Az üzleti osztályon utazó utasok gúnyolódtak az idős asszonyon, de a repülés végén a kapitány éppen hozzá fordult.
Alevtina szorongással a szívében foglalta el helyét az üzleti osztályon, amikor mellette hirtelen botrány támadt.
— Nem vagyok hajlandó egy ilyen… személlyel ülni! — mordult fel egy körülbelül negyvenes férfi, megvetően végigmérve az asszony szerény öltözetét, majd a légiutas-kísérőhöz fordult.
Ez Viktor Szokolov volt. Nyilvánvalóan felsőbbrendűnek tartotta magát, és nem szégyellte fitogtatni lenézését.
— Elnézést, de ez az ő helye, és nem áll módunkban megváltoztatni — válaszolta nyugodtan a stewardess, megőrizve professzionalizmusát, miközben Viktor szinte lángra gyújtotta a tekintetével az idős asszony egyszerű ruháját.
— Az ilyeneknek túl drágák ezek az ülések — vetette oda, miközben körbenézett, mintha a többiek helyeslését várná.
Alevtina bár érezte, hogy a szíve fájdalomtól összeszorul, hallgatott. A legszebb ruháját viselte — szerény volt, de tiszta és gondozott. Ez volt minden, amit megengedhetett magának.
Néhány utas összesúgott, volt, aki még bólintott is Viktor szavaira.
A helyzet elviselhetetlenné vált. Ekkor Alevtina remegő kézzel felemelte a karját, és halkan megszólalt:
— Semmi baj… Ha van hely a turistaosztályon, átülök. Egész életemben erre a jegyre spóroltam, de nem akarok senkit zavarni…
Ez a törékeny asszony nyolcvanöt éves volt. Ez volt élete első repülőútja. Az út Vlagyivosztokból Moszkvába nem volt könnyű: végtelen repülőtéri folyosók, sorban állás, nyüzsgés.
A légitársaság külön kísérőt rendelt mellé, hogy el ne tévedjen.
És most, amikor az álma végre valóra válni látszott, kegyetlenséggel és gőggel találkozott.
De a stewardess kitartott:
— Nem, nagymama. Ön megvette ezt a jegyet. Teljes joga van itt ülni. Ne hagyja, hogy bárki mást mondjon.
Majd jéghideg hangon Viktorhoz fordult:
— Még egy szó, és hívom a biztonsági szolgálatot.
Csak ekkor hallgatott el kelletlenül.
A repülőgép felszállt. Alevtina izgatottságában elejtette a kis táskáját. Ekkor Viktor váratlanul lehajolt, és segített összeszedni a holmiját.
Amikor visszaadta a táskáját, tekintete egy kis vörösköves medálra esett.
— Csodálatos darab — morogta. — Értek az antikvitásokhoz. Ez a rubin igazi. A medálja egy vagyont ér.
Alevtina elmosolyodott.
— Nem tudom… Apám adta anyámnak, mielőtt elment a frontra. Soha nem tért vissza. Anyám pedig nekem adta, amikor tízéves voltam.
Óvatosan kinyitotta a medált, és megmutatott benne két megviselt fényképet: az egyiken egy fiatal pár, a másikon egy nevető kisfiú.
— Itt vannak a szüleim… — mondta gyengéden. — És ez itt a fiam.
— Hozzá repül? — kérdezte óvatosan Viktor.
Alevtina lesütötte a szemét.
— Nem. Évekkel ezelőtt állami gondozásba adtam. Egyedül voltam, pénz nélkül. Nem tudtam volna jó életet biztosítani neki. Nemrég megtaláltam őt egy DNS-teszt segítségével. De azt mondta, nem akar ismerni. Ma van a születésnapja. Csak egy kicsit szeretnék közelebb lenni hozzá…
Viktor elnémult.
— Akkor miért ez az út? — kérdezte.
Alevtina elmosolyodott, de a szeme tele volt fájdalommal:
— Ő a gép parancsnoka. Ez az egyetlen esélyem, hogy legalább egy pillanatra mellette legyek.
Viktor hátradőlt az ülésében. A szégyen szorította össze a szívét a korábbi szavai miatt.
A légiutas-kísérő, aki kihallgatta a beszélgetést, csendben bement a pilótafülkébe.
Néhány perccel később a hangszóróból megszólalt a pilóta hangja:
— Tisztelt utasaink, jó napot kívánok. Hamarosan megkezdjük ereszkedésünket a Seremetyevói repülőtérre. De előtte… szeretnék szólni egy különleges utashoz: az édesanyámhoz. Anya, kérlek, maradj a leszállás után. Szeretnélek látni.
Alevtina megdermedt. Könnyek gördültek végig a ráncos arcán. A kabinban taps tört ki, volt, aki sírt, mások mosolyogtak.
