A jaroszlavli megyei gyermekkórház onkológiai osztályának falait élénk rajzok borították – mesebeli állatkák ugrándoztak a falakon, a mennyezeti felhők kedvesek és könnyűek voltak. A napfény játszadozott a függönyökön, mintha örömöt akarna színlelni. De e színes burok mögött különös csend lakozott – az a fajta, amely ott él, ahol a remény csak törékeny kis láng a szélben.
A 308-as kórterem sem volt kivétel. Ott egy sajátos, szinte tapintható csend uralkodott – olyan, amelyben minden lélegzetvétel imádsággá válik. Az ágy fejénél dr. Andrej Kartasov állt – neves gyermekonkológus, aki már tucatnyi életet mentett meg, akinek tudományos munkáit idézték a kollégák, akinek előadásait tisztelet övezte nemzetközi konferenciákon. De most egyszerűen csak egy apa volt – megtört, fájdalomtól kimerült, könnyes szemű ember a szemüvege mögött.
Az ágyon fia, Jegor feküdt. Nyolcéves kisfiú, akitől a betegség elvette a haját, az arcszínét, az erejét. Az akut mieloid leukémia elrabolta a gyerekkorát – és Andrejtől az orvostudományba vetett hitét. Kemoterápia, új módszerek, szentpétervári specialisták, külföldi klinikák konzultációi – mindent megpróbáltak. Semmi sem segített. Jegor lassan kihunyt, és Andrej tehetetlen maradt – minden tudása és tapasztalata ellenére.
A monitorra meredt: gyenge EKG-görbe, alig észrevehető mellkasmozgás… És a könnyei maguktól folytak.
Ezt a csendet hirtelen kopogás törte meg. Andrej felnézett, nővért várt. De az ajtóban egy tíz év körüli fiú állt – kopott edzőcipőben, túlméretezett pólóban. A nyakában önkéntes jelvény lógott, rajta a név: „Nyikita”.
– Miben segíthetek? – kérdezte fáradtan az orvos, gyorsan letörölve az arcát.
– A fiához jöttem – felelte Nyikita halkan, de határozottan.
– Ő most nem fogad látogatókat – mondta kurtán Andrej.
– Tudom, hogyan segíthetek rajta.
A szavak furcsán közvetlenül hangzottak el, pátosz nélkül. Andrej még el is mosolyodott.
– Szóval te tudod, hogyan kell meggyógyítani a rákot?
– Sok mindent nem tudok – válaszolta nyugodtan Nyikita. – De azt igen, mire van szüksége.
Az orvos arca megkomolyodott. Kiegyenesedett.
– Figyelj, kisfiú. Én mindent megtettem. Moszkvából, Izraelből, Németországból hívtam tanácsadókat. Szerinted valaki kihagyott volna egy egyszerű megoldást?
– Én nem reményt hozok – mondta Nyikita. – Hanem valami valóságosat.
– Takarodj innen – vágta rá Andrej, és elfordult.
De Nyikita nem mozdult. Lassan, mintha ismerné az utat, Jegor ágya felé indult.
– Mit csinálsz?! – kiáltott fel az orvos.
– Ő fél – felelte a fiú, tekintetét le nem véve a fekvő gyerekről. – Nem csak a haláltól. Attól is, hogy így látják – gyengének.
Andrej megdermedt. A szíve összeszorult. Nyikita óvatosan megfogta Jegor kezét.
– Én is beteg voltam – suttogta. – Még rosszabbul. Egy évig nem szóltam senkihez. Azt hitték, agykárosodásom van. De valójában… láttam valamit. Valamit, amit nem tudtam elmagyarázni.
– Mit láttál? – kérdezte rekedten Andrej, karját összefonva.
Nyikita szemében megmagyarázhatatlan fény villant.
– Az nem beszélt szavakkal. Érezni lehetett. Azt mondta, térjek vissza. Mert még dolgom van. Mert segítenem kell neki.
– Gúnyt űzöl belőlem? – csattant fel Andrej. – Szerinted az én fiamnak nem orvosra van szüksége, hanem mesemondóra?
Nyikita nem felelt. Behunyta a szemét, halkan suttogott valamit, majd megérintette Jegor homlokát.
Jegor hosszú idő óta először mozdult meg kicsit.
Az ujjai megrezdültek.
– Jegor?! – kiáltott fel Andrej, és odarohant.
Lassan, erőlködve, a fiú kinyitotta a szemét.
– Apa… – lehelte.
Andrej majdnem térdre rogyott. Megszorította fia kezét.
– Hallasz engem?
Jegor bólintott.
– Mit csináltál? – suttogta az orvos, Nikitára nézve.
– Emlékeztettem, miért fontos még mindig – válaszolta a fiú. – De hinni benne – neki kell.
– Te csak egy gyerek vagy. Egy önkéntes. Nem orvos! – emelte fel hangját Andrej.
– Több vagyok, mint gondolnád – válaszolta higgadtan Nyikita. – Kérdezze meg Irina nővért. Ő mindent tud.
És elment, maga után különös, zengő csendet hagyva.
Amikor Andrej megkérdezte a személyzetet, ki engedte be a fiút a kórterembe, az egyik nővér csodálkozva ráncolta a homlokát:…
– Ez lehetetlen. Nyikita már rég elutazott. Több mint egy éve nincs itt. Legyőzött egy ritka neurológiai betegséget. Akkor még csak meg sem próbáltuk megmagyarázni – egyszerűen csodának neveztük.
Andrej megdermedt.
Közben a 308-as kórteremben Jegor már az ágyában ült, és gyümölcslevet kért.
Másnap élénkebb volt, mint az elmúlt hónapokban bármikor. Viccelődött a nővérekkel, kérte apját, hogy fogja meg a kezét – úgy, mint régen, gyerekkorában, amikor félt a vihartól. Andrej nem értette, mi történt. A vizsgálati eredmények változatlanok maradtak. Nem volt új gyógyszer, új kezelés. Csak egy fiú jött, akit senki sem várt.
Később leült Irinához:
– Mesélj nekem Nyikitáról – kérte halkan.
– Minek? – kérdezte óvatosan Irina.
– Itt járt Jegornál. Valamit tett vele. Azt hittem, csak jóság… de már nem vagyok biztos benne.
Irina letette a tabletet az asztalra.
– Négyévesen került hozzánk. Nem beszélt, nem járt. Nem volt pontos diagnózis. Hét hónapig kómában feküdt. „Alvó angyalnak” hívtuk.
– Mi történt aztán?
– Egy éjszaka, vihar közben, hirtelen felébredt. Felült, és kimondott egy szót: „Élni”. Aztán elkezdett gyógyulni. Mintha a teste hirtelen emlékezett volna arra, hogyan kell élni. Soha nem értettük meg igazán. De az anyja biztos volt benne – valami több történt. Azt mondta, érezte, hogy valami jelenlét volt a kórteremben – meleg, fényes, mintha valaki egy másik világból jött volna át. Reggelre Nyikita felébredt.
Irina elhallgatott.
– Utána megváltozott. Nagyon érzékennyé vált. Érezte azt, amit mások nem. Kérte, hogy engedjék be beteg gyerekekhez. Csak ült mellettük, fogta a kezüket. Néha történt valami különös. Nem mindenki gyógyult meg. De akik túlélték, mind ugyanazt mondták: emlékeztette őket arra, hogy nincsenek egyedül.
Andrej alig kapott levegőt.
– Hol van most?
– Elutaztak az Altajra. Az anyja új életet akart kezdeni. És elfelejteni mindezt.
Aznap este Andrej a fia ágya mellett ült.
– Emlékszel a fiúra? – kérdezte.
– Emlékszem – suttogta Jegor. – Mielőtt elment, mondott valamit.
– Mit?
– Azt, hogy veled minden rendben lesz.
Andrej visszatartotta a lélegzetét.
– De hát te vagy beteg, nem én…
Jegor halványan elmosolyodott:
– Nem, apa. Te voltál beteg.
Igaza volt.
Nemcsak Jegor teste szorult gyógyításra. Andrej, aki elveszítette a hitét, elfelejtett élni. És egy kisfiú, akit Nyikitának hívtak, nemcsak a fiát adta vissza neki – hanem önmagát is.
Három héttel később Jegort hazaengedték. A betegség nem tűnt el teljesen, de stabil fázisba került. Újra rajzolni kezdett, vágyott a sétákra, nevetett – gyakran és tisztán.
Egy nyári napon levél érkezett, feladó nélkül. A borítékban egy fénykép volt: egy idősebb Nyikita ül egy dombon, ölében egy báránnyal. A fotóhoz egy cetli volt ragasztva:
„A gyógyulás nem mindig azt jelenti, hogy meggyógyulsz. Néha csak emlékeztet arra, miért élsz.”
Andrej a fényképet Jegor egy másik képe mellé tette – azon épp egy sztetoszkóppal játszik.
Ma Jegor remisszióban van.
És dr. Andrej Kartasov, az egykor szkeptikus és realista orvos ma minden szülőnek ugyanazt mondja:
– A gyógyszerek a testet gyógyítják. De a szeretet, a közelség és a hit – ezek adják meg az erőt az élethez.
