Az én uram persze örült. Naná, hiszen a „városi királynő” végre kegyeskedett lejönni hozzánk a világ végére.
Valamiért az ő családjukban Lenocska volt a kiválasztott. Tolik például már tizenhat éves korától dolgozott. A húga meg húszéves koráig anyuci meg apuci szoknyája mellett üldögélt, a hófehér kis kezeit óvta.
Még az istállóba sem tette be soha a lábát. Aztán amikor férjhez akart menni, elkezdett válogatni. A falusi fiúk nem feleltek meg neki – szerintük büdösek és káromkodnak.
Úgyhogy kijelentette: – Én városit akarok férjnek, és kész! Ehhez pedig vegyetek nekem egy lakást, lehetőleg kétszobásat, és majd én kialakítom a magánéletemet.
Ha az én lányom állt volna elő ilyen követeléssel, én egy perc alatt elmagyaráztam volna neki mindent az ujjamon. Ha nem értené meg, hát csalánnal tanítanám meg, hogy nem mások nyakán kell élni, hanem a lehetőségekhez mérten.
De mire mi Tolikkal összeházasodtunk, a lakás már megvolt. Igaz, csak egyszobás, de az is sok pénzbe került.
Lenocska gyorsan férjhez ment. Egy igazi városihoz – legalábbis első generációs városihoz. Ő is faluról jött. Három évig kollégiumban és albérletben tengődött. De ezt Lenocska a szüleinek nem mondta el. Vagy talán nem is tudta – ki tudja?
Mi is véletlenül tudtuk meg, amikor a férje, Leska, részegen elszólta magát.
Hányszor mondtam Tóliknak: miért futkosol úgy utána, mintha valami hímes tojás lenne? A szülők a teljes nyugdíjukat neki küldték, hogy a kis drágának ne kelljen éheznie. Sőt, Tolik is titokban pénzt küld neki. Azt hiszi, nem tudom? Butának néz engem? Az utolsó fillérig én tartom kézben a költségvetésünket!
Tavaly meghaltak a szüleink. Egy éven belül mindketten – az ismert betegség szövődményei miatt.
Lenocska nem jött el. Leska csak telefonon közölte, hogy idegösszeomlása van, meg még egy csomó más baj is.
Emlékszem, akkor jól elküldtem őket melegebb éghajlatra. Bármilyen beteg is lennék, négykézláb is elmentem volna, hogy elbúcsúzzak a szüleimtől! Tolik még akkor is védte a nővérét. Azt mondta, szegény kislány, neki most nehéz.
Nekem meg nem volt nehéz?! A saját gazdaság, a szülők gazdasága! Három tehén, plusz disznók, birkák, csirkék. És még a temetés, koszorúk. Tolik ha egyszer nekiállt emlékezni, alig tudtam leállítani!
És most tessék, megjelent. Rögtön gyanakodni kezdtem. Főleg amikor azt hallottam, hogy nyaralni jöttek. Miféle városi szabadság az, ami három hónapig tart? Nálunk ilyen sosem volt! Ha egy hétre el tudtunk szökni a szomszéd faluban élő rokonokhoz, az már ünnep volt!
Tolik meg teljesen elolvadt. Főleg amikor Lenocska könnyet hullatott. Eszébe jutottak a szüleink, és kérte, hogy vigyük ki a temetőbe. Hát mit kell ott keresni? Ott a férje rokonainak van sírhelye, mindenki ott van egy helyen.
A szülői házban nem akart megszállni. Pedig ott mindig rend van. Hetente egyszer elmegyek, takarítok, kiszellőztetek.
– Nem tudok ott lenni. Minden a mamára és a papára emlékeztet – törölgette a könnyeit a manikűrözött ujjával.
Hát akkor kénytelenek voltunk szorítani egyet. Átadtuk nekik a saját szobánkat. A fiukat, Paskát betettük a mi két gyerekünkhöz. Mi meg Tolikkal a nyári konyhába költöztünk. Ott egy öreg dívány van, rugói úgy szúrnak, mint a tűk. De valahogy elhelyezkedtünk.
Én, mint jó háziasszony, megterítettem. Minden házi volt. Lenka meg az orrát kezdte húzogatni. Ezt nem eszi, attól meg elromlik az alakja.
Nem bírtam tovább.
– És régen mégis hogy éltél, mit ettél? Nem palotában születtél! Honnan ezek a királynői allűrök?
Ő meg selymes hangon azt mondja:
– Én, ellentétben másokkal, mindig adtam magamra. És soha nem vettem fel másodkézből származó ruhát!
Majdnem elájultam. A ruha, amit most viselek, a nővéremtől van. Meghízott, rám pont jó lett. Minek nekem új ruha, amikor reggeltől estig a kertben vagy az istállóban vagyok?
És én, a balga, ezt el is meséltem Lenocsának! Még büszkélkedtem is vele, hogy nem költök ruhára. Hát jól meg is kaptam érte!
De nem baj, gondoltam! Nem mindig a macska eszi a tejfölt – egyszer vizet is kell innia! Majd megtudom, miért jött, és akkor mindent tönkreteszek!
És elkezdődött a „vidám” élet. A vendégek délig alszanak, aztán reggelit követelnek. Én minden munkát félretéve megyek főzni. Egyszer, kétszer, aztán már rájuk szóltam:
– Felnőttek vagytok, van kezetek. Álljatok fel, és készítsetek magatoknak! Nem fogtok beletörni! Nekem nélkületek is van elég dolgom!
Erre még fel is szisszent:
– Miféle dolgod van neked? Itthon vagy, nem dolgozol. A bátyám etet téged és a gyerekeidet. Ő egész nap a traktorral küszködik. Mi meg vendégek vagyunk, pihenni jöttünk. Szóval legyél szíves, szolgálj ki minket!
De rossz emberre támadt! Nálunk én vagyok a fő kenyérkereső. Tolik munkája szezonális. Ma van, holnap nincs. Nekem meg gazdaságom van. Tej, tejföl, túró, hús. Van saját standom a városi piacon. Az unokahúgom ott figyel mindenre. A fölösleget oda visszük. A pénz meg a számlámon gyűlik.
Nem fogok neki elszámolni!
– Nem tetszik? Akkor menjetek innen! Vagy főzzön nektek Tolik! De engem hagyjatok békén! Nem vagyok a szolgátok!
Este Tolik megint nekem esett – biztos panaszkodott neki Lenocska. Csak legyintettem:
– Ott az üres ház. Csomagoljatok, költözzetek! De a kocsit akkor elfelejted! Megveszem, és én fogok vezetni. Te meg élj a kis finnyásoddal! És ha elmennek, hozzám ne szólj!
Erre elhallgatott, majd előadta a beszédét:
– Úgy gondoltam, most nem kell nekünk autó. Van még traktorom. Adjuk oda a megtakarítást Lenkának! Ne nézz így. Kölcsön. Leskát kirúgták, nem tudják fizetni a lakást. Paskát is iskolába kell küldeni. Még kenyérre sincs pénzük!
Majd’ kiestek a szemeim. Szóval én dolgoztam, mint az igásló, hogy vegyünk egy gazdasági autót. Most meg mindent oda akar adni?! Miféle kölcsön az, amit soha nem kapok vissza? Ez olyan, mintha kidobnám a pénzt a latrinába!
– Na nem, drágám. Ezt nem így kell csinálni! Nem rokkantak ők – menjenek dolgozni. A nővéred megszokta, hogy mások hátán él. Először a tieteken, most az enyémen akar? Holnapra ne legyenek itt! Vagy takarodj velük együtt!
Mit mondott Tolik a nővérének, nem tudom, nem hallottam. De Lenocska odarohant hozzám és elkezdett ordítani:
— Tartozol nekem! A szülők nyugdíját, a temetési pénzt, meg amit a gazdaságért kaptál – mind a saját zsebedbe tetted? Pedig én is örökös vagyok, nekem is jár a részem! Úgyhogy nyisd ki a pénztárcádat!
Majdnem eljárt a kezem, hogy lekeverjek neki egyet.
— És arra nem gondoltál, hogy miből vettük a gyógyszereket? Vagy miből temettük el őket méltósággal? Te egy fillért sem adtál. Ami meg az örökséget illeti – vidd a szülői házat. Mi a férjemmel nem tartunk rá igényt!
Erre dühösen remegni kezdett:
— Ugyan mire mennék azzal a rozzant viskóval? Bagóért eladni? Nekem készpénz kell. Azonnal! Különben elveszik a lakást a tartozás miatt.
Széttártam a karom:
— Nem tudok segíteni. Van férjed, oldjátok meg együtt. Eszetek volt hitelbe keveredni, hát most gondolkodjatok is rajta. És még valami – többet nem akarom, hogy ebben a házban lássalak titeket!
Lena botrány közepette visszavonult a városba. Tolik persze sokáig duzzogott rám. De még most is meg vagyok győződve róla: ki mint vet, úgy arat! Vagy talán tévedek, és legalább a gyereket sajnálni kellett volna?
