„Tudom, mivel gyógyíthatom meg a fiát” – súgta a fiatal kisfiú. Ami ezután történt, teljesen megdöbbentette a professzor-doktort.

A jaroszlavli megyei gyermekkórház onkológiai osztályának falait élénk rajzok borították – mesebeli állatkák ugrándoztak a falakon, a mennyezeti felhők kedvesek és könnyűek voltak. A napfény játszadozott a függönyökön, mintha örömöt akarna színlelni. De e színes burok mögött különös csend lakozott – az a fajta, amely ott él, ahol a remény csak törékeny kis láng a szélben.

A 308-as kórterem sem volt kivétel. Ott egy sajátos, szinte tapintható csend uralkodott – olyan, amelyben minden lélegzetvétel imádsággá válik. Az ágy fejénél dr. Andrej Kartasov állt – neves gyermekonkológus, aki már tucatnyi életet mentett meg, akinek tudományos munkáit idézték a kollégák, akinek előadásait tisztelet övezte nemzetközi konferenciákon. De most egyszerűen csak egy apa volt – megtört, fájdalomtól kimerült, könnyes szemű ember a szemüvege mögött.

Az ágyon fia, Jegor feküdt. Nyolcéves kisfiú, akitől a betegség elvette a haját, az arcszínét, az erejét. Az akut mieloid leukémia elrabolta a gyerekkorát – és Andrejtől az orvostudományba vetett hitét. Kemoterápia, új módszerek, szentpétervári specialisták, külföldi klinikák konzultációi – mindent megpróbáltak. Semmi sem segített. Jegor lassan kihunyt, és Andrej tehetetlen maradt – minden tudása és tapasztalata ellenére.

A monitorra meredt: gyenge EKG-görbe, alig észrevehető mellkasmozgás… És a könnyei maguktól folytak.

Ezt a csendet hirtelen kopogás törte meg. Andrej felnézett, nővért várt. De az ajtóban egy tíz év körüli fiú állt – kopott edzőcipőben, túlméretezett pólóban. A nyakában önkéntes jelvény lógott, rajta a név: „Nyikita”.

– Miben segíthetek? – kérdezte fáradtan az orvos, gyorsan letörölve az arcát.

– A fiához jöttem – felelte Nyikita halkan, de határozottan.

– Ő most nem fogad látogatókat – mondta kurtán Andrej.

– Tudom, hogyan segíthetek rajta.

A szavak furcsán közvetlenül hangzottak el, pátosz nélkül. Andrej még el is mosolyodott.

– Szóval te tudod, hogyan kell meggyógyítani a rákot?

– Sok mindent nem tudok – válaszolta nyugodtan Nyikita. – De azt igen, mire van szüksége.

Az orvos arca megkomolyodott. Kiegyenesedett.

– Figyelj, kisfiú. Én mindent megtettem. Moszkvából, Izraelből, Németországból hívtam tanácsadókat. Szerinted valaki kihagyott volna egy egyszerű megoldást?

– Én nem reményt hozok – mondta Nyikita. – Hanem valami valóságosat.

– Takarodj innen – vágta rá Andrej, és elfordult.

De Nyikita nem mozdult. Lassan, mintha ismerné az utat, Jegor ágya felé indult.

– Mit csinálsz?! – kiáltott fel az orvos.

– Ő fél – felelte a fiú, tekintetét le nem véve a fekvő gyerekről. – Nem csak a haláltól. Attól is, hogy így látják – gyengének.

Andrej megdermedt. A szíve összeszorult. Nyikita óvatosan megfogta Jegor kezét.

– Én is beteg voltam – suttogta. – Még rosszabbul. Egy évig nem szóltam senkihez. Azt hitték, agykárosodásom van. De valójában… láttam valamit. Valamit, amit nem tudtam elmagyarázni.

– Mit láttál? – kérdezte rekedten Andrej, karját összefonva.

Nyikita szemében megmagyarázhatatlan fény villant.

– Az nem beszélt szavakkal. Érezni lehetett. Azt mondta, térjek vissza. Mert még dolgom van. Mert segítenem kell neki.

– Gúnyt űzöl belőlem? – csattant fel Andrej. – Szerinted az én fiamnak nem orvosra van szüksége, hanem mesemondóra?

Nyikita nem felelt. Behunyta a szemét, halkan suttogott valamit, majd megérintette Jegor homlokát.

Jegor hosszú idő óta először mozdult meg kicsit.

Az ujjai megrezdültek.

– Jegor?! – kiáltott fel Andrej, és odarohant.

Lassan, erőlködve, a fiú kinyitotta a szemét.

– Apa… – lehelte.

Andrej majdnem térdre rogyott. Megszorította fia kezét.

– Hallasz engem?

Jegor bólintott.

– Mit csináltál? – suttogta az orvos, Nikitára nézve.

– Emlékeztettem, miért fontos még mindig – válaszolta a fiú. – De hinni benne – neki kell.

– Te csak egy gyerek vagy. Egy önkéntes. Nem orvos! – emelte fel hangját Andrej.

– Több vagyok, mint gondolnád – válaszolta higgadtan Nyikita. – Kérdezze meg Irina nővért. Ő mindent tud.

És elment, maga után különös, zengő csendet hagyva.

Amikor Andrej megkérdezte a személyzetet, ki engedte be a fiút a kórterembe, az egyik nővér csodálkozva ráncolta a homlokát:…

– Ez lehetetlen. Nyikita már rég elutazott. Több mint egy éve nincs itt. Legyőzött egy ritka neurológiai betegséget. Akkor még csak meg sem próbáltuk megmagyarázni – egyszerűen csodának neveztük.

Andrej megdermedt.

Közben a 308-as kórteremben Jegor már az ágyában ült, és gyümölcslevet kért.

Másnap élénkebb volt, mint az elmúlt hónapokban bármikor. Viccelődött a nővérekkel, kérte apját, hogy fogja meg a kezét – úgy, mint régen, gyerekkorában, amikor félt a vihartól. Andrej nem értette, mi történt. A vizsgálati eredmények változatlanok maradtak. Nem volt új gyógyszer, új kezelés. Csak egy fiú jött, akit senki sem várt.

Később leült Irinához:

– Mesélj nekem Nyikitáról – kérte halkan.

– Minek? – kérdezte óvatosan Irina.

– Itt járt Jegornál. Valamit tett vele. Azt hittem, csak jóság… de már nem vagyok biztos benne.

Irina letette a tabletet az asztalra.

– Négyévesen került hozzánk. Nem beszélt, nem járt. Nem volt pontos diagnózis. Hét hónapig kómában feküdt. „Alvó angyalnak” hívtuk.

– Mi történt aztán?

– Egy éjszaka, vihar közben, hirtelen felébredt. Felült, és kimondott egy szót: „Élni”. Aztán elkezdett gyógyulni. Mintha a teste hirtelen emlékezett volna arra, hogyan kell élni. Soha nem értettük meg igazán. De az anyja biztos volt benne – valami több történt. Azt mondta, érezte, hogy valami jelenlét volt a kórteremben – meleg, fényes, mintha valaki egy másik világból jött volna át. Reggelre Nyikita felébredt.

Irina elhallgatott.

– Utána megváltozott. Nagyon érzékennyé vált. Érezte azt, amit mások nem. Kérte, hogy engedjék be beteg gyerekekhez. Csak ült mellettük, fogta a kezüket. Néha történt valami különös. Nem mindenki gyógyult meg. De akik túlélték, mind ugyanazt mondták: emlékeztette őket arra, hogy nincsenek egyedül.

Andrej alig kapott levegőt.

– Hol van most?

– Elutaztak az Altajra. Az anyja új életet akart kezdeni. És elfelejteni mindezt.

Aznap este Andrej a fia ágya mellett ült.

– Emlékszel a fiúra? – kérdezte.

– Emlékszem – suttogta Jegor. – Mielőtt elment, mondott valamit.

– Mit?

– Azt, hogy veled minden rendben lesz.

Andrej visszatartotta a lélegzetét.

– De hát te vagy beteg, nem én…

Jegor halványan elmosolyodott:

– Nem, apa. Te voltál beteg.

Igaza volt.

Nemcsak Jegor teste szorult gyógyításra. Andrej, aki elveszítette a hitét, elfelejtett élni. És egy kisfiú, akit Nyikitának hívtak, nemcsak a fiát adta vissza neki – hanem önmagát is.

Három héttel később Jegort hazaengedték. A betegség nem tűnt el teljesen, de stabil fázisba került. Újra rajzolni kezdett, vágyott a sétákra, nevetett – gyakran és tisztán.

Egy nyári napon levél érkezett, feladó nélkül. A borítékban egy fénykép volt: egy idősebb Nyikita ül egy dombon, ölében egy báránnyal. A fotóhoz egy cetli volt ragasztva:

„A gyógyulás nem mindig azt jelenti, hogy meggyógyulsz. Néha csak emlékeztet arra, miért élsz.”

Andrej a fényképet Jegor egy másik képe mellé tette – azon épp egy sztetoszkóppal játszik.

Ma Jegor remisszióban van.

És dr. Andrej Kartasov, az egykor szkeptikus és realista orvos ma minden szülőnek ugyanazt mondja:

– A gyógyszerek a testet gyógyítják. De a szeretet, a közelség és a hit – ezek adják meg az erőt az élethez.