Tamara Valentin Konsztantyinovicsra nézett, és ismét meggyőződött róla: a férfi iránti hozzáállása mit sem változott — egy jottányit sem. És ő, mint mindig, most is ugyanazzal a gyűlölettel teli, éles tekintettel fogadta.
Valaha, nagyon régen, még mielőtt Tamara ostobán belekeveredett volna abba az ügybe és rács mögé került, ő volt a férfi mentora. Valentin akkoriban még csak most lépett be az orvosi pályára, míg Tamara már elismert szakembernek számított. De mint kiderült, a fiatalembernek esze ágában sem volt kijavítani a hibáit. Állandóan megrovásokat kapott tőle — méghozzá nem alaptalanul. És most nézzenek csak rá! Még nem öreg, de máris van egy kis pocakja, alig fér el az asztal mögött. Osztályvezető főorvos! Micsoda világot élünk!
— Tamara Nyikolajevna… — húzta el a nevét, mintha minden szótagját ízlelgetné. — Minek kertelni? Mindketten felnőtt emberek vagyunk. Én vettem fel önt. Igen, én. Egyszerűen csak azért, hogy bizonyítsak magamnak.
Tamara szárazon, kissé ferdén elmosolyodott.
— Természetesen. Ön mindig is egy… öhm… okos nő volt. Sőt — orvos. Érthető, hogy most senki nem alkalmazza önt a szakmájában. Még nővérként is — szinte hihetetlen, hogy ez összejött. De takarítói állást tudok ajánlani. Akár már holnapra.
Valentin önelégült, visszataszító vigyorra húzta a száját.
— Nem is vártam mást.
— Mit gondolt, mi jár önnek? Ezzel az előélettel! Még ezért is hálásnak kellene lennie, Tamara Nyikolajevna.
— Hálás vagyok… Mikor kezdhetek?
— Keresse meg a főnővért, ő mindent elmagyaráz. Viszontlátásra, Tamara Nyikolajevna.
Toma igyekezett egyenes háttal, nyugodt tartással távozni, nem adva meg neki az örömöt, hogy lássa a megaláztatását. Pedig igaza volt, az ördögbe is! Tényleg sehol sem vették fel. Sem orvosként, sem másként. Minden annak az átkozott hét börtönévnek volt köszönhető. Azért, mert… igen, megölte a saját férjét.
Banális történet. Fájdalmasan csúnya. Olyan régi, hogy már régóta a szívéhez nőtt — pontosabban: sebként. Szerette a munkáját. Mindent beleadott — idejét, erejét, gondolatait. A férjének ez nem volt elég. Azt akarta, hogy Tamara egész élete körülötte forogjon. Először csak szavakkal alázta — kegyetlen, metsző, a pofonnál is fájóbb szavakkal. Aztán jöttek a verések. Minden egyes munkahelyi késésért ütés járt. És minden alkalommal egyre erősebben.
Szép lassan Toma idegessé, feszülté vált, könnyen hisztérikussá. Egy nap, amikor a férje végképp elvesztette az önuralmát, és úgy tűnt — most tényleg meg fogja ölni, megragadta az első dolgot, ami a keze ügyébe került. Vakon. És teljes erőből fejbe vágta. Egy öntöttvas serpenyő volt az. Nehéz. Jó minőségű. Toma mindig is értékelte a jó konyhafelszerelést — paradox módon épp ez a szenvedélye mentette meg az életét.
Senki sem hitte el később, hogy mi zajlott nála otthon. A férje köztiszteletben álló ember volt: mindenkire mosolygott, menhelyeket támogatott… Róla viszont az életük végére már másként ítélkeztek. A verésekről Toma sosem beszélt senkinek — túlságosan szégyellte. Idegösszeomlásairól viszont a munkahelyén nem lehetett nem tudomást venni.
Letöltötte a kiszabott hét évet. Teljes időtartamot. Szabadulása után — se saját otthon, se pénz, se munka. A férje rokonai gyorsan elvitték a lakást. Egy nagynéni fogadta be, de már az első nap világosan közölte: „Nem fogunk sokáig együtt élni.” Nyíltan kimondta. Egyszerű magyarázattal: hozzászokott az egyedülléthez, szereti a rendet. Ha valami kicsit is máshova kerül, máris kényelmetlenül érzi magát. Nem komoly dolgok miatt fognak veszekedni, hanem pusztán azért, mert túl közel vannak egymáshoz.
— Értsd meg, Tomocska… — mondta a nagynéni, miközben óvatosan igazgatta a polcon lévő szobrocskát. — Szeretlek, fontos vagy nekem. De mi ketten nem fogunk tudni hosszú távon együtt élni. Nekem szükségem van az én rendemre. Veszekedni fogunk.
Tamara tudta, hogy a nagynéninek igaza van. Hálás is volt az őszinteségéért. Megígérte, hogy keres magának lakást, elhelyezkedik valahol, nem fog a nyakán élősködni. Egyelőre — bármilyen munka megfelel. Később — majd keres tovább. Remélni. Megtalálni. Mindenképp.
Azok közül, akik régebben együtt dolgoztak vele a kórházban, szinte senki sem maradt. Erről neki szinte suttogva mesélt Baba Nyura — egy harminc éve itt dolgozó takarítónő, aki mindig is csak „Baba Nyura” volt.
— Miatt’ annak a pojácának meg tolvajnak! — köpött egyet dühösen az asszony. — Miatta mentek szét mind!
Tamara gyengéden elmosolyodott:
— Baba Nyura, lehet, hogy csak egy kicsit ostoba és túl sokat képzel magáról?
— Dehogyis! Majd meglátod, ha itt járkálsz! Te jó ég, mi folyik a világban! Orvos nincs elég, erre egy jó orvos — takarítónak?! Egy szóval: borzalom!
E szavakkal Baba Nyura felkapta a vödröt és a felmosót, és elindult feltakarítani, közben motyogott és minden lépésnél keresztet vetett.
Tamara Nyikolajevna még csak keveset dolgozott, de hamar rájött, hogy Baba Nyura nem túlzott. A kórházban valódi káosz uralkodott. Nem egyszerű rendetlenség — teljes összeomlás. Az emberek saját maguk hozták be a gyógyszereket a hozzátartozóiknak. A betegek saját ágyneművel érkeztek a kórtermekbe.
Ami az étkezést illeti a menzán — jobb is, ha nem beszélünk róla. Csak egy kérdés nem hagyta nyugodni Tomát: vajon mindenhol így van az országban? Vagy csak ebben a kórházban?
Egyszer szóba elegyedett az egyik orvossal. Az fáradtan legyintett:
— Nálunk csúcsra jár. Igazi mélypont.
— Miért? Mi különböztet meg minket? Amikor én itt dolgoztam, nem volt ekkora fejetlenség!
— Akkor még volt mit ellopni. Most meg, amikor már nincs miből, de mégis lopni akarnak — hát ez lett belőle, ez a „rend”.
— Hát persze… És miért hallgat mindenki? Nem ön az első, akitől a lopásról hallok.
— Jelentést akarsz írni? — mosolygott keserűen az orvos. — Badarság. Nincs bizonyíték. A káosz meg… az mindenhol van. Nem lepne meg, ha odafent már rég nem tudnák, mit és kinek utalnak.
Tamara sok újat megtudott. Például, hogy mostanában a kórházaknak szponzoraik vannak — emberek, akik pénzt utalnak különféle célokra. Azt is hallotta, hogy az egyik ilyen „jótevő” épp ebben a kórházban fekszik, a legjobb szobában. Külön ételt főznek neki, külön nővér foglalkozik vele… Szóval minden úgy, ahogy kell — csak nehogy rájöjjön, hogy az egész kórház többi része totális romhalmaz.
Bár, ha hinni lehet a nővérek vállvonásainak, talán már mindegy is neki, mi történik körülötte. Mert ő… haldoklott. Az orvosok próbáltak küzdeni, váltogatták a gyógyszereket, új kezelési sémákat kerestek. De javulás nem volt. Ahogy Baba Nyura mondta:
— Kár érte… Jó ember volt. És a mi Valentinünket is jól megszorongatta párszor! Most meg már ő is csak fekszik…
Tamara sokáig nem értette:
— Ha ennyi pénze van, miért nem megy külföldre kezelni magát?
— Alekszej Grigorjevics, ez a szponzor, mintha már mindenről lemondott volna. Semmit sem akar, Tomocska Nyikolajevna. Semmi nem érdekli. Pedig azt mondják, még nincs is ötven.
Este, amikor takarodó után csend lett az osztályon, Tamara úgy döntött, benéz hozzá a szobába. Szerette volna látni ezt a milliomost. És nem pusztán azért, mert haldoklott — egészen másról volt szó.
Még az egyetemen Tamara és kollégái egy olyan gyógyszer kifejlesztésén dolgoztak, ami épp erre a betegségre lett volna való. Idővel azok, akik komolyabban foglalkoztak a kutatással, mind lemorzsolódtak. Mire mindenki szétszéledt saját kórházakba és rendelőkbe, ez a téma már csak neki maradt fontos.
Nyilvánvaló volt, hogy egyedül eljuttatni egy ilyen szert a klinikai vizsgálatokig szinte lehetetlen. De Tamara időről időre visszatért a feljegyzéseihez, átnézte a számításokat. Hiszen semmi lehetetlen nem volt bennük — csak pontos arányok, közönséges készítményekből.
Ezekből az összetevőkből egyfajta robbanásveszélyes keverék született, amely pontosan oda hatott, ahová kellett. Csakhogy soha senkin nem próbálták ki. A mellékhatásokat így csak találgatni lehetett. Teljes bizonytalanság.
— Szabad?
A férfi lassan fordította felé a fejét:
— Igen.
Tamara halkan belépett, leült mellé, és figyelmesen ránézett a betegre. Igen, minden stimmelt. Minden tünet megegyezett azokkal, amiket évekkel ezelőtt vizsgáltak.
— Hogy érzi magát?
— Maga szerint hogy? — nézett rá a férfi, tekintetében nem volt nyoma közömbösségnek. — Ön nem is orvos, ugye?…
— Nos… most nem.
— Hogyhogy?
Tamara keserűen elmosolyodott.
— Talán elmesélem a történetemet. Hogy ne gondoljon rólam rosszabbat annál, ami vagyok.
A férfi tekintetében kíváncsiság villant.
— Hallgatom. Érdekel.
Tamara húsz percig beszélt, mire elhallgatott, befejezve a történetet. A férfi mélyen felsóhajtott.
— Hát igen… Egy történet, amit bármelyik krimiíró megirigyelhetne. És milyen érzés Valentin Konsztantyinovics keze alatt dolgozni?
— Szerinted? — sóhajtott Tamara. — Őszintén szólva, már rég ki kellett volna rúgni!
— De hadd foglalkozzanak ezzel mások? — csengett némi irónia a férfi hangjában.
— Miért nem te? Te is látod, mi folyik itt körülöttünk!
— Amit látok, az nekem megfelel. Bár… érdekelne valami: csak úgy véletlenül jöttél ide? Nem panaszkodni a főnökre?
— Nem! Természetesen nem! Nem ezért. Nem is tudom, hogyan magyarázzam el… Egyszerűen csak…
Talán tíz éve először beszélt Tamara ennyit. A történet után teljesen kimerültnek érezte magát. A nyelve mintha zizegett volna a szájában. A beteg a komódra bökött:
— Ott van víz. Egyébként… nagyon érdekes. Mit mondanak az orvosaitok, mennyi van még hátra?
— Körülbelül egy hónap. Bocsánat…
— Ugyan már! Nem vagyok gyerek. Élni akarok. És ha a te gyógyszered nem hat, mikor halok meg?
— Nem tudom… Lehet, hogy nem fog működni. De egy dologban biztosak voltunk — nem árt. Most is ebben hiszek.
— Akkor tehát nem veszítek semmit. Egyáltalán semmit. Igaz?
— Igaz.
— Akkor kaptam egy… aprócska, szinte láthatatlan esélyt. Hányszor kell bevenni?
— Csak háromszor, heti egy alkalommal.
— Ráállok. Mi kell hozzá?
— Pénz. Be kell szerezni a hozzávaló gyógyszereket. Nem drágák, de… ahogy látod, most semmim sincs.
— Add ide a telefonodat.
Reszkető kézzel tárcsázott egy számot. Körülbelül tíz perc múlva Tamara zsebében megcsörrent a telefonja.
— Akkor holnap találkozunk. Megint éjszakás vagyok.
Mikor Tamara este megérkezett dolgozni, már várták. Nemcsak Alexej — a haldokló „szponzor” —, hanem még valaki. A főorvosi irodába azonnal hívták.
— Mégis mit képzelsz magadról?! — pattant fel Valentin Konsztantyinovics. — Kegyelemből vettelek vissza dolgozni! És te… Te jó ég, milyen ostoba voltam! Hogyan bízhattam egy börtönből frissen szabadult emberben?! Alig tudtam rábeszélni a támogatóinkat, hogy ne küldjenek vissza a rács mögé! Köszönd meg, hogy vannak még jó emberek! Hogy merészeled — ellopni a gyógyszereket, amiket nekünk utaltak ki?! Eladni őket?! A betegek kezelés nélkül maradtak! Takarodj innen! Fegyelmi elbocsátás lesz!
Még csak egy szót sem hagyott neki mondani — egyszerűen kirángatta a szobából. Csak most értette meg Tamara, mintha hideg zuhany érte volna: pontosan ezért vette fel őt — hogy minden piszkos ügyét rákenje. Egy volt elítéltre.
Könnyek szöktek a szemébe. A saját kis helyiségébe rohant — ott lógott a köpenye. De hirtelen megállt. Hiszen Alexej semmiről sem tehet. Vár rá! És mi van, ha a gyógyszer hat? Akkor rendet tehetne itt. Tamara szinte berontott a kórterembe, és elővette a csomagot a zsebéből.
— Csak pár percünk van!
— Várjon… Mi történt? Sírsz?
— Nincs időm elmagyarázni! A barátaid, a „szponzorok” megragadták Valentin grabancát — valaki panaszt tett — és ő azonnal rám kente az egészet, mintha el akartam volna lopni és eladni a gyógyszereket! Alexej, tényleg nincs idő! Ha itt találnak — egyszerűen kidobnak az utcára! Add a kezed! Ne félj! A legfontosabb — nem félni!
Óvatosan kezdte beadni a készítményt, közben magában fohászkodott, hogy senki se zavarja meg. A legelső időszakban… már kellett volna, hogy legyen hatása.
Pont időben. Tamara már a kis kamrájához közeledett, amikor a sarok mögül feltűnt egy egész küldöttség. Az élen — Valentin. Egyenesen Alexej kórterméhez tartottak. Nem maradtak sokáig. Úgy tűnt, a beteg rosszabbul lett.
Amikor kijöttek, Valentin kárörvendően odavetette:
— A mi kedvenc betegünk már nem húzza sokáig.
A férfiak sóhajtottak, majd szétszéledtek.
Reggel Valentin első dolga az volt, hogy Alexej Grigorjevics kórtermébe menjen — mindent elő kellett készíteni. Mintákat venni, papírokat rendezni. Hiszen a halál már közel volt, és ilyenkor fontos minden dokumentum, hogy később senkinek ne legyen kérdése.
Belépett — és mozdulatlanná dermedt. Még a szája is elnyílt a döbbenettől: Alexej az ágyon ült és… teát ivott! Egy egész hónapja, ha nem több, még ülni sem tudott.
— Jó napot kívánok, Valentin Konsztantyinovics!
— Jó… napot… — a doktor gépiesen megdörzsölte a szemét, mintha nem hinne annak, amit lát.
— Nem kell ennyire meglepődni. Küldhetne egy ápolót? Vagy inkább egy férfit, szeretnék lezuhanyozni, de egyedül még nem megy.
Valentin némán bólintott, teljesen elképedve, majd szó szerint kisurrant az ajtón.
Tamara idegesen járkált fel-alá a szobában. Ma telt le pontosan egy hét azóta, hogy beadta Alexejnek az első injekciót. Mi van, ha nem jön el? Akkor nem segített a kezelés? Vagy… egyszerűen csak elvesztette az érdeklődését?
Hol öltözni kezdett, hol megint levette a ruháját — nem találta a helyét. Az idegei felmondták a szolgálatot. A nagynéni végül nem bírta tovább:
— Tomka! Ülj már le! Hagyd abba ezt a jövés-menést! Nem vagy már gyerek! Magad mondtad, hogy komoly ember, üzletember. Ha elfelejtette a címet, akkor is megtalál. A kórházból kideríti. Szóval csak ülj le, és várj! És imádkozz, hogy minden rendben legyen. Mert ha legközelebb lebuksz, húsz évre is lecsukhatnak! Miért is keveredtél bele az egészbe?!
Alighogy befejezte a tirádáját, az utcán egy autó fékezett hirtelen a ház előtt. A vezető kiszállt, megkerülte a járművet, kinyitotta az anyósülés ajtaját, és segített kiszállni valakinek.
— Ő az! Néni, ő az! Maga is látja? Ő maga jön ide! Látja??!!
A nagynéni elmosolyodott, bár próbált komolynak látszani, nehogy Tamara azt gondolja, örökre maradhat. De belül már azon kapta magát: mennyivel könnyebb lett az élete, amióta Toma vele van. Itt mindig minden rendben van, tisztaság, melegség, van kit megölelni, meghallgatni, van kivel beszélgetni…
— Látom… — mondta halkan. — Ügyes vagy, Tomka…
A második injekció után Alexej szinte egész nap náluk maradt. Teáztak, beszélgettek. A harmadik injekcióra korán reggel érkezett, és estig ott maradt. Elmesélte, hogyan „ültették le” Valentint a helyére, és hogyan kezdtek lassan változni a dolgok a kórházban.
Indulás előtt kissé zavarban volt, és megkérdezte:
— Tamara… meghívhatom önt egy étterembe?
Tamara ránézett, majd halkan mondta:
— Nem felejtett el valamit? Hiszen… én börtönviselt vagyok.
Alexej elmosolyodott:
— Én meg gyerekként az osztálytársaim táskájából loptam az uzsonnákat.
Toma meglepetten nézett rá… majd hirtelen nevetni kezdett. Igazán, szívből. Olyan rég nevetett már.
— Nos… akkor természetesen, igen.
A nagynéni, ahogy ezt meghallotta, elfordította tekintetét az ablak felé.
— Köszönöm… — suttogta. — Jó lány ez a Tamara… Megérdemli, hogy boldog legyen.
