Léna idegesen igazította meg harmadszor is a függönyt tíz percen belül. Ma jött el az anyósa — a rejtélyes asszony, akit másfél évvel ezelőtt a saját esküvőjén sem látott.
— Ne rohangálj már annyit — morgott András, szemét le sem véve a tévéről. — Megjönnek, végre megismerkedtek.
Az ajtó előtt két nő állt. Az egyik testes, átható tekintetű, a másik magasabb, de ugyanazzal a családi tekintettel nézett.
— Én Zinaida Petrovna vagyok, András anyja. Ő pedig a lányom, Szvetlána.
Szvetlána úgy lépett be a szobába, mintha ő lenne a ház igazi úrnője.
— Andriskám! — kiáltott fel az anyós, és megölelte a fiát. — Mennyire lefogytál! Gondolom, az asszony nem etet rendesen.
Az asztalnál nem igazán ment a beszélgetés. Az anyós a saját dolgairól mesélt, Léna meg olyan volt, mintha tűkön ülne.
— Miért ilyen sivár ez a ház? — kérdezte Zinaida Petrovna. — Hol vannak a virágok, a meghittség?
— Még berendezkedünk — válaszolta halkan Léna.
— Másfél éve? — horkant fel Szvetlána.
Reggel kezdődött az igazi „érdekes” rész.
— Léna, drágám — cseppmézes hangon szólalt meg az anyós —, mutasd csak meg, hogyan vezeted a háztartást.
Zinaida Petrovna minden szekrénybe belenézett, fintorgott a polcokon lévő portól.
— Ez meg micsoda? — bökött egy foltra a tapétán.
— Ez tea volt, András véletlenül ráfröcskölt — jött zavarba Léna.
— És arra nem gondoltál, hogy letakarítsd? — csodálkozott Szvetlána. — Nálunk otthon ez egy napig se maradhatott volna így.
— És főzni tudsz egyáltalán? — kérdezte az anyós. — Na, mutasd csak, hogyan készítesz levest.
Léna minden mozdulatát kommentálták:
— Nem így kell vágni a hagymát. Nem jó húsból főzöl. Zöldfűszert mikor akarsz hozzáadni?
A főzés végére Léna már majdnem sírva fakadt.
— Elmegy, ehető — állapította meg leereszkedően az anyós. — De van még hová fejlődni.
A napok egymás után teltek. A vendégek sehová sem siettek, mintha versenyeztek volna, ki talál több hibát.
— Emlékszel még Mására, a Szorokina lányra? — kérdezte egyszer csak Szvetlána. — Az iskolai szerelmedre?
András elmosolyodott:
— Hogyne emlékeznék.
— Most épp a ti városotokban van kiküldetésen. Már fel is hívtam, holnap vendégségbe jön hozzánk.
— Mama, miért hívtad meg kérdezés nélkül?
— Ugyan már, mi baj lehet belőle? Régi barátokat jó újra látni. Léna biztosan nem bánja, igaz?
— Persze, nem bánom — préselte ki magából Léna.
Mása Szorokina magas, magabiztos, szőke nő volt, igencsak bőbeszédű. Úgy lépett be a házba, mintha hazajött volna, és csókkal köszöntötte Andrást.
— Ő Léna, András felesége — mutatta be anyós, mintegy mellékesen.
— Örvendek — mondta Mása, alig vetve pillantást Lénára.
— Emlékszel, amikor a ballagáson táncoltunk? — kérdezte Mása.
András nevetett, emlékezett, történeteket mesélt. Léna szinte láthatatlannak érezte magát.
— Majdnem összeházasodtunk! — kiáltott fel Mása.
— Kár, hogy nem így lett — sóhajtott Szvetlána. — Micsoda meny lenne belőle…
— Holnap találkozunk? — kérdezte Mása búcsúzáskor. — Szabadnapom lesz.
— Remek ötlet! — lelkendezett az anyós. — Olyan jókat lehet beszélgetni.
Másnap András különösen gondosan öltözködött.
— Micsoda sármőr! — csodálta anyja. — Mása biztosan értékelni fogja.
— Ne várj ebédre — szólt Lénának. — Lehet, hogy valahol eszünk valamit.
András este nyolckor tért haza, feldobott és elégedett volt.
— Hogy telt? — kérdezte anyós.
— Remekül! Olyan sok mindent megbeszéltünk. Mása annyira érdekes lett.
— Igazán romantikus — sóhajtott Szvetlána.
— Igen, nagyon is — helyeselt András.
— Holnap is találkoztok?
— Igen, ő javasolta. Még pár napig itt lesz.
— Nagyszerű! Be kell pótolni az elveszett időt.
Harmadik nap is ugyanez történt. András jókedvűen tért haza.
— Mása holnap repül haza. Kár érte.
— Talán még visszajön? — kérdezte anyós.
— Lehet. Azt mondta, néha idevezénylik.
— Hát ez csodás. Akkor lesz még alkalom találkozni.
Nem sokkal később az anyós belépett a hálószobába.
— Léna, beszélnünk kell a viselkedésedről. Olyan furcsa vagy mostanában. Savanyú képet vágsz a férjedre.
— És maga szerint ez normális? — kérdezte Léna.
— Szerintem csak féltékeny vagy, ok nélkül. Ha meg van is köztük valami, az a te hibád. Egy feleségnek tudnia kell, hogyan tartsa meg a férjét. Te meg mit csinálsz? Köntösben járkálsz, főzni alig tudsz, és állandóan rossz a kedved.
— Az én hibám?
— Hát persze. András kiváló férfi. És te mit adsz neki cserébe? Szépséget? Átlagos vagy. Ész? Semmi különös. Háztartást? Látjuk, hogyan megy…
Léna úgy érezte, valami hideg és kemény dolog nő benne belül.
— És mit javasol?
— Dolgozz magadon! Ne gubbaszd itt, mint egy szürke kisegér, aki duzzog a világra!
— Szürke kisegér.
— Mert most az vagy. És amíg te ilyen vagy, olyanok, mint Mása, el fogják vinni a férjed.
Ekkor lépett be Szvetlána:
— Mama, Mása hív. Búcsúzik indulás előtt.
Léna felállt. Valami végérvényesen megváltozott benne.
— Tudják mit — mondta lassan —, igazuk van.
A nappaliban András épp telefonált:
— Igen, Mása, nagyon sajnálom… Persze, találkozunk még…
— Milyen kellemes nő — sóhajtott az anyós. — Udvarias is, szép is.
— És okos — tette hozzá András. — Jó vele beszélgetni.
— Ellentétben egyesekkel — jegyezte meg sokatmondóan Zinaida Petrovna.
— Egyesekkel? — lépett be Léna.
— Nagy a különbség közted és Mása között — szólalt meg Szvetlána.
— Miben?
— Mindenben! Mása élénk, érdekes, sikeres. Te meg… átlagos vagy. Szürke. Háziasszony.
— Egy szürke házi kisegér.
— Hát… ha így akarod, akkor igen.
Csend telepedett a szobára.
— Értem — mondta végül Léna. — Szóval ebben a házban egy szürke kisegér él.
— A mi házunkban — javította ki az anyós. — Ez a fiam háza.
— A fiuk az én házamban lakik.
— Mit beszélsz már megint? — ráncolta össze a homlokát András.
— Csak pontosítani szeretném. Kié ez a ház?
— Hát a miénk, természetesen. Hiszen házasok vagyunk.
— Házasok. De ez nem akadályoz meg titeket abban, hogy más nőkkel találkozót beszéljetek meg.
— Ugyan már, milyen találkozókat?! Csak barátként találkoztunk!
— Romantikus találkozókat a barátokkal.
— Léna, fejezd be. Úgy viselkedsz, mint egy hisztérika.
— Egy hisztérikus, szürke, otthonülő kisegér.
— Ha így viselkedsz, akkor valóban — szólalt meg az anyós.
— Talán tényleg jobb lett volna, ha összeházasodtok. Az anyukád már ki is nézte Másának a menyasszonyi ruhát. És azóta is bánja, hogy nem ő lett a menyed.
— Léna, nyugodj meg.
— Nyugodt vagyok. Nagyon is. Csak most jöttem rá valamire.
— Mire?
— Arra, hogy valóban szürke kisegér voltam. Volt – de mostantól nem leszek az.
Léna odalépett az anyósához, szemtől szemben álltak.
— Mostantól én leszek az úrnő a saját házamban.
— De hiszen te eddig is az voltál — motyogta az anyós.
— Nem. Eddig csak szolgáló voltam. Főztem, takarítottam, tűrtem az önök sértéseit. De úrnő nem voltam.
Aztán Zinaida Petrovna felé fordult:
— Zinaida Petrovna, holnap összepakol és hazautazik.
— Tessék?! Mégis milyen alapon?
— Az alapján, hogy ez az én otthonom. És nem tűröm tovább, hogy olyan emberek éljenek benne, akik nem tisztelnek.
— András! Hallod, mit mond a feleséged?
— Léna, ő az anyám.
— Az anyád, aki szerint nem vagyok méltó hozzád. Az anyád, aki meghívta a volt barátnődet a házamba.
— Senki nem szervezett itt semmiféle randit! — kiáltott fel Zinaida Petrovna.
— Nem? Akkor mik voltak azok? Romantikus séták a parkban? És mindez akkor, amikor a feleséged otthon ül?
— Csak képzelődsz! Féltékenykedsz ok nélkül!
— Nem vagyok féltékeny. Egyszerűen csak többé nem engedem, hogy bolondot csináljatok belőlem.
Léna odalépett Andráshoz.
— És neked csak annyit mondok: találkozhatsz bárkivel. De nem akkor, amikor házas vagy velem, és az én házamban élsz.
— A mi házunkban.
— Az én házamban. Mert én takarítok itt, én főzök, én fizetem a közüzemi számlák felét. Te csak alszol itt, és olyanokat hozol a házba, akik megaláznak engem.
— Léna, megőrültél.
— Ellenkezőleg. Végre magamhoz tértem.
Az anyós megpróbálta visszavenni az irányítást:
— András, látod már, milyen a feleséged természete?
— És mégis mi baj van velem? — fordult felé Léna.
— Ingerlékeny vagy. Túl heves.
— Tudok emberekkel bánni. Azokkal, akik emberként bánnak velem. De azokkal, akik szürke kisegérnek tartanak — azokkal nem.
— De hát nem akartunk megbántani…
— Segíteni akartak? Tudják, mi segít majd nekem fejlődni? Ha a házamban nem lesznek többé olyanok, akik nem tisztelnek.
Léna az ajtóhoz lépett, és szélesre tárta:
— Úgyhogy holnap reggel összepakolnak, és elutaznak. Mind a ketten.
— Nem tehetsz ki minket! — háborodott fel Szvetlana.
— De igen. És ki is foglak titeket tenni.
— András! — könyörgött az anyós.
— Léna, ők a családom!
— És én mi vagyok? Nem vagyok a családod? Akkor miért hagyod, hogy megalázzanak?
— Senki nem alázott meg téged!
— Nem? Szürke kisegér, érdektelen, csúnya, rossz háziasszony, hisztérika — ez nem megalázás?
— Úgyhogy válassz, András. Vagy a férjem vagy, és akkor kiállsz mellettem. Vagy anyuci kisfia vagy, és akkor menj vissza anyádhoz.
— Ez most ultimátum?
— Ez a valóság. Nem fogok tovább olyan házban élni, ahol nem tisztelnek.
Az anyós megpróbált közbeszólni:
— Fiam, látod, mivé lett?
Léna lassan az anyós felé fordult. A tekintetében volt valami, amitől Zinaida Petrovna elhallgatott.
— Fogd be a szád, és takarodj ki a házamból — sziszegte Léna, maga sem hitte, hogy ezt ki meri mondani.
Halálos csend lett.
— M-mit mondtál? — hebegte Zinaida Petrovna.
— Azt mondtam: fogd be a szád, és tűnj el a házamból. Azonnal.
— Holnap elmegyünk — motyogta az anyós.
— Nem. Most. Pakoljanak össze, és menjenek el most rögtön.
— Léna — próbált közbelépni András.
— Mit, Léna? Akarsz valamit mondani?
A férfi ránézett, majd az anyjára.
— Nem. Nincs mit mondanom.
Egy óra múlva a ház kiürült. Léna az ablaknál állt, és nézte, ahogy a taxi fényei eltűnnek az éjszakában.
— Léna — szólalt meg András.
— Mi van?
— Nem tudtam, hogy ennyire erős tudsz lenni. Ma láttam meg az igazi énedet.
— Tudod, mire jöttem rá? Arra, hogy soha nem is voltam szürke kisegér. Csak megengedtem másoknak, hogy annak kezeljenek.
Odament hozzá:
— De mostantól nem engedem többé. Senkinek. Még neked sem.
— Még nekem sem?
— Különösen neked. Mert ha a férjem nem tisztel engem, akkor ki fog?
— Én tisztelni foglak.
— Nagyszerű. Különben téged is ki kellene tennem.
— A saját házamból? — nevetett a férj.
— Az én házamból. A házból, ahol a háziasszony lakik.
És abban a pillanatban Léna valóban háziasszonynak érezte magát.
