Varya az utcáról behallatszó zajra ébredt. Odakint forró nyári idő volt, a levegőt nehéz hőség lengte be, mintha mindent beborított volna. A nővér, észrevéve, hogy a beteg felébredt, résnyire kinyitotta az ablakot, beengedve egy ritka friss szellőt a kórterembe. Varya lassan, óvatosan felemelte a fejét — izmai elgémberedtek a hosszú fekvéstől, a teste idegennek és engedetlennek tűnt. Kinézett az ablakon, és meglátta: a nőgyógyászati rendelő lépcsőjén egy anyát bocsátottak haza két újszülöttel. Egy egész rokonküldöttség várta őket — örömteli arcok, virágok, mosolyok. A boldog nyüzsgés közepén egy fiatal férfi állt, hatalmas kék lufikkal a kezében, melyeket vidáman lengetett a lágy szellő.
– Tehát fiúk… – gondolta magában Varya, és a szemei önkéntelenül könnybe lábadtak. Nem az örömtől, nem is a bánattól – valami furcsa, megnevezhetetlen érzés keveredett benne. Emlékek, fájdalom, remény és félelem könnyei voltak ezek.
Újra ott találta magát, abban a rémálomban, amely az elmúlt hónapjait kísérte. Az események olyan erővel rohanták meg, mintha csak tegnap történtek volna.
Nem is olyan régen még boldog volt Varya. Sugárzott, tele volt élettel, amikor megtudta, hogy gyermeket vár. Ez a hír igazi ajándék volt számára a sorstól. Az esti vacsoránál remegő hangon osztotta meg a hírt a férjével, Stas-szal. A férfi nem tudta leplezni örömét – arca szinte ragyogott a boldogságtól. Friss házasok voltak, nemrég kötöttek házasságot, de úgy szerették egymást, mintha egész életükben együtt lettek volna.
Varya azonnal bejelentkezett vizsgálatra, odafigyelt az egészségére, minden nap különleges volt, tele várakozással és izgalommal. Az első ultrahangra kézen fogva mentek, mint a gyerekek, akik vidámparkba készülnek. De ahelyett, hogy meglátták volna a csodás képet a kis dobogó szívről, olyan szavakat hallottak, amelyek a feje tetejére állították világukat.
A diagnózis kegyetlen és könyörtelen volt. Az orvos hosszan beszélt, olyan orvosi kifejezéseket használva, amelyek idegen varázsigéknek tűntek. A beszélgetés végén elhangzott egy mondat, ami örökre megmaradt Varya emlékezetében:
– Az ön esetében jobb lenne megszakítani a terhességet. A diagnózis összeegyeztethetetlen az élettel.
Stas elsápadt. Varya nem sírt. Csak maga elé nézett, képtelen volt felfogni, hogy ez hogyan történhetett. Hogy lehet valami „összeegyeztethetetlen”, ami még meg sem született?
– De hogy történhetett ez? – kérdezte a férfi, próbálva megőrizni a nyugalmát.
Az orvos csak közömbösen megvonta a vállát, és folytatta a magyarázatot, mintha nem is emberi életről, hanem valami technikai hibáról beszélne.
Varya ismételt vizsgálatokat, szakorvosi konzíliumot, további teszteket követelt. Hinni akart abban, hogy ez csak tévedés, véletlen, figyelmetlenség. De a válasz nem változott. Az egyetlen, amit az orvosok még javasoltak, az amniocentézis volt, hogy megerősítsék a diagnózist.
Belement. Mi mást tehetett volna? Csak fájdalom és félelem maradt. Néhány nap múlva az eredmények beigazolták a legrosszabb félelmeket. Ismét azt tanácsolták: szakítsa meg a terhességet.
Varya befeküdt a kórházba. Minden úgy zajlott, mintha álomban lenne. Mintha nem is ő döntene, nem is ő írná alá a papírokat, nem is ő feküdne a műtőasztalra. Altatást kért – nem akart látni semmit, nem akart hallani egyetlen hangot sem, nem akart érezni.
– Vége van – suttogta magának, amikor végre egyedül maradt. Aztán a takaró alá bújt, és csendben sírt a párnájába, amíg el nem fogyott a könnye.
Két nap múlva Stas hazavitte. Aggódott – az a Varya, akit szeretett, már nem létezett. Egy árnyéka maradt csak annak a nőnek. Mozgása gépies lett, tekintete tompa, hangja alig hallható. Átölelte, szorosan magához húzta, végigsimított a haján, próbálta visszaadni a meleget és a biztonságot.
– Varya, veled vagyok. Szeretlek. Minden rendben lesz – suttogta, maga sem tudva, hisz-e a szavaiban.
– Nem, Stas… már semmi sem lesz rendben – válaszolta, miközben a vállába temette arcát, és újra sírni kezdett.
Eltelt egy év. Az idő nem gyógyít, de segít eltávolodni a fájdalomtól. Varya belevetette magát a munkába, próbált nem gondolni semmire, nem emlékezni. Néha késő estig bent maradt, hajnalban ért haza. A munka mentőövként szolgált számára, bár olykor úgy érezte, ez a páncél már nyomja őt.
Váratlanul Stas azt javasolta, látogassanak el a szüleihez a faluba. Néhány órás vonatút várt rájuk. Varya nem tiltakozott – a környezetváltozás nem árthat. Stas remélte, hogy a friss levegő, a természet és a család gondoskodása segíthet feleségének kicsit ellazulni, emlékezni arra, mit jelent élni, nem csupán a múlt árnyékaként létezni.
– Sétálunk az erdőben, megmártózunk a folyóban, meglátogatjuk a szüleimet – próbálta felvidítani.
Péntek este Stas elment Varyáért a munkahelyére, és egyenesen az állomásra mentek. A vonat már közeledett, amikor a peronra értek. Stas a jegyekért sietett, Varya pedig a vagon mellett várakozott. Ekkor hirtelen egy cigányasszony lépett hozzá. A szemei parázslottak, hangja magabiztosan és titokzatosan csengett:
– Ikreket fogsz szülni a születésnapodon.
Mielőtt Varya bármit mondhatott volna, a nő eltűnt, mintha a levegő nyelte volna el, csak a zavartság és nyugtalanság árnyát hagyva maga után.
Egy perc múlva Stas odalépett hozzá.
– Varya, mi van veled? Egész testben remegsz.
— Semmi… Csak úgy tűnt… Megvetted a jegyeket?
— Igen, gyere, szálljunk fel.
A cigányasszony nem ment ki Varja fejéből. Gondolatai úgy kavarogtak, mint őszi szélben a levelek. Amikor a vonat elindult, összeszedte a bátorságát, és megkérdezte:
— Stasz, láttad azt a cigányasszonyt, amikor odajöttél hozzám?
— Nem, nem volt ott senki — válaszolta határozottan.
— Lehet, hogy tényleg csak képzeltem… — motyogta Varja, mintha saját magát is meg akarta volna győzni erről.
A faluban valóban könnyebb lett. A friss levegő, a meghitt kis ház, az idősebbek gondoskodása — mindez lassan enyhíteni kezdte a fájdalmat. Hónapok óta először különös álmot látott: két nagy halat tartott a kezében. Reggel még nem értette a jelentését, de reggelinél megkérdezte az anyósát:
— Marija Ivanovna, mit jelent, ha az ember halról álmodik? Nekem azt álmodtam, hogy két halat tartok.
— Varjusa, az bizony terhességet jelent! — kiáltott fel örömmel az asszony.
— Ugyan, ne vegyen komolyan… — próbálta elütni a dolgot Varja.
— Hamarosan unokákat szülsz nekem — mosolygott Marija Ivanovna, láthatóan komolyan gondolva, amit mondott.
— Maga hisz az álmokban? — kételkedett továbbra is Varja.
— Hiszed vagy sem, a hal mindig terhességet jelent. Ez ősi babona — felelte megingathatatlanul.
Egy hónappal később Varjának kimaradt a menzesze. Először nem tulajdonított jelentőséget neki — stressz, fáradtság, a klímaváltozás… De néhány nap múlva gyengeséget és hányingert érzett. A múlt emléke fellángolt, de most — új reménnyel. Vett egy tesztet a patikában, hazament, és még le sem vetkőzött, már a fürdőszobában volt.
Két csík. Határozott, világos, minden kétséget kizáró.
Amint kilépett, összefutott Stasszal, aki épp akkor lépett be a lakásba.
— Stasz! Terhes vagyok!
— Varja… annyira örülök. Szeretlek — vallotta be, átölelte a feleségét, és hosszasan megcsókolta.
Azon az éjszakán Varja szerelme ölelésében aludt el, boldogan és biztosan abban, hogy most minden másképp lesz. És valóban — minden másképp alakult.
Az orvos megerősítette a terhességet, és hozzátett egy fontos részletet:
— Ikreket vár.
— Ikreket? — nem hitt a fülének Varja.
— Igen — mosolygott az orvos.
Ez jel volt. Jel, hogy az életnek nincs vége. Hogy a fájdalmat túl lehet élni. Hogy van hely második esélynek.
Minden vizsgálat rendben volt. Az orvos csak azt ajánlotta, hogy az utolsó hónapra feküdjön be megfigyelésre, hogy a kockázatokat minimalizálják. De Varja remekül érezte magát. És amikor elérkezett a születésnapja, a szülőszobát betöltötték az első kiáltások — hangosak, egészségesek, élettel telik.
Két fiú, akik az apjukra hasonlítottak, éppen ezen a napon jöttek világra.
És most, ma, a szülészet lépcsőjén ott állt az a boldog apuka, kezében hatalmas kék léggömbökkel, virágcsokorral és ajándékokkal az egészségügyi személyzetnek. Stasz várta Varját, és várta a fiait.
Egy alkalommal pedig, amikor Varja a babakocsival sétált az udvaron, újra meglátta azt a cigányasszonyt. Az megint hangtalanul lépett oda, mint egy árnyék, és megszólalt:
— No, hát csak megszülted az ikreket a születésnapodon?
Varja bólintott, mosolyogva a könnyein át.
— Igen.
A cigányasszony ugyanolyan hirtelen tűnt el, mint korábban. Csak a szél maradt utána, amely játszott a tavaszi virágok szirmaival — meg két apró szív, amelyek ott dobogtak az övé mellett.
