Juliát olyan ügyesen tuszkolták be az autóba, hogy pislogni sem volt ideje. El sem tudta képzelni, hogy ilyesmi a mai világban megtörténhet.
Júlia egy szanatóriumban dolgozott, ahová hévvel kellett bejárnia. Az út fárasztó volt, de a fizetés rendben volt, a munkaidő pedig jól összeegyeztethető az óvodai időbeosztással. Melegebb évszakban még csak elviselhető volt, de télen ijesztő volt a megállóig rohanni: sötét volt, alig voltak emberek, ráadásul azok a garázsok is… De nem a garázsoknál tuszkolták be a kocsiba, hanem közvetlenül az állomásnál. Egy nagy fekete dzsip állt meg mellette, lehúzódott az ablak, és egy sűrű szakállú férfi szólt ki:
– Gyere, szépségem, kocsikázunk egyet?
Júliát sosem tartották szépnek. Más helyzetben talán még hízelgőnek is találta volna ezt a megszólítást. De a régi csizmában a lába már teljesen elzsibbadt a hidegtől, az orrából folyt a váladék, és még hét perc volt a vonat indulásáig. Júlia a világon legjobban most egy meleg, fűtött házban szeretett volna lenni. Bár ki fűtene be nélküle? Fél órát majd melegszik a héven, aztán rohan az óvodába, onnan boltba, aztán haza, begyújtani, vacsorát főzni. Elég gondja volt, nem volt kedve csevegni. Úgyhogy csak ennyit mondott:
– Nézz már rám rendesen, ugyan miféle szépség vagyok én?
És elindult az útszéli kitaposott ösvényen. Az autó megelőzte, újra lefékezett, és egy másik férfi szállt ki – szakáll nélküli, magas és izmos. Ügyesen megragadta és beültette a hátsó ülésre.
A szakállas férfi elégedett mosollyal közölte:
– Megtetszettél. Ezért eljössz velem vacsorázni.
Ekkor Júlia megértette, hogy a férfi erősen ittas, és nyilván nincs hozzászokva a visszautasításhoz. El is sírta magát.
– Engedjen el, vár a lányom! Ugyan mire vagyok én magának jó? Harminckét éves vagyok, nem vagyok szép, beszélgetni sem tudok. Ne nézze a bundát, a szomszédasszony adta, szívességből. A bunda alatt egy öreg pulóver meg nadrág van rajtam, miféle vacsoráról beszélünk?
A nagydarab férfi, aki az autóba ültette, odahajolt, és valamit a szakállas fülébe súgott. Az megrázta a fejét, és így szólt:
– Na jó, ne bőgj. A szanatóriumtól figyellek, szerinted nem láttam azt a pulóvert? Anyámra emlékeztetsz, és ő mindig arról álmodott, hogy egyszer étterembe hívják. Gyere már, ne kéresd magad. Akarsz egy ruhát? Veszek neked.
– Haza akarok menni – szipogta Júlia. – A lányomat kell elhoznom.
– Hány éves a lányod?
– Négy.
– És az apja?
– Elment.
– Az enyém is elment. Gondolom, egy másik nőhöz?
– Nem. Az anyja uszította, hogy a gyerek nem is igazi.
– Hogyhogy nem igazi?
– Lombikprogrammal lett. Először belement, de aztán az anyja azt mondta, hogy az ilyen gyereknek nincs lelke.
– Hát igen, meg ilyenek… Jó ember ő, csak túlságosan befolyásolható – kezdte Júlia, ahogy megszokta, védeni az exférjét.
– Szóval nem igazi – húzta el a szót a szakállas. – Na jó, menjünk, nézzük meg. Mondd, hol van az a ti bölcsitök, vagy hogy is hívják. Vovka, induljunk!
Júlia belesüppedt az ülésbe, és lázasan törte a fejét, mitévő legyen. Nyilvánvaló volt, hogy a szakállas csak úgy nem fog leszállni róla. Egyedül a nagydarab fickóban reménykedhetett – az mintha együttérzéssel nézett volna rá.
Amikor az egész társaság beviharzott a csoportszobába, az óvónő és a szülők, akik épp vastag overálokba öltöztették a gyerekeket, mind elhallgattak, és Júliára meredtek. Nem csoda – ilyen társaságban még nem látták. Irinka azonban egy cseppet sem ijedt meg az idegen bácsiktól, eleve nem volt az a félős típus: rögvest megkérdezte, hogy a szakállas nem-e Télapó, és nem látták-e az ő apukáját. Apukájáról mindig mindenkit kérdezgetett, Júlia már hozzászokott, és nem is zavarta.
Amikor beültek az autóba, Irinka érdeklődve figyelte a kormányt, majd kijelentette, hogy ő bizony tud vezetni.
A szakállas felnevetett:
– Mókás kislány. És te mondod, hogy nem igazi? Kérsz fagyit?
– Kérek! – ujjongott Irinka.
Elmentek egy fagyizóba. Aztán egy szupermarketbe, ahol a szakállas egy egész kosárnyi haszontalan ételt vásárolt: sós halakat, egzotikus gyümölcsöket és penészes sajtokat. Júlia inkább csirkét meg tésztát vett volna, de ajándék lónak ne nézd a fogát.
Egyenesen hazáig vitték őket, és a szakállas – aki ekkorra már kissé kijózanodott – teára hívta be magát. Míg Júlia a kályhát rakta meg, ő tágra nyílt szemekkel bámészkodott, majd így szólt:
– Azt hittem, nekem volt nehéz gyerekkorom… Tényleg az udvaron van a vécé?
– Tényleg – mosolyodott el Júlia.
Már nem félt tőle. Rájött, hogy ártalmatlan, csak egy kicsit bolondos. A segítője viszont egészen rendes fickó volt: ő ugyanis a kosárba csempészett tejet, kenyeret, rendes sajtot és gyerekeknek való túrórudikat is. Talán neki is vannak gyerekei.
Amikor végre megszabadult a hívatlan vendégektől, Júlia hirtelen remegni kezdett. Sírva fakadt, megijesztve ezzel a lányát, de képtelen volt abbahagyni – a könnyek maguktól folytak, talán először azóta, hogy a férje összepakolta a holmiját, és visszament az anyjához, otthagyva őt egyedül, várandósan, az épp csak megvásárolt házban. És még hálás is lehetett, hogy a házat nem akarta elfelezni. Azt mondta, ha már a gyerek nem igazi, legalább maradjon a ház az övék.
Másnap a szanatórium előtt ugyanaz a dzsip várta. A szakállas nem volt ott, csak a sofőr, Vovka.
– Szállj be – mondta. – Elviszlek a városig.
– Minek? – csodálkozott Júlia. – Az anyádra is hasonlítok?
– Á, menj már – sértődött meg Vovka. – Úgyis arra megyek, gondoltam, miért ne vigyelek el.
– Hát jó – sóhajtott Júlia. – És a gazdád hol van?
– Kipiheni magát. Ne haragudj rá, amúgy normális fickó. Tegnap az anyja születésnapja lett volna. Mármint ha élne. Tudod, hogy van ez. Egyébként nem szokott inni.
Júlia bólintott. Neki már úgyis mindegy volt. Beszállt.
Eleinte csendben utaztak. Vovka láthatóan nem volt az a beszédes fajta. De aztán mégis megkérdezte:
– És tényleg lombikbébi a gyerek?
– Tényleg – bólintott Júlia.
– Elképesztő. Miket nem találnak ki az emberek, mi? – csóválta a fejét Vovka.
– Neked vannak gyerekeid?
– Á, dehogy. Nem is akarok. Három öcsém van, teljesen kiidegeltek. Egyedül sokkal jobb – vont vállat.
– Hát, ja – értett egyet Júlia.
Irinka örült, hogy újra autózhatnak, és megkérdezte, mennek-e megint fagyizóba.
– Nem – rémült meg Júlia, hiszen nem volt pénze még egy kávézós kiruccanásra.
– Miért ne mennénk? – vetette fel Vovka.
– Nekem ez nem fér bele – mondta ki egyenesen Júlia.
– Én állom – legyintett a férfi.
Hazafelé Irinka elaludt. Júlia épp azon gondolkodott, hogyan szedje ki a kislányt az autóból, amikor Vovka maga vette a karjába, és vitte be a házba.
– Pillekönnyű – csodálkozott. – És nagyon is „igazi”.
Pár napig Júlia nem látta Vovkát. Aztán újra feltűnt a dzsip – ezúttal a szakállassal.
– Vagyis… Vitalij vagyok – mutatkozott be. – Ne haragudjon a múltkorira, nem voltam magamnál. Most tényleg szeretném meghívni egy vacsorára egy étterembe. Nem ma, persze. Amikor önnek alkalmas.
Júlia először vissza akarta utasítani. Aztán mégis úgy döntött: miért is ne? Volt egy ruhája, ami még jó volt rá. Csak az volt a kérdés, kire hagyja a lányát?
Amikor ezt felvetette, Vovka ajánlkozott:
– Én szívesen vigyázok rá.
Egy idegenre bízni a gyerekét – nem hangzott valami biztatóan. De Vovka megbízhatónak tűnt. Júlia inkább azt javasolta, hogy vigyék el Irinkát egy játszóházba – úgy Vovkának is könnyebb, és neki sem kellett aggódnia, hogy a kislány teljesen idegen férfival van egyedül.
A vacsora végül kifejezetten kellemesre sikerült. Vitalij beszédes volt, kissé hiú, de azért megvolt a maga bája. Júlia pedig már régóta nem érezte magát nőnek – így amikor a férfi egy kiállításra hívta a következő hétre, igent mondott.
Irinka odavolt mind a játszószobáért, mind Vovkáért. Amikor az megjelent egy szatyor élelmiszerrel, Júlia már kezdte soknak érezni, de Vovka csak annyit mondott:
– Ezt Vitalij Lvovics küldi.
A csomagok háromnaponta érkeztek, és Júlia nem tudta, hogyan viszonyuljon ehhez: illik-e megköszönni, vagy ideje lenne finoman visszautasítani, elvégre dolgozik, rendesen keres, kenyérre és vajra megvan. De nem talált hozzá megfelelő szavakat. Ráadásul Vitalij mintha udvarolni kezdett volna: elvitte éttermekbe, kulturális programokra – nem túl gyakran, mert sokat dolgozott –, de azért mégiscsak olyan volt, mint egy randevú. Vovka közben szinte hivatalosan is gyerekvigyázóvá vált, és mindenki elégedett volt ezzel az új helyzettel.
Egyszer aztán Vovka elszólta magát:
– Tudod, szerintem Vitalij Lvovics beléd szeretett. Azt mondta, talán meg is kérné a kezed. Csak a gyerek… az riasztja. Mégiscsak nem a sajátja.
Júliát mélyen megérintette ez. Beleszeretett? De még csak kézen sem fogta. És ráadásul a gyerek sem az övé…
– Nekem aztán semmi szükségem házasságra – vágta rá Júlia.
– És nem is mennél bele? – élénkült fel Vovka hirtelen. – Pedig gazdag a pasid, mint egy kőfal mögött lennél.
– Nem kell nekem gazdag – rázta meg a fejét Júlia.
– Akkor milyen kell?
Júlia megvonogatta a vállát. Eszébe jutott az exférje – nem, olyan nyápicra biztos nincs szüksége.
– Nem tudom – vallotta be őszintén.
Vovka hirtelen odalépett, magához rántotta, és megcsókolta. Júlia megijedt, hátrálni kezdett. Vovka is megijedt, elpirult.
– Bocsi, nem tudom… Bocsi…
És elfutott. Júlia pedig még azt sem tudta, hogy ez tetszett-e neki vagy sem. Egyszerűen váratlanul történt. És most hogyan beszéljen vele egyáltalán?
Másnap Irinka megbetegedett. Magas láza volt, borzalmasan! Sürgősen ki kellett venni táppénzt, amit a szanatóriumban természetesen nem néztek jó szemmel. Vitalij elkeseredett: épp színházba készültek.
– Talán Vovka vigyázna rá?
– De mi van, ha megfertőződik – habozott Júlia.
– Ne viccelj, mi baja lehetne? Gyerünk, te is akartál arra a darabra menni!
Hogy miért is egyezett bele Júlia végül, nehéz megmondani. Kényelmetlen lett volna, hogy kárba vesszenek a drága jegyek, vagy tényleg vágyott a színházra. Meg aztán estére Irinkának is jobb lett… Szóval valahogy elfogadta. Vovka megérkezett, és nem nézett rá, kínos volt a hangulat. Júlia még egy új, kivágott ruhát is vett, amitől magát is szégyellte. A színházban nem találta a helyét, folyton a lányán járt az esze, és amikor Vitalij a síparadicsomos utazásról kezdett beszélni, megállította:
– Figyelj, jó, hogy kaját meg színházjegyet veszel nekem, de ez már túlzás. Nem megyek a te költségeden a síparadicsomba.
– Milyen kaják? – csodálkozott Vitalij.
– Hát, amit Vovka hoz.
– Nem értem. Nincsenek kaják… Ő maga, Vovka, a mi jólelkű emberünk. A síparadicsomról meg ne vitatkozz: anyám szeretett síelni, de már nincs köztünk. De bárcsak meghívnák őt oda!
Ekkor mintha világosság gyúlt volna Júliában. Megfogta Vitalij kezét, és azt mondta:
– Tudod, biztos vagyok benne, hogy az anyád nagyon büszke lenne rád! És onnan látja, hogy milyen jó ember vagy, és milyen sokat teszel. De nem kell így. Találd meg azt, akit szeretsz. És a saját körödet. Mit csinálnánk együtt? Bármit is veszek fel, mindig önmagam maradok. Mint az anyád. És amúgy is… úgy érzem, én mást szeretek…
Vitalij persze megsértődött. Még könny is kicsordult a szeméből. Panaszkodott, hogy nem érti a nőket. De hazavitte. Visszafelé azt mondta, hogy ő maga megy majd, Vovka meg csináljon, amit akar.
Szóval megértette…
Irinka aludt a medvebocs ölelésében, amit Vovka ajándékozott neki. Maga Vovka is elszundikált az ülésben. Júlia lábujjhegyen odament hozzá, lehajolt, és finoman megcsókolta az ajkát. Ő felébredt, először nem értette, mi történt. Irinka pedig azt mondta:
– Tegnap túl gyorsan elfutottál. Én meg egyszerűen nem számítottam rá. Megijedtem, érted?
Aztán még egyszer megcsókolta. És ezúttal senki nem félt…
