Amikor a férjem egy fiatalabb nőhöz ment, a gyerekeim az ő oldalára álltak – hiszen jelentős ember volt, egy nagyvállalat köztiszteletben álló igazgatója. Sok éven át még csak nem is emlékeztek rám, én pedig teljesen egyedül maradtam. Nemrég a volt férjem elhunyt, és csak ekkor derült ki, hogy minden vagyonát a fiatal feleségére hagyta.
Ekkor a gyerekeim újra „felfedeztek” engem. Manapság gyakran látogatnak meg, de én jól tudom, miért… Nemrég a lányom célozgatni kezdett: ideje lenne elgondolkodni a jövőről, a végrendeletről. Egyikük sem sejti, milyen meglepetést készítettem számukra. Mindent csak a halálom után tudnak majd meg.
Idős koromra a gyerekeim végre eszükbe juttatták, hogy van anyjuk is, de én soha nem felejtem el, hogyan bántak velem.
Évek teltek el, én pedig úgy éltem, mintha a világ peremére szorultam volna. A gyerekeim mindig idegenként tekintettek rám, mintha más nyelvet beszéltünk volna.
Amikor elváltam a férjemtől, az végleg megpecsételte a kapcsolatunkat. A gyerekek az apjuk pártjára álltak – hiszen ő jelentős, tiszteletben álló ember volt.
Őszintén szólva, az apjukkal való kapcsolat számukra sokkal előnyösebb volt. És én? Egyedül maradtam. Elhagyott feleségként, magára hagyott anyaként.
A gyerekeim hamar elfelejtettek, én pedig csak közös ismerősöktől hallottam, hogyan szórakoznak az apjukkal és annak fiatal feleségével. Együtt utaztak meleg éghajlatú országokba, drága éttermekben vacsoráztak, jövőt terveztek.
Én pedig a saját üres lakásomban maradtam. Minden egyes ilyen hír úgy hasított belém, mint az üvegszilánkok.
Egy idő után rájöttem: önmagamért kell élnem. Külföldre mentem dolgozni. Éveken át először éreztem újra szabadságot.
Idős koromra a gyerekeim végre eszükbe juttatták, hogy van anyjuk is, de én soha nem felejtem el, hogyan bántak velem.
A munkám végére elég pénzt gyűjtöttem össze ahhoz, hogy megváltoztassam az életemet. Hazatérve felújíttattam a lakást, új bútorokat, háztartási gépeket vettem, és félretettem némi pénzt az öregkoromra.
Közben a gyerekeim is saját családot alapítottak. Hallottam, hogy jól megy soruk: nagy esküvők, gyerekek, ünnepek. Aztán váratlan hír érkezett – a volt férjem szívinfarktusban meghalt. Minden vagyonát a fiatal feleségére hagyta.
A fiam és a lányom üres kézzel maradtak. Csalódottságukat gyorsan nosztalgikus emlékek váltották fel irányomban.
Először apró ajándékokkal kezdtek látogatni. Hozztak édességet, gyümölcsöt, érdeklődtek az egészségem felől. Mosolyogva fogadtam őket, de belül jól tudtam: mindegyiküknek megvan a maga hátsó szándéka.
Most 72 éves vagyok. Egészséges, aktív és elégedett az életemmel. Nemrég azonban a lányom ismét célozgatni kezdett: ideje lenne végrendelkezni. Pár hét múlva az unokám – az, aki egy éve házasodott meg – is meglátogatott.
– Nagymama, nem unatkozol itt egyedül? – kérdezte őszinte kíváncsisággal.
– Nem, nagyon jól érzem itt magam – válaszoltam.
Idős koromra a gyerekeim végre eszükbe juttatták, hogy van anyjuk is, de én soha nem felejtem el, hogyan bántak velem.
– De hát ez a lakás olyan nagy – folytatta. – Biztosan nehéz egyedül rendben tartani. Talán mi is beköltözhetnénk a férjemmel? Neked is vidámabb lenne, nekünk pedig könnyebb – nem kellene bérleti díjat fizetnünk.
Mosolyogtam. Az érdekeik teljesen átlátszóak voltak.
– Ki mondta, hogy nem kellene fizetnetek? – válaszoltam nyugodtan. – Szívesen adok nektek kedvezményes bérleti díjat.
Az unokám meghökkent. Nyilván azt várta, hogy kitárom előttük az ajtót, és azt mondom: „Vigyétek, örülök, hogy itt vagytok.” De nekem más tervem volt.
Már évekkel ezelőtt megírtam a végrendeletemet, amelyben világosan rögzítettem, hogy halálom után a lakásomat eladni kell, és az abból befolyt összeget beteg gyermekek megsegítésére szánt alapítványnak adományozzák.
Amikor a lányom ezt megtudta, dührohamot kapott. Hívogatott, kiabált, hogy igazságtalan vagyok, hogy megfosztom az unokáimat a jövőjüktől. Ezután a fiam is megjelent, finoman célzásokkal próbált meggyőzni, hogy szívesen gondoskodna rólam. De az ő hirtelen jött „szeretetük” már nem hatott meg.
És Önök, a helyemben beengednék az unokájukat a saját lakásukba?
