– Brad, elvihetem a kicsit? Gondoskodni fogok róla…
A kutya széles mosolyra húzta a száját, ugatott egy nagyot, amire Pavel Petrovics megrázkódott, majd vidáman csóválta a farkát.
– Szerintem ez egy jóváhagyás – nevetett Mitya.
Így tértek haza: Mitya Bradet rövid pórázon vezette, a szomszéd pedig a cicával a karjában.
Hogy az anyuka ne aggódjon lefekvés előtt, Mitya úgy döntött, egyelőre nem beszél a kalandról.
Másnap reggel Pavel Petrovics megmutatta Mityának a videót, amely már rengeteg megtekintést gyűjtött össze. A fiú rákattintott a linkre és megnézte.
Ezután odahívta az anyját:
– Anya, meg akarod nézni a Bradről készült filmet?
– Mitya, tudod, hogy én nyugodtan kezelem a kisállatotokat.
– Ez a film biztosan tetszeni fog – mondta sejtelmesen.
A nő megnézte a videót. Szélesebbre nyíltak a szemei, majd felsóhajtott:
– Mitya, akár meg is haraphatták volna!
– Anya, minden rendben van. Mindenki él és egészséges. Egyébként Pavel Petrovics most már a barátunk. Ugye, Brad?
– Vau!
Azóta Pavel Petrovics már nem morgolódott a nagy kutyák gazdáinak. Amikor találkozott Mityával és Braddel, mindkettőjüknek köszönt.
Íme, a valódi ereje a jó nevelésnek.
