— Azt hitték, hogy az én nemzőszervemmel jutnak be a mennyországba? Nem vagyok én fejőstehén! — mosolyodott el Timur, majd határozottan megnyomta a bejárati ajtó csengőjét.
— Drágám, történt valami? Olyan feszült vagy ma — fogadta őt Viktorija, aki azonnal észrevette férje hangulatváltozását.
— Vika, beszélnünk kell — Timur nem is vetkőzött le, egyenesen a nappaliba ment, ahol a fényűző berendezés éles ellentétben állt komor arckifejezésével.
— Mi történt? — Viktorija megdermedt az ajtóban, ahogy végigfutott rajta az aggodalom hideg érzete.
— Gondok vannak az üzletben… — A férfi nehézkesen huppant le egy fotelbe, arcát a tenyerébe temette. — Az egyik projekt megbukott. Óriási veszteségeink vannak.
— Hogy érted azt, hogy megbukott? Miféle veszteségek? — Vika mellé ült, és megfogta a kezét.
— Ma elbocsátottam az alkalmazottak felét. Nincs pénzem fizetést adni. Az a projekt, amibe a befektetők pénzét tettük… a város leállította az építkezést. Valami szabálytalanságot találtak… — Timur felsóhajtott, nem volt ereje a felesége szemébe nézni, inkább a márványpadlót kezdte tanulmányozni, mintha ott keresne választ.
— És ez mit jelent számunkra? — kérdezte óvatosan Viktorija, szíve egyre hevesebben vert.
— Két hírem van: egy jó és egy rossz. Melyikkel kezdjem? — Timur kerülte a tekintetét, próbált nyugodtnak látszani, de belül forrt.
— A rosszal — válaszolta végül Viktorija némi gondolkodás után.
— Alig maradt pénzünk. Az összes számlámat befagyasztották. Ma reggel kihallgatáson voltam… — A hangja tompán csengett, mintha ő maga sem hinné el, ami történik.
— És mi lehet a jó hír ezek után? — csodálkozott Vika.
— Nos… nem fognak börtönbe zárni — próbált viccelődni Timur, miközben a feleségére nézett.
— Micsoda öröm! — fújtatott Viktorija. Odament a bárpulthoz, és bőkezűen töltött magának egy egymaltos whiskyt.
— És most hogyan élünk? Amikor minden számla le van tiltva? Ezen is gondolkodtál, amikor belevágtál ebbe az építkezős kalandba? — A nő egy hajtásra kiitta a poharat.
— Ki láthatta előre, hogy ez lesz a vége? — Timur a fejét rázta, mintha magát akarná meggyőzni
.
— Timur! — Vika nem bírta tovább, és kiabálni kezdett. — A pulyka is boldogan élt… egészen addig, amíg meg nem főzték a fazékban!
— És mennyi lesz most a családi költségvetésünk? — hangjában hisztérikus árnyalat csengett.
— Háromszáz-ötszázezer rubel havonta… de a pontos összeget még ki kell számolnom… — Timur megvakarva a szakállát, az ablakon bámult kifelé, ahol három magas fenyő büszkén állt a telken.
— Mi?! Háromszáz-ötszázezer?! — Vika hangja megemelkedett. — Csak az én költségeim meghaladják az ötszázezret! Manikűr, szépségszalonok, sofőr, fitnesz, kozmetikus… és akkor az új ruhákról még nem is beszéltünk!
A nő ismét töltött magának whiskyt, és azonnal lehajtotta.
— Vigyázz az alkohollal — figyelmeztette Timur. — Holnap borzalmas fejfájásod lesz. Ráadásul hamarosan nem engedhetjük meg magunknak az ilyen drága italokat.
— És ez meddig fog tartani? Meddig leszünk szegények? — Vika láthatóan dühöngött.
— Nem tudom, drágám. Én magam sem látok tisztán… Majd meglátjuk… — Timur a fejét rázta, és belekortyolt a poharába.
— „Majd meglátjuk”? Ezt nevezed te „majd meglátjuk”-nak? Miattad, te szerencsétlen, most túlélni kell! — Vika ismét kiitta a poharát, és hangosan az asztalra tette.
— Hála Istennek, hogy nincsenek gyerekeink. Mégis hogy magyaráznám el nekik ezt az egészet? — mondta, majd elvonult a hálószobába.
— Körülbelül erre a reakcióra számítottam — mormogta Timur, elmosolyodva. — Majd meglátjuk, mit mond holnap az anyja…
Másnap reggel Timur anyósa kitartó csörgése ébresztette. Marina Georgijevna mindig korán kelt. Miután elolvasta lánya reggeli üzenetét, amelyben színesen ecsetelte „új életüket”, azonnal hívogatni kezdte a vejét.
— Mit jelent az, hogy „most már szegény vagy”? — vágott bele, amint Timur felvette a telefont. — És ki fogja fizetni az én hitelemet?
— Vegyen fel hitelt a bankban, amíg nem rendezem a dolgaimat. Vagy adja el a régi lakást… Úgyis csak üresen áll… — válaszolta Timur fáradtan, miközben lustán nyújtózkodott az ágyban.
— Hogy mersz ilyen helyzetbe hozni engem! Meg vagy te őrülve? — háborgott Marina Georgijevna. — Miből fogok most élni? Te szerencsétlen építkezősdi, mivel gondolkodtál, amikor belevágtál ebbe? Hiszen remekül éltünk!
— Ez egy jóindulatú gesztus volt részemről, Marina Georgijevna. Volt szabad pénzem, és segítettem a családját Moszkvába költözni. Egyébként sem volt kötelességem — válaszolta Timur, kihangosította a telefont, és elindult a fürdőszobába fogat mosni.
— Nem volt kötelességed? Te ezeket a házakat futószalagon gyártod! Segíteni a lakással — ez a kötelességed! — üvöltötte a hálószobából a nő.
— Azonnal válaszolj: mikor lesz pénz?! — sziszegte az anyós a telefonba…
– Egyelőre semmi sem biztos, Marina Georgijevna. Most mennem kell, később visszahívlak – nyomta ki a hívást Timur, majd rezzenéstelen arccal folytatta reggeli teendőit.
A felesége nem volt otthon. Reggeli után Timur elindult az irodába, hogy irányítsa a céget, amely – legalábbis eddig – virágzott. Ám ebéd után olyan meglepetés érte, amire álmában sem gondolt volna.
Rémülten fedezte fel, hogy a házból eltűntek bizonyos értékes dolgai és kiegészítői. Az ő holmijai.
– Vika, hol vannak az óráim? Hol vannak a golfütőim? És hol van a krokodilbőrből készült aktatáskám? – minél tovább kutakodott Timur a házban, annál több dolgot nem talált.
– Eladtam őket, Timur. Valamiből élnem kell – válaszolta higgadtan Vika, miközben a nappaliban ült, és ötezreseket számolgatott.
– A golfütőimet? Az óráimat? Komolyan beszélsz?! – Timur dühében majd szétrobbant.
– Most nincs itt az ideje a golfnak, Timur. Inkább azon gondolkodj, hogyan mentheted meg a céget. Az időt telefonon is meg lehet nézni. A felesleges hivalkodásnak most vége – mondta szigorúan a feleség.
– Vika! Csak egy kérdésem van! Miért CSAK az én dolgaimat adtad el? Neked is van egy rakás drága táskád. Ha azokat eladnánk, abból akár egy lakást is lehetne venni Moszkvában! – Timur ökölbe szorította kezét, hogy elfojtsa az indulatait.
A legszívesebben rárontott volna Vikára, de elvei szerint soha nem emelne kezet nőre. Soha.
– És mi közöm van az egészhez? Ezek a TE problémáid, nem az enyéim! – Vika folytatta a pénzszámolást, ujját közben a nyelvével nedvesítve.
– Hárommillió-nyolcszázezer rubel. Egy hónapra elég lesz – mosolygott elégedetten, miközben gondosan bepakolta a kötegeket a táskájába.
– Mit jelent az, hogy „neked elég”? És én?! – kiáltott fel Timur. – Hogy tudtál mindezt eladni hárommillió-nyolcszázezerért, amikor CSAK az órám hétmilliót ért?
– Még egyszer mondom, Timur: ezek a te gondjaid. Oldd meg őket egyedül. Én egy törékeny, védtelen nő vagyok, aki második napja él stresszben miattad. És ne felejts el segíteni anyámnak sem. Egész nap sírt a telefonban… – Vika szúrós pillantást vetett rá, beszállt az autóba és elhajtott.
Timur felhívta a legjobb barátját, és találkoztak egy bárban.
– Vanya, ez a nő teljesen bekattant. Úgy bánik velem, mint egy szemeteszsákkal… Eladta a dolgaimat engedély nélkül… Pedig tudtam, hogy csak a pénzem miatt van velem… – Timur kortyolt egyet a söréből, és szomorúan nézett a barátjára.
– De hát Vika akkor is szeretett téged, amikor még nem volt pénzed. Öt éven át támogatott, hitt benned… – válaszolta óvatosan Ivan.
– Nem akarom mentegetni a tettét, de talán meg kellene próbálnod megérteni a reakcióját… – tette hozzá Ivan egy kis hallgatás után.
– Ezen nincs mit érteni… – Timur letört egy darab szárított halat, és a levegőbe emelve nyomatékosította szavait. – Vika egyszerűen hálátlan. Teljesen más reakcióra számítottam.
– Milyen reakcióra? – kérdezte Ivan, miközben rendelt még két sört, és figyelmesen Timurra nézett.
– Azt hittem, mellém áll, bátorít. Mond valami olyasmit, hogy „Veled vagyok, szerelmem! Együtt átvészeljük!”… Ehelyett egy rakás szemrehányást kaptam – Timur a kezére támasztotta a fejét, és üres tekintettel nézett a pincérek után.
– Adj neki egy kis időt… Lehet, hogy tényleg össze van zavarodva, mert úgy érzi, nincs kapaszkodója. Talán pár nap múlva megnyugszik, és támogatni fog – próbálta nyugtatni Ivan a barátját.
– Tudod, Vanya, ezt az egész tesztet azért találtam ki, mert az utóbbi fél évben megváltozott. Mindig hisztizik, semmi sem jó neki. Az ajándékokat természetesnek veszi… Állandó elégedetlenség… – Timur forgatta a poharát, és nézte a borostyánszínű folyadékot.
– Arra gondoltam, ez a teszt majd mindent a helyére tesz. Ha nem támogat, vége. Az ügyvédeimmel már egy hónapja dolgozunk a válási terven, hogy semmit se kapjon… – Timur elővette a telefonját, megnézte az időt, majd határozottan felállt.
– Na jól van, tesó, mennem kell. Még be kell fejeznem valamit a munkában – kifizette a számlát, megölelte barátját, és kilépett az utcára.
Alig csukódott be mögötte az ajtó, Ivan máris előkapta a telefonját, és hívta Vikát.
– Vika, figyelj rám nagyon! Timur átver téged. Egyáltalán nincs semmi gondja. Ez csak egy próba. El akarja dönteni, hogy elváljon-e tőled vagy sem – hadarta Ivan egyre hangosabban.
– Ha most elhúzol, vagy ha ő beadja a válókeresetet, semmit sem fogsz kapni. SEMMIT. Neked most a legédesebb kiscicának kell lenned a világon, hogy megenyhüljön, és megbocsásson.
– Amint megtudom, hová rejti a pénzét, rögtön beadhatod a válópert. Elvesszük a vagyonának a felét, és úgy fogunk élni, ahogy megálmodtuk. Szeretlek! – Ivan bontotta a vonalat, bekapott egy falat szárított halat, majd az asztalra csapott, és minden ismert szitokkal elátkozta Timurt.
Közben egy feltűnésmentes férfi, aki a szomszédos asztalnál ült a bárban, kilépett az ajtón, és Timur autója felé indult.
– Timur Vlagyimirovics, minden megerősítést nyert. Összejátszanak. Most már megvan a beszélgetésük hangfelvétele is – mondta a férfi, miközben elindította a telefonján a felvételt. A bárban zajos volt, de Ivan annyira szenvedélyesen beszélt, hogy minden szava tisztán kivehető volt.
– Egy dolgot nem értek, Leonyid Sztyepanovics… – Timur a hátsó ülésen ült az elegáns limuzinjában, és görcsösen szorította a kezében lévő műanyag vizespalackot. – Miért kellett egyáltalán említeni, hogy van pénzünk? Most keresni fogják. A válást így sokkal nehezebb lesz lebonyolítani…
– Ezt én is előre láttam. Nem fognak semmit találni, akármennyire is próbálkoznak. És ha valamit mégis megtalálnának, olyan bonyolult offshore rendszereken megy keresztül, hogy azok a vagyonelemek hivatalosan nem is az Ön nevén vannak. Nem véletlenül fizetett tízmilliót a pénzügyi tervezőnek, hogy ezt az egész kivonási rendszert kidolgozza… – mosolyodott el Leonyid Sztyepanovics.
– A ház egy cég nevén van, ahogyan az összes autó is. A papírok szerint Önnek semmi köze nincs a céghez. A saját számláján háromszázezer rubel van. Ezt gyorsan el fogja költeni. Mi értünk a dolgunkhoz, Timur Vlagyimirovics. Minden rendben van. Ne aggódjon – szorította meg Timur kezét, majd kiszállt az autóból.
– Csomagolhatjuk őket az utolsó felvonáshoz? – nézett be mosolyogva az ablakon Leonyid Sztyepanovics.
– Igen, kezdhetjük. Ma mindent befejezünk – felelte Timur, hátradőlt az ülésen és lehunyta a szemét.
Amikor Timur este hazatért, a nappaliban már ott várt rá Viktorija és Ivan. Arcukról félelem és zavartság tükröződött. Mellettük hat erős testőr állt öltönyben, Timur biztonsági szolgálatából, figyelve a „vendégek” minden mozdulatát.
– Csak egy dolgot nem értek… – nézett megvetően majdnem volt feleségére Timur. – Mindented megvolt: pénz, ház, utazások, ajándékok, segítség az anyádnak… Miért kellett ezt ilyen ostobán elrontani? Rossz férj voltam talán?
Sejtette, hogy az utóbbi fél évben Viktorijának lett valakije, de még álmában sem gondolta volna, hogy éppen a legjobb barátja az.
– És te, Vanya… Gyerekkorunk óta barátok voltunk. Hányszor segítettem neked pénzzel, kapcsolatokkal? Tőled igazán nem ezt vártam. Irigység? Nem tudtad elfogadni, hogy százszor gazdagabb lettem nálad? – Timur csalódott mosollyal csóválta a fejét, miközben Ivanra nézett.
Viktorija mondani akart valamit, de Timur egy kézmozdulattal leállította.
– Ez nem párbeszéd. Ez az utolsó szavam. És tudjátok mit? Egyáltalán nem bánom, ahogy ez az egész alakult. Mert te, Ivan… te nem vetted el tőlem a szeretett nőt – Timur egy pillanatra megállt, és az egykori barátjára nézett.
– A szeretett nőt nem lehet elvenni. Ő soha nem engedett volna közel magához senkit. Te, Vanya, egy problémát vettél el tőlem. Egy nagyon drága problémát. És most már neked kell vele együtt élned – Timur felnevetett, és nevetése olyan volt, mint egy pofon.
Ebben a pillanatban a szobalány begurított öt nagy bőröndöt. Zavartan nézett Viktorijára, majd sietve távozott.
– Előre szólok: semmilyen milliót nem fogtok kapni. Amit eladtál, Vika, megtarthatod. Ez az egyetlen, ami jár neked a közös életünk után. Élj, ahogy akarsz. Az embereim elvisznek titeket a városba – Timur kilépett a szobából, és többé soha nem látta sem Viktoriját, sem Ivant.
Válás után, egy fillér nélkül, Viktorija azonnal otthagyta Ivant. Eladta anyja lakásának egy részét, amit Timur teljes egészében kifizetett, és visszaköltözött szülővárosába, Szaranszkba. Hogy mi lett vele ezután, senki sem tudja.
Ivan, miután mindent elvesztett, teljesen lecsúszott. A fejlődés helyett az önpusztítást választotta, és hamarosan teljesen leitta magát.
Timur sokáig egyedül maradt. Minden figyelmét az üzletnek szentelte, amely még sikeresebbé vált. Egy év múlva beleszeretett az asszisztensébe. De még nem tervezett házasságot. A pletykák szerint Timur boldog volt egy olyan nővel, aki tudta, hogyan kell támogatni, inspirálni és értékelni.
Azt mondják, hogy akik átélték az árulást, bölcsebbé válnak. És hogy a megcsalás mindig tudatos döntés. Hiszen senki sem vetkőzik le tévedésből.
Hogy igaz-e vagy sem – mindenki maga döntse el. De egy valami biztos: a nagy nap ugyanúgy süt mindenkire – a hűségesekre és a hűtlenekre is.
