– Na, mi van, Mancika – szóltam halkan, miközben leültem anyám ágyának szélére.
A tacskó meg sem moccant – feküdt, pofájával a fal felé fordulva, belefúrva magát a párnába, amit még mindig átjárt anya illata. Csak egy alig észrevehető farokmozdulat árulta el, hogy meghallotta a hangomat.
A temetés óta eltelt három nap. Azért jöttem, hogy elintézzem a hátramaradt ügyeket: ruhákat zsákba, iratokat külön, gyógyszereket kidobni. Minden a szokásos rendben – az a sok apróság, ami egy ember után marad. És persze itt maradt Mancika is. Már tizennégy éves, alig lát, alig jár.
Őszintén szólva sosem értettem, anya miért tartotta meg őt ilyen sokáig. Mancika bepisilt, nem hallott semmit, folyton megbotlott. Nem egyszer céloztam rá: „Talán ideje lenne véget vetni a szenvedésének?” Az állatorvos is ugyanezt mondta, bár óvatosan: „Ebben a korban ez már nem élet.”
De anya mindig csak ennyit válaszolt: „Nem tudom, Lenocska. Az árulás lenne.”
Azt hittem, egyszerűen csak sajnálta. Anyu mindig etette a galambokat is, meg az udvari kóbor macskákat. Szinte már naivan jószívű volt.
Most meg itt ültem, azon gondolkodva, mit kezdjek Mancikával. Magamhoz vegyem? De az ötödiken lakom lift nélkül, garzonban, késő estig dolgozom, és van egy neurotikus macskám. Minek az öreg kutyának ez az egész? Ebben a korban, még kézben is hordozni a lépcsőn…
A hálószobai éjjeliszekrény fiókjában régi fényképekre bukkantam, gumival átkötve. Kinyitottam – anya még fiatal, én kislányként, apa… És az egyik képen egy hosszú fülű kölyökkutyát tart a kezében. A hátoldalán felirat: „Mancika, 2009.” Tehát ő hozta a kutyát?
További képek: apa tanítja ülni a kiskutyát, apa és Mancika tévét néznek, apa a kertben dolgozik, Mancika a fűben fekszik mellette.
Egyszerre minden eszembe jutott – ahová apa ment, oda ment a kutya is. Nyaralóba, horgászni, még az autóba is mindig vitte.
Amikor apa megbetegedett, Mancika szinte el sem mozdult az ágya mellől. És amikor meghalt… Én csak ritkán mentem anyához. Válásban voltam, gondok a munkahelyen. Azt hittem, anya elboldogul. Pedig neki iszonyú nehéz lehetett.
Másnap reggel elmentem kutyatápot venni. A ház előtt összefutottam Tamara Nyikolajevnával a harmadikról. Elbeszélgettünk. Megkérdezte:
– És a kutyával mi lesz?
Nem tudtam, mit válaszoljak.
– Tudod – mondta –, amikor meghalt Vlagyimir Petrovics, az édesanyád mintha eltűnt volna. Hónapokig ki sem jött a lakásból. Én vittem neki a bevásárlást, ő meg csak résnyire nyitotta ki az ajtót, kivette a szatyrot – és semmi más. Egy szó sem.
Erről én mit sem tudtam. Amikor hívtam, anya sosem mondott semmit.
– Aztán észrevettem, hogy beszél valakihez a konyhában. Először azt hittem, bekapcsolta a tévét. Nem akartam hallgatózni, de egyszer elhaladtam az ajtaja előtt – és hallottam egy hangot. Akkor jöttem rá: Mancikával beszélgetett. Mesélt neki a férjéről. Hogy mennyire szerette a sült krumplit, hogyan vitatkozott a tévével. És a kutya csak hallgatta.
– Biztos csak a magány miatt – próbáltam magyarázni.
– Nem. Ez több volt annál. Gyakran ismételgette: „Csak Mancika emlékszik rá élve. Nem betegen, hanem egészségesen, olyannak, amilyen volt. Amikor boldogok voltunk.”
Borsódzni kezdett a hátam. Amikor visszamentem a lakásba, más szemmel néztem Mancikára. Odamentem hozzá, megsimogattam a fejét, és suttogtam:
– Manci… Te tényleg emlékszel apára?
Felkelt, odajött, és a fejét az ölemre tette. Pont úgy, ahogy apával tette. És abban a pillanatban megértettem: anya nem sajnálatból tartotta őt. Mancika volt a kapocs múlt és jelen között. Egy élő emlék a férjéről.
– Bocsáss meg – suttogtam. – Azt hittem, csak egy öreg kutya vagy.
Felvettem őt, leültem anya karosszékébe, és mesélni kezdtem:
– Emlékszel, hogyan adott neked titokban csontot a levesből? Anya mindig leszidta érte, ő meg csak nevetett… – Emlékszel, hogyan hívott téged „navigátornak”, amikor a nyaralóba vitt? Ott ültél az anyósülésen, büszkén…
A „navigátor” szó hallatán Mancika megmozdította a fülét. Amikor pedig megemlítettem a piros papucsokat, halkan nyüszített egyet. Én meséltem tovább, ő pedig hallgatott, mintha minden szót értett volna.
Éjszaka mellettem aludt, melegen és csendesen. Reggelre már nem volt kétségem – magammal viszem. Mindegy, hogy kényelmetlen lesz, mindegy, hogy macerás. Most már tudtam: ő az apám életének része, az, ami még él.
Összepakoltam a cuccait: tálakat, fekhelyet, játékokat. Indulás előtt még egyszer körbenéztem a lakásban. Anyám szobájában parfümillat volt, apáméban pedig a régi bőr és a dohány szaga. Minden, ami maradt.
– Gyerünk, Mancika – mondtam. – Mostantól velem leszel.
Odament az ajtóhoz, visszafordult, mintha búcsúzott volna. Megígértem neki:
– Ott sem lesz rosszabb, ígérem.
Az autóban az ölemben ült, és az ablakon nézett kifelé. Ismerős utcák suhantak el mellettünk. Amikor elhaladtunk a park mellett, elfordította a fejét, és hosszasan nézte azt az irányt. Biztosan emlékezett.
Otthon meleg zugot rendeztem neki a radiátor mellett. Barsik fújt egyet, de megszokta. Most már együtt fekszenek.
Minden este Mancikának mesélek apáról. Arról, milyen volt – vidám, jókedvű, eleven. És amikor ő ráteszi a mancsát a kezemre, tudom – emlékszik.
Nemrég mutattam neki egy fényképet. Megnézte, belenyomta az orrát, és halkan nyüszített.
– Felismered, ugye?
A szomszédok kérdezik – minek egy öreg kutya? Én meg azt válaszolom – ő hordozza az emléket. Amíg itt van, apa is valahol itt van.
És végre megértettem: anya annyira szerette apát, hogy még a kutyát sem tudta elengedni, amely őt emlékezte. Most én vigyázok rá – apára és Mancikára egyaránt. Amíg élnek az emlékek, él az ember is.
– Köszönöm, anyu – suttogom néha. – Köszönöm, hogy megőrizted őt. Most már az enyém.
Mancika felemeli a fejét, oda néz, ahol már talán senki sincs – és halkan vonyít. Mintha azt mondaná: „Én emlékszem. Mi emlékezünk.”
Tegnap az állatorvos azt mondta, Mancikának nincs már sok ideje. Gyenge a szíve, a veséi is. Egy hónap, talán néhány.
De amikor már nem lesz, akkor is emlékezni fogok. Apára és rá. És arra, hogyan szerették egymást.
