A lányom fiút szült. A boldogságom határtalan volt. De az örömöt hamar felváltották a gondok: a lányom munkája komoly és felelősségteljes, így nem volt ideje rendes szülési szabadságra.
Természetesen nem hagyhattam magára a kisbabát – örömmel vállaltam minden teendőt. Minden nap pontosan reggel 8-kor mentem a lányomhoz, és este 6-ig maradtam vele. Fürdettem, etettem, altattam, mostam, vasaltam, sétáltam vele.
De egy pillanat alatt minden megváltozott.
Egy nap, miután elfáradtam a sétától, kinyitottam a hűtőt, hogy bekapjak valamit – vettem egy kis sajtot és egy almát. És akkor hallottam meg a lányom szavait:
– Ne merj semmit kivenni a hűtőből. Ezeket az ételeket mi a saját pénzünkön vettük.
Megdermedtem a döbbenettől.
– De… hiszen egész nap itt vagyok, minden nap. Akkor mit egyek?
– Vásárolj magadnak, és hozd magaddal. Ez itt nem egy kávézó – válaszolta hidegen, majd elment.
Akkor megértettem, hogy egy hálátlan gyereket neveltem fel, és úgy döntöttem, tanulságot adok neki. Remélem, jól cselekedtem… Megosztom a történetemet, és számítok a támogatásotokra 👇👇
Ott álltam az almával a kezemben, és hirtelen rádöbbentem, milyen önző és rideg emberré neveltem. Hol ronthattam el? A szívemet adtam neki, mindig mellette álltam, támogattam, segítettem – és cserébe hálátlanságot és hidegséget kaptam.
Másnap nem mentem el. Reggel 8-kor felhívtam:
– Drágám, dadát kell keresned. Nem tudok többé jönni. Túl öreg vagyok ahhoz, hogy idegennek érezzem magam egy olyan házban, ahol valaha szeretet lakott.
Sokkot kapott. Kiabált, vádaskodott, de én nem voltam hajlandó többé kényelmes megoldás lenni mások számára. Még mindig teljes szívemből szeretem az unokámat. De többé nem hagyom, hogy cselédként bánjanak velem. Nem vagyok bébiszitter. Én egy anya vagyok. Egy nagymama. És megérdemlem a tiszteletet.
