Aznap este Anna hosszú időt töltött a tűzhelynél, óvatosan kavargatva a forró szoljankát. Ez volt férje, Szergej egyik kedvenc étele. Valahányszor elkészítette, mindig a nagymamájától örökölt különleges recept szerint járt el. Háromféle hús, pácolt gomba és persze az érzések melege tette ezt az ételt igazán különlegessé. A gyerekek már aludtak, az ablakon túl pedig csendesen hullott az első hó, mintha a közelgő téli ünnepeket jelezné. Anna halkan dúdolt egy régi dallamot, és elképzelte, ahogy Szergej hazatér a céges rendezvényről, és örül majd a gondoskodásának.
A történetük húsz évvel ezelőtt kezdődött. Még egyetemisták voltak — ő a bölcsészkaron, ő pedig a közgazdaságtanon —, amikor egymásra találtak. Az esküvőt az utolsó évben tartották, és a közös életük egy kollégiumi szobában indult, majd egy kis közös lakásba költöztek. Szergej egyszerű menedzserként kezdte a pályáját, Anna pedig egy kisebb kiadónál dolgozott korrektorként. Lányuk, Másenka, majd fiuk, Dima születése még jobban összekötötte őket. Együtt küzdöttek meg a nehézségekkel, együtt örültek a sikereknek, és mindig támogatták egymást.
Mostanra életük látszólag tökéletes volt: tágas lakás Kazany belvárosában, saját autó, külföldi utazások lehetősége. Szergej magasra jutott, egy nagyvállalat kereskedelmi igazgatója lett, Anna pedig saját gyerekkönyvkiadót alapított. Ám mostanában valami megfoghatatlan változott meg. A férj egyre gyakrabban maradt bent túlórázni, kevesebbet mesélt a napjáról, és szinte teljesen eltűnt belőle a megszokott gyengédség…
– Anya, ma hazajön apa? – kérdezte a tizennégy éves Mása, mielőtt lefeküdt aludni.
– Természetesen, drágám. Csak egy fontos eseménye van – a projekt sikeres lezárását ünneplik.
Nem tudni, miért döntött úgy Anna, hogy elmegy az étterembe. Talán Lena, Szergej cégének könyvelője hívása miatt, amiben valami aggasztó csengett: „Anecska, jobb lenne… ha eljönnél. Csak nézd meg magad.”
A „Panoráma” étterem a legújabb üzleti központ huszadik emeletén helyezkedett el, ahonnan lenyűgöző kilátás nyílt a városra. Anna megigazította frizuráját a tükörfal előtt, mielőtt kilépett a liftből. Negyvenkét évesen is megőrizte karcsúságát, mindig ápolt volt, szelíd mosollyal és figyelmes barna szemekkel.
Hangos zene és nevetés szűrődött ki a bankett-teremből. Amikor megállt a küszöbön, megdermedt, mert ismerős hang ütötte meg a fülét:
– Az én juhom otthon szoljankát főz! – nevetett Szergej, miközben átkarolta a fiatal szőkét a piros ruhában, ami kiemelte teste minden vonalát. – Mi meg itt, Lenocska, élvezzük az életet!
A fiatal nő csilingelő nevetése, a kollégák helyeslő kiáltásai és a koccanó poharak furcsa, természetellenes zsongást keltettek a levegőben. Anna figyelte Szergejt, aki ebben a pillanatban teljesen idegennek tűnt számára – kipirult arccal, csillogó szemmel, és azzal a… Lenával a marketingről, aki olyan közel simult hozzá, hogy egy papírlapot is alig lehetett volna közéjük csúsztatni.
Elsőként Viktorija Pavlovna, a biztonsági szolgálat vezetője vette észre Annát. A tekintete azonnal megváltozott, mintha kísértetet látott volna. Halkan odasúgott valamit a mellette ülőnek, és mintha láthatatlan hullám söpört volna végig a termen — az emberek elhallgattak, elfordultak, igyekeztek úgy tenni, mintha semmit sem látnának.
– Szerjózsa… – szólalt meg Anna csendesen, saját maga is meglepődve hangja nyugodtságán. Szergej megfordult, és az arca…
– Serjózsa… – szólalt meg Anna halkan, hangjának nyugodtsága még őt magát is meglepte. Szergej megfordult, arca pedig pillanatok alatt átváltozott: az örömmel ittas kifejezést zavar váltotta fel, majd bosszúság, végül pedig harag.
– Á, megjelentél! – ingott meg kissé, mintha ingatag lenne alatta a padló. – Nyomozót akarsz játszani?
– Nem, drágám – felelte Anna, maga is meglepve saját nyugalmán. – Csak arra gondoltam, hogy talán szükséged lesz arra a bizonyos szoljankára, amin most ilyen jól szórakozol.
Elővette a forró levest tartalmazó ételhordót, és letette az asztal szélére. A piros ruhás Lénához hátralépett, próbált eltűnni a kollégák között, akár egy szellem.
– Bocsánat, hogy megzavartam az ünneplést – fordult Anna a hirtelen elcsendesedett teremhez. – Folytassák nyugodtan.
Nem nézett hátra, egyszerűen sarkon fordult és elindult a kijárat felé. Mögötte egy szék csattant a padlóra, valaki idegesen megszólalt, de ő nem engedte meg magának, hogy megálljon.
A liftben húsz emeleten keresztül bámulta saját tükörképét a tükrös falon. A szeme száraz volt. Egy olyan nőt látott maga előtt, aki mindent kibírt, akit az élet megtanított erősnek lenni. Egy nőt, aki húsz évig főzött szoljankát a szeretett férjének, gyermeket szült, ott volt mellette a győzelmeiben és kudarcaiban, és feltétel nélkül szeretett…
Otthon először a konyhába ment, és kiöntötte a leves tartalmát a mosogatóba. Minden egyes csepp tompán csattant, visszhangot verve a fejében. Húsz év… Húsz év hűség, melegség, odaadás – mindez egy fiatal lány kedvéért omlott össze, aki élénk ruhát viselt.
Mása kilépett a szobából, kócosan, cicás pizsamában:
– Anya, miért vagy már itthon? Hol van apa?
– Apa… kicsit késik – próbált mosolyogni Anna. – Menj csak aludni, drágám.
– Történt valami? – A lány figyelmesen nézte anyját, megérezve, hogy az egyszerű szavak mögött valami több rejlik.
– Gyere ide hozzám – Anna átölelte, belélegezve ismerős, megnyugtató illatát. – Néha az élet meglepetéseket tartogat, amiket nehéz elfogadni. De mi erősek vagyunk, ugye?
Mása bólintott, szorosan odabújt anyjához:
– Ez azért van, mert az a nő apáék irodájából?
Anna hátrébb húzódott, meglepve nézve lányára:
– Honnan tudod?
– Múlt hónapban véletlenül bementem apához a munkahelyére… – Mása lesütötte a szemét. – Láttam őket egy kávézóban. Simogatta a fejét… pont úgy, mint régen engem…
A fájdalom szorította Anna szívét – nemcsak magáért, hanem a lányáért is. Milyen lehetett ezt a terhet csendben hordozni, némán viselve az igazság súlyát?
– Bocsánat, hogy nem mondtam el előbb – suttogta Mása. – Féltem, hogy fájdalmat okozok neked.
– Semmi közöd hozzá, édesem – Anna gyengéden puszilta meg a feje búbját. – Ez nem a te hibád.
Szergej mély éjjel tért haza, amikor az óra már az új nap első perceit mutatta. Anna ezalatt végig a konyhában ült, családi fényképeket nézegetve. Persze, a könnyek elkerülhetetlenek voltak – hiszen teljesen természetes dolog, ha valaki ilyen fájdalmat él át.
– Na, elégedett vagy? – rekedt hangon szólalt meg Szergej, miközben az ajtófélfának dőlt. Alkohol- és idegen parfümillat lengte körül. – Előadást rendeztél az egész csapat előtt!
– Te rendeztél előadást, Szerjózsa – Anna nyugodtan összegyűjtötte a fényképeket egy rendezett halomba. – És ez nem ma este kezdődött, hanem hónapokkal, talán évekkel ezelőtt.
– Mit vártál? – legyintett lemondóan, leült. – Szerinted érdekes minden este hazajönni vacsorát főzni és a gyerekekről meg a számlákról beszélni? Léna fiatal, energikus, vele lehet beszélgetni művészetről, elmenni színházba…
– És velem már nem lehet? – Anna keserűen elmosolyodott. – Emlékszel, hogyan találkoztunk? A „Cseresznyéskert” előadásán. Akkor azt mondtad, a színház unalmas, de miattam hajlandó vagy kibírni. Aztán egész éjjel a városban sétáltunk, Csehovról vitáztunk…
Szergej elfordította a tekintetét, mintha menekülne az emlékek elől.
– Régen volt.
– Igen, régen – bólintott Anna. – De nem az a legrosszabb, hogy szeretőd van. A legfájdalmasabb az, hogy nevetség tárgyává tetted az életünket, a szerelmünket. Egy szoljankás történetté.
Felemelkedett, kihúzta magát, mintha utolsó mondatához készülne.
– Beadom a válókeresetet, Szerjózsa. Élj azzal, akivel akarsz, járj színházba, élvezd a művészetet. Csak a gyerekeket ne keverd ebbe, jó? Különösen Mását. Neki így is sokat kellett átélnie.
– Hogy érted ezt? – Szergej szemöldöke összehúzódott.
– Pontosan úgy, ahogy mondtam. Látta, amit csináltál Lénával. Látta, hogy az apja, aki mindig az őszinteségre tanított, árulóvá vált.
Ez a mondat erősebben ütötte meg, mint bármilyen kávé. Arca elsápadt, kezét a fejéhez kapta:
– Istenem… Mása tudta?
– Most lett lelkiismeret-furdalásod? – Anna megrázta a fejét. – Túl késő, Szerjózsa. Sokkal túl késő.
A válás gyorsan és viszonylag békésen zajlott. Szergej, belátva, mekkora sebet ejtett a lányán, nem hátráltatta a folyamatot. Anna és a gyerekek megtarthatták a lakást, ő vállalta a tartásdíjat, és az üzleti megosztás is korrekt módon történt – Anna gyerekkönyvkiadója teljesen az övé lett.
A legnehezebb az egyedüllét volt. Éjjelente Anna automatikusan a mellette üres ágy felé nyúlt. Négy főre főzött, két csészét vett elő reggelente, bár már nem volt rá szükség. Minden apró mozdulat emlékeztette arra, hogy az élet már nem a régi, de épp ezekben a részletekben találta meg a továbblépés erejét.
A munkába való teljes belemerülés jelentette a megváltást. Anna új ifjúsági könyvsorozatot indított el, és meglepetésére Mása élénken érdeklődni kezdett a szerkesztés iránt – iskola után rendszeresen segített anyjának.
– Anya, mi lenne, ha könyvet írnánk a válásról? – javasolta egyszer Mása. – Hogy más gyerekek is megértsék: ez nem a világvége, és ők nem hibásak semmiért.
Anna átölelte lányát, csodálva annak érettségét és bölcsességét. Dimka is a maga módján segített: megtanult rántottát készíteni, önállóan tanult, és ritkábban kért új játékokat.
Fél évvel a válás után a sors újra összehozta Annát első szerelmével – Pál Miklóssal, aki időközben ismert gyerekkönyvíró lett. Egy új könyv kiadása kapcsán jött be az irodába.
– Semmit sem változtál – nézett rá figyelmesen a modern szemüveg mögül. – Még mindig ugyanolyan vonzó vagy.
– Ezt most tényleg zavar nélkül mondod? – nevetett Anna. – Pedig már ráncaim is vannak, és a hajam sem fekete…
– Én mást látok – rázta meg a fejét Miklós. – A szemed csillogását, az őszinte mosolyodat, a belső méltóságodat. Szebb vagy, mint valaha.
Kapcsolatuk eleinte üzleti találkozókkal indult, de lassan valami többé alakult. Színházba jártak (épp abba, ahol Szergejjel is voltak), sétáltak esténként, mindenféléről beszélgettek. Miklós figyelmes, tapintatos, humoros embernek bizonyult. A gyerekek eleinte tartózkodtak, de őszintesége és tisztelete megtette a hatását.
Egy évvel később Anna megtudta, hogy Léna elhagyta Szergejt egy fiatal IT-szakemberért. Ez az információ sem örömet, sem bánatot nem váltott ki belőle – csak a felismerést: az élet mindig helyreállítja a rendet.
Egy vasárnapon Anna és Mása szoljankát főztek – immár saját, különleges receptjük szerint. Odakint hó esett, a nappaliban Miklós új könyvéből olvasott Dímkának, a levegőt fűszerek és meghittség illata töltötte meg.
– Tudod, anya – szólalt meg hirtelen Mása, miközben vékonyra szeletelte a citromot –, régen azt hittem, hogy a szerelem olyan, mint a mesékben: megismered a herceget, és boldogan éltek, míg meg nem haltok. Most már értem, hogy az igazi szerelem elsősorban kölcsönös tiszteleten alapul. Önmagunk, a társunk, és a szeretteink érzései iránt.
Anna a lányára nézett – olyan érett volt, bölcs korához képest –, és szíve megtelt büszkeséggel és melegséggel.
– És még valami – tette hozzá Mása mosolyogva. – A szerelem nem csak arról szól, hogy levest főzünk. Hanem hogy örömmel tesszük ezt azokért, akik nemcsak az ételt, hanem azt is értékelik, aki készítette.
Anna elmosolyodott. Igen, az élet nem ér véget az árulással. Új esélyt ad azoknak, akik hisznek a szeretetben, megőrzik méltóságukat, és meg tudnak bocsátani – nem másokért, hanem önmagukért.
Most már biztosan tudta: a boldogság nem abban rejlik, hogy valakivel együtt vagyunk. A boldogság az, ha önmagunk lehetünk, szeretjük magunkat, és szeretetet adunk azoknak, akik valóban megérdemlik. A szoljanka pedig… nos, most már csak egy finom leves. Az élet egyik sok receptje közül, ahol a legfontosabb hozzávaló: az önszeretet és a képesség, hogy újrakezdjük.
