„És amikor belépett az étterembe, az anyja nem hitt a szemének…”
— Teljesen megőrültél? — kiáltotta szinte a nő, hátrahőkölve, mintha bűntetten kapták volna. — Én? Ebben? A menyasszonyod? Hiszen tegnap még a kukából szedtem ki az ételt!
A férfi nyugodtan kattanással bezárta az ajtót, fáradtan a falnak támaszkodott, és így szólt:
— Nincs okod visszautasítani. Többet fizetek, mint amit valaha is elképzeltél. Csak egyetlen este. Légy a menyasszonyom. Nekik. A szüleimnek. Ez csak egy játék. Egy előadás. Vagy már elfelejtettél játszani?
A lány hallgatott. A kopott kesztyű alatti ujjai remegtek. A szíve úgy dobogott, mintha ki akarna törni a mellkasából. „Tényleg most kezdődik egy új élet? Vagy legalábbis véget ér a régi fájdalom?”
Így kezdődött a történet, amelyre senki sem volt felkészülve.
Ő gazdag volt, mint egy egész ország. A neve Natan Berg. Fiatal, szigorú, hideg tekintetű, nyugodt arcú férfi. A neve ott virított az üzleti magazinok címlapján, a fényképe pedig a világ legbefolyásosabb agglegényeinek listáján szerepelt. Neveltetés, pénz, hatalom — minden szabály szerint zajlott. De a szülei, akik Európában éltek, újra és újra ugyanazt mondták:
— Mikor találkozunk végre a barátnőddel? Miért rejtegeted?
Úgy döntöttek, hogy előzetes bejelentés nélkül érkeznek. Holnap.
Natan nem ijedt meg — csak összezavarodott. Nem azért, mert félt volna az ítéletüktől, hanem mert egyetlen nőt sem tartott megfelelőnek erre a szerepre. Megvetette a színésznőket. Ki nem állhatta a hamis mosolyokat. Olyasvalakire volt szüksége, aki… valódi. Vagy legalábbis nagyon különbözik attól, akit a szülei vártak.
Aznap este áthajtott a városon. Hideg, dugók, esti fények. És akkor meglátta őt — a metróbejáratnál, egy gitárral és egy kartonlappal, rajta a felirat: „Nem alamizsnát kérek. Esélyt.”
Natan megállt. Először az életében nem ment tovább.
— Hogy hívnak?
A lány felnézett. A hangja rekedt volt, de büszke:
— Mi közöd hozzá?
Natan halványan elmosolyodott.
— Olyan nőre van szükségem, aki tényleg tud túlélni. Élő. Maszk nélkül. Olyan, mint te.
A neve Márta volt. 27 éves. Mögötte nevelőintézet, szökések, évek az utcán, rehabilitáció, hideg éjszakák és egy gitár. Az egyetlen igazsága.
Másnap este a „Emerald” hotel hatalmas tükre előtt állt. A keze remegett, miközben a mélykék, drága bársonyruha anyagát gyűrögette. A haja frissen mosva, elegánsan formázva csillogott. A smink annyira kiemelte az arcvonásait, hogy szinte rá sem lehetett ismerni.
— Már az étteremben vannak — mondta Natan, miközben a mandzsettagombjait igazította. — Késésben vagyunk a boldogságunkról.
— Szerinted bejön?
Hosszasan nézett rá.
— Azt hiszem, te vagy az egyetlen, aki képes meghódítani az anyámat.
Az étteremben minden úgy tűnt, mintha ellenőrzés alatt lenne. Majdnem.
Apa visszafogott volt, de figyelmes. Anya — egy kifinomult modorú, éles tekintetű nő, aki egyetlen szemöldökemelésből is képes volt kiolvasni az ember valódi természetét. A tekintete megakadt a lányon, aki vele szemben ült.
— Hogyan ismerkedtetek meg a fiammal? — kérdezte.
Márta érezte Natan tekintetét magán. Ő alig észrevehetően bólintott.
— Egy könyvesboltban — válaszolta. — Leejtettem egy Schopenhauer-kötetet, ő felvette… és mindketten nevettünk.
— Schopenhauer? — csodálkozott a nő. — Filozófiát olvas?
— Gyerekkoromban. Az otthonunk könyvtárosa engedte, hogy még a legnehezebb témájú könyveket is kikölcsönözzük, ha megígértük, hogy visszahozzuk.
Csend támadt. Natan anyja lassan lehelyezte a poharát az asztalra, anélkül, hogy levenné a tekintetét a lányról. Túl alaposan nézte.
— Menhelyen? — kérdezett vissza, és a hangjában valami megfoghatatlan vibrált — talán kíváncsiság, talán a régi fájdalom visszhangja.
Akkor történt, amire senki sem számított.
Márta hirtelen egyenesen felült, összeszedte minden méltóságát, és határozottan kijelentette:
— Elnézést kérek. Hazudtam. Nem vagyok a menyasszonyod. Nem a könyvesboltban ismertem meg Natant, hanem az utcáról jöttem. Hajléktalan vagyok. Egy olyan nő, aki megunta, hogy valaki tulajdona legyen, és ma először éreztem magam embernek.
Ahelyett, hogy elítélés vagy botrány lett volna, a szigorú öltönyös nő felállt az asztaltól, odalépett hozzá, és megölelte.
— Lányom… Én is nulláról kezdtem egyszer. Valaki adott nekem esélyt. Örülök, hogy te is megragadtad.
Natan hallgatott. Csak nézett, és először értette meg: a játék véget ért. Az igazi élet csak most kezdődik.
Ő igazat mondott — és nem megvetést kapott, hanem ölelést. Egyikük sem tudta még, hogy ez csak az első lépés volt. Natan anyja meglepően érzékeny nőnek bizonyult — Mártában nem csalást, hanem lelki erőt látott. Az apa viszont távolságtartó maradt.
— Ez őrültség, Natan — mondta hidegen, megtörve a feszültséget. — Egy utca fantáziáinak otthonába hoztál minket?
— Ez az én döntésem — válaszolta nyugodtan a fiú. — Nem a te ítéleted.
Vacsora után Márta kiment az utcára. Levette a cipőjét, neki támaszkodott a falnak, és sírt. Nem szégyentől, hanem megkönnyebbüléstől. Igazat mondott. És senki sem fordult el tőle.
Natan hangtalanul odalépett. Kezében volt az ő kabátja.
— Többé nem kell az utcán élned. Veled leszek. Amíg kell. — Egy pillanatra megállt. — Többre vagy érdemes.
— Nem kérek könyörületet.
— Nem is kínálok. Csak lehetőséget adok.
…
Így kezdődött különös, kemény, de őszinte közös életük. Ő mély éjszakákig dolgozott, követelte magától és másoktól a legtöbbet. Ő tanult. Könyveket olvasott, előadásokat hallgatott, takarított, főzött. Néha ismét gitárt fogott — nem a pénzért, hanem mert valami élő ébredt fel benne.
Megváltozott.
— Más lettél — mondta egyszer.
— Egyszerűen először nem félek attól, hogy kidobnak.
…
Egy hónap múlva az apja elutazott. Egy szót sem szólt. Csak hagyott egy cetlit: „Ha a szíved választod, többé ne számíts az örökségemre.”
Natan ki sem nyitotta a borítékot. Csak beledobta a kandallóba, és halkan mondta:
— A pénz jön és megy. Ha elveszted önmagad, már semmit sem érsz.
…
Három hónappal később Márta két csíkot látott a teszten.
— Ez lehetetlen — suttogta a fürdőszoba padlóján ülve. — Túl korai… Még nem is vagyunk pár.
Amikor elmondta Natanak, hosszasan hallgatott. Aztán megölelte.
— Nem tudom, hogyan hívják ezt az érzést. De azt tudom, hogy helyes.
…
Voltak pereskedések a föld miatt, amit az apa el akart venni. Volt internetes pletyka a „milliárdosról és a koldusnőről, akik mutatós boldogságot rendeztek.” Nehéz szülés, a gyerek elvesztésétől való félelem, fájdalom, aggodalom.
Aztán jött az új élet.
Az az élet, amelyben Márta lett a saját könyvének szerzője. Olyan nő, aki nem az út szélén koldulóként lépett színpadra, hanem olyan emberként, aki átvészelte a szegénységet, a közönyöt és az árulást — és életben maradt.
És minden alkalommal, amikor a közönség elé lépett, ezt mondta:
— Egy „órás menyasszony” voltam. Most viszont életem végéig tartó feleség vagyok. Mert egy ember embernek látott engem.
…
A záró jelenet — ugyanaz az étterem. Márta egy tízéves, göndör hajú kislány kezét fogja.
— Látod, kicsim? Itt mosolygott apád először igazán. Itt lettünk család, nem pedig a nézők játéka.
Natan mellette áll. Mosolyog. Fogja a kezét. A szemében nincs semmi megbánás.
Nem egy hercegnővel házasodott. Egy királynőt választott. Aki valaha az utcán ült egy kartonlappal a kezében, és nem alamizsnát, hanem esélyt kért.
