Azt, hogy Julka „megrontott”, mindenki tudta: amikor kilencedik osztályba járt, egy átutazó húskereskedő becsalta egy elhagyatott raktárba. Az egész falu erről suttogott, különösen akkor, amikor az a kereskedő vett Julka szüleinek egy új autót, és ők visszavonták a rendőrségi feljelentést. Az ügyet elsimították, Julka apja a vadonatúj kocsival száguldozott a faluban, az anyja pedig elfordította a tekintetét, ha valaki megkérdezte, hogy van Julka. Maga Julka abbahagyta az iskolát. Később megengedték neki, hogy letegye a kilencedik osztályos vizsgákat, és kiadták a bizonyítványát.
Azt a napot Julka úgy döntött, kitörli az emlékeiből. Megtörtént, és kész. Ahogy az a másik is. A világon a legjobban azt akarta, hogy elmehessen a szülői házból, ezért gyorsan férjhez ment – az elsőhöz, aki megkérte. Anatolijhoz, a szomszédhoz, aki tizenöt évvel volt idősebb, és épp akkor jött ki a börtönből. Julka nem félt tőle, de nem is szerette: mogorva ember volt, sokat ivott, és állandóan gyereket követelt, egy örököst. Hajnalonként Anatolij felkelt és elment horgászni, délre megérkezett csontos kárászokkal. Julka forró olajban, lisztbe forgatva sütötte őket, úgyhogy a szálkák megpuhultak, és ha kicsik voltak, egészben meg lehetett enni őket.
Aztán Anatolij megfulladt. A testét a nádasba sodorta a víz. Julka megkönnyebbülést érzett, bár sajnálta a férjét. De egyedül egyszerűbb volt: most már volt saját háza, saját élete. Igaz, a szomszéd házban laktak a szülei. Akik mindig meg akarták mondani, mit tegyen. Az apja egyenesen ezt javasolta:
– Gyere vissza hozzánk, a te házadba meg beköltöztetjük Jegort a feleségével.
A bátyja két éve nősült meg – a feleségét a szomszéd faluból hozta. Az asszony épp szülni készült, és mindenki úgy gondolta, hogy a fiatalok számára a házat Julkának kellene felszabadítania. De ő nem akart visszatérni abba a házba, amit gyűlölt, és azokhoz az emberekhez, akiket nem tudott megbocsátani.
– Önző vagy! – kiabálta az anyja a kerítésen keresztül.
Véletlenül találkoztak: Julka épp a boltból jött, telepakolt szatyrokkal – lisztet és cukrot cipelt. Ahogy sokan a faluban, ő is a tehénistállóban dolgozott, és fizetésnapon mindig bevásárolt. Többször is fordult, mert egyszerre nem bírt el sokat.
– Gyere, elviszlek kocsival – ajánlotta az apja.
De Julka soha nem ült bele abba az átkozott autóba. És nem is akart. Amikor hallotta, hogy közeledik egy autó, azt hitte, az apja az. De Mityka volt – egykori osztálytárs, akit már három éve nem látott.
– Szállj be, hazaviszlek – mondta.
Julka megrázta a fejét. Ekkor Mityka leállította a motort, otthagyta a kocsit, kivette a kezéből a szatyrot, és szó nélkül elindult mellette.
Mityka alig változott: ahogy régen is, sovány volt és elálló fülű.
– Meghívsz egy teára? – kérdezte.
Julka felnézett rá.
– Mit akarsz tőlem?
– Tetszel nekem – válaszolta nyíltan Mityka.
– De hát még sosem is beszéltünk egymással!
– Nem is beszéltünk. Hisz észre se vettél soha. Pedig én már hatodik óta szerelmes voltam beléd.
– Az már régen volt.
– Na és?
– Semmi.
Teát végül nem adott neki. De Mityka nem adta fel: lesben állt hol a munkahelye előtt, hol a bolt előtt, segített cipelni a szatyrokat, vagy csak ott ballagott mellette és fecsegett. Nemrég jött vissza az Északról, ott keresett pénzt, és most az apjával építkezett. Julka először bosszankodott a tolakodása miatt, de aztán megszokta. Félt tőle, hogy Mityka majd nyomulni fog – sokan tették, különösen még azelőtt, hogy férjhez ment volna. Azt gondolták, ha már „megrontott”, akkor szabad a pálya. De Mitya más volt. Julka látta, hogyan néz rá – nem volt testvéri az a tekintet, de sosem lépett túl a határon.
– Mi van, ez a féleszű tetszik neked, vagy mi? – kérdezte egyszer az apja.
– Ugyan már, honnan veszed? – mordult rá Julka.
– Na, az jó is. Mert én találtam neked vőlegényt.
– Nem kell nekem semmiféle vőlegény! – háborodott fel Julka.
– Ugyan már, ki kérdezett téged?
Hiába hitte, hogy ez csak üres beszéd: egyszer, mikor hazament a munkából, az anyja ott várta a kapuban.
– Gyere csak, vendégeink vannak!
– Miféle vendégek?
– Majd meglátod!
A vendég nem volt más, mint Matvej Cselbanov a szomszéd faluból. Tíz évvel idősebb, özvegy, két gyerekkel. A felesége nagyon furcsa körülmények között tűnt el. Később az erdőben találták meg. Julkának nem tetszett Matvej pillantása, sem az olcsó, kétértelmű viccei.
– Mennem kell haza – szedelőzködött gyorsan.
– Elkísérlek! – ajánlkozott Matvej.
Ahogy sejteni lehetett, rögtön csókolózni próbált. Julka alig tudott kiszabadulni.
– Na tessék! – szólt Mitya másnap, amikor útját állta. – Veled én itt kerülgetem a forró kását, te meg ezzel már csókolózol?
– Honnan tudsz róla? – mérgesedett el Julka.
– Tegnap jöttem hozzád, végre meg akartam hívni magam egy teára. Hát te meg ezzel…
Julka látta, ahogy Mitya ádámcsutkája megmozdul, öklei összeszorulnak. Hirtelen nevethetnékje támadt.
– Hát jó, akkor gyere, ha már úgyis jöttél.
Tea mellett Julka mindent elmesélt neki: hogy mennyire félt akkor a raktárban, hogyan beszélte rá az apja, hogy vonják vissza a feljelentést egy darab vasért cserébe, és hogyan menekült a szomszédhoz, csak hogy ne kelljen otthon lennie.
– Most meg azt akarja, hogy idegen gyerekekre vigyázzak, csak hogy megszerezhesse a házamat.
Mitya csendben, figyelmesen hallgatta, nem szakította félbe. Aztán csak ennyit mondott:
– Menj hozzám. Akkor békén hagynak. A saját gyerekeidet nevelheted, nem másét.
Julka elfordult, és halkan szólt:
– Nekem nem lehet gyerekem. Akkoriban… teherbe estem. Anyám orvoshoz vitt. Aztán amikor Anatolij gyereket akart, elmentem kivizsgálásra. Azt mondták, magamra vessek, amiért akkor megszabadultam tőle…
Mitya arca elsápadt. Julka már korábban is hallotta tőle, mennyire szeretne gyereket. Hát melyik férfi nem vágyik örökösre?
– Úgyhogy menj csak… nem vagyok én való neked feleségnek.
Mitya szó nélkül felállt és elment. Julka pedig egész este csak sírt.
Kiabálásra ébredt. Először azt sem tudta, mi történik. Égett szag terjengett. Megijedt – tűz van! Kirohant az udvarra, csak hálóing volt rajta.
A szülői ház előtt lángolt az autó. Az ég még sötét volt, és a tűz fénye egészen a csillagokig világított. Az emberek rohangáltak, kiabáltak, hordták a vizet. De világos volt: az autót nem lehet megmenteni. Csak a ház meg ne gyulladjon.
Mitya is ott volt, szaladt, segített a többiekkel. Egyszer nézett csak Julkára. És Julka abban a pillanatban mindent megértett. Mennyire gyűlölte azt az autót! És most már nincs. A könnyei záporoztak, de ezek boldog és felszabadult könnyek voltak. Julka leült a tornácra, és amikor eloltották a tüzet, Mitya odament és leült mellé.
– Örökbe fogadunk egyet – mondta határozottan, és átölelte a derekát.
A keleti égbolt már kezdett rózsaszínre váltani. Julka hozzásimult a vállához, és azt mondta:
– Csak költözzünk hozzád. Hadd vigyék el ezt a házat. Csak hagyjanak már végre békén.
– Hát persze, hogy költözünk. Szerinted kinek építjük apámmal azt a házat?
Átölelte, és Julka megértette: most már nem „megrontott” többé. Egyszerű, hétköznapi ember – olyan, mint bárki más.
