Hatvanegy éves voltam, alig százhatvan centi, és épp egyedül repültem, hogy végre találkozzak az első unokámmal. A mellettem ülő férfi azonban úgy döntött, hogy az én ülésem fele is őt illeti.
Kiszélesedett vállú, nagyjából ötvenes pasi volt, drága cipzáras felsőben és lezser elegáns cipőben. Még fel sem szálltunk, de a térde már centikkel átlógott a kettőnk közötti láthatatlan határon.
Kissé az ablak felé húzódtam.
Ő erre még szélesebbre tárta a lábait. Minden különösebb ok nélkül.
– Elnézést – mondtam neki halkan. – Elhúzná egy kicsit a lábát?
Rám nézett, és a szemembe nevetett.
– Hölgyem, nézzen már magára! Olyan picike, nincs is szüksége ennyi helyre.
Azt hittem, csak viccel.
De nem.
A következő két órában a combja folyamatosan az enyémnek feszült. Nem elég, hogy lefoglalta a kartámaszt és rálógatta a dzsekijét a térelválasztóra, de még az egyik lábát is az én lábterembe nyújtotta. Akárhányszor próbáltam odébb húzódni, a végén mindig csak kitekeredve préselődtem az ablaknak.
A csípőm már teljesen belesajdult.
Amikor újra megkértem, teátrálisan sóhajtott egyet.
– Százkilencven centi vagyok! Mégis hová tegyem a lábaimat?
– A saját helyére. Amelyet kifizetett.
Erre csak gúnyosan elmosolyodott.
– Ha maga úgysem használja azt a helyet, akkor mi a probléma?
Ezzel visszatette a fülhallgatóját, és nyugodtan rágcsálta tovább a csipszét.
Az a mondat mélyen beégett az agyamba.
Kicsivel később megpróbáltam lehajtani a tálcámat, de a könyöke részben átlógott fölé.
– Ezt most komolyan gondolja? – kérdeztem.
Rám sem nézett.
– Maguk, nők, imádnak mindenből ügyet csinálni.
Nyeltem egyet, és lenyomtam magamban a dühöt.
Világéletemben kerültem a jeleneteket. A néhai férjem mindig azzal ugratott, hogy még egy széknek is bocsánatot kérnék, ha nekisétálnék.
De ahogy ott ültem összepréselve a székemben – amiért több száz dollárt fizettem –, miközben egy idegen úgy viselkedett, mintha a törékeny alkatom miatt kevesebb jogom lenne a kényelemhez, valami végleg elpattant bennem.
Nagyjából négy órája repültünk már, amikor levette a fülhallgatóját és kicsatolta a biztonsági övét.
– Mosdó – mormogta.
Átpréselte magát a másik oldalán ülő utason, majd eltűnt a folyosón.
Órák óta most először volt üres a mellettem lévő ülés.
Lassan kinyújtóztam, hogy átmozgassam a sajgó lábamat, és rábámultam arra a rengeteg helyre, amit egész úton elbitorolt tőlem.
Ekkor eszembe jutottak a szavai:
„Ha maga úgysem használja azt a helyet, akkor mi a probléma?”
A repülőút során először, önkéntelenül elmosolyodtam.
Egy zseniális ötlet futott át az agyamon.
Az egész kevesebb mint egy percig tartott.
Aztán hátradőltem, és vártam.
Pár perccel később visszatért.
Ránézett az ülésére, és földbe gyökerezett a lába.
Az arca pillanatok alatt sötétvörösre váltott.
2. RÉSZ
Azzal a gondolattal szálltam fel a gépre, hogy az utazás legnehezebb része az lesz, ha férj nélkül kell útnak indulnom. Ehelyett egy olyan idegen mellé sodródtam, aki a kedvességemet szabad utasként kezelte ahhoz, hogy átgázoljon rajtam. Éveken át kerültem a konfliktusokat, de ez alkalommal a béke megőrzésének ára volt.
Négy óra telt el a repülésből, mire a mellettem ülő férfi végül elment a mosdóba. Mire visszatért, olyasmit tettem, amire láthatóan egyáltalán nem számított.
Megállt a folyosón, rátapasztotta a szemét az ülésére, és lángvörösre váltott az arca.
– Mi a francot csináltál?!
Több utas is felkapta a fejét.
Hatvanegy évesen és százhatvan centiméteresen az életem nagy részét az viták kerülésével töltöttem. De miután négy órán át az ablakhoz préselődve utaztam, végre tettem is valamit az ügy érdekében.
A legfurcsább az egészben az volt, hogy teljesen barátságos hangulatban indítottuk a repülést.
– Úgy tűnik, szomszédok lettünk – mondta a férfi a felszállás közben.
Elvettem a kézitáskámat a középső ülésről.
– Hát, a következő hat órára mindenképp.
Elmosolyodott. – Josh vagyok.
– Beatrice.
Kiszélesedett vállú, nagyjából ötvenes pasi volt, drága hatású cipzáras pulóverben és fényes mokaszinban.
– Magáé a jobbik hely – mondta az ablak felé bólintva.
– A lányom ragaszkodott hozzá. Azt hitte, élvezni fogom a felhők nézegetését.
– Valószínűleg igaza van.
Az előtte lévő sorban, a folyosó mellett ülő idős úr bemutatkozott: Henrynek hívták, és egy puhafedeles könyvet tartott a hóna alatt.
– Nyaralni megy? – kérdezte Henry.
– Valami sokkal jobb. Az első unokámmal fogok találkozni.
– Gratulálok!
– Köszönöm. Már annyi fényképet láttam róla, hogy azzal egy egész albumot tele lehetne tölteni.
Mindketten elnevették magukat.
Elhelyezkedtem.
Ez volt az első hosszabb utam azóta, hogy a férjem, Samuel, az előző évben elhunyt. Harmincnégy éven át utaztunk együtt. El tudtam boldogulni nélküle is, de minden kicsit másnak tűnt.
A lányom, Miriam, aznap reggel már kétszer is felhívott.
– Anya, ugye biztos, hogy mindent elraktál?
– Miriam, hatvanegy éves vagyok, nem hat.
Felnevetett.
Felszállás előtt még megnéztem a fényképet, amit a kis Roseről küldött. Az unokám az egyik öklét az arcához szorítva aludt. Alig vártam, hogy a kezembe vehessem.
A kellemes utazásom nagyjából húsz percig tartott.
Josh térde nem sokkal a felszállás után nyomódott először az enyémnek.
Kissé az ablak felé húzódtam, feltételezve, hogy csak véletlenül történt.
A lába követte a mozdulatomat.
– Elnézést. Elhúzná egy kicsit a térdét?
Lejjebb pillantott.
Aztán elnevette magát.
– Hölgyem, nézzen már magára! Olyan picike. Nincs is szüksége ennyi helyre.
Azt hittem, viccel.
Nem viccelt.
– Nos, én kifizettem az egész ülést.
Egy hüvelyknyit visszahúzta a térdét.
Harminc másodperc múlva azonban már ott is volt.
Kinyitottam a könyvemet, abban bízva, hogy végre megnyugszik. Ehelyett Josh lefoglalta a közös kartámaszt, a dzsekijét ráterítette a válaszfaltra, és az egyik lábát átnyújtotta az én lábterembe.
Valahányszor megmozdult, a combja még erősebben feszült az enyémhez.
Megütögettem a karját.
– Elvenné a lábát, kérem?
Kihúzta az egyik fülhallgatót.
– Százkilencven centi vagyok. Mégis hová tegyem a lábaimat?
– A saját helyére. Amelyet kifizetett.
Elmosolyodott.
– Ha maga úgysem használja azt a helyet, akkor mi a probléma?
– De igen, használom, Josh.
A fejét rázta, és visszadugta a fülhallgatót.
Ezzel látszólag el is rendezte a dolgot.
Megpróbáltam keresztbe tenni a bokámat, de a cipője útban volt. Amikor szorosabbra húztam a lábaimat, a csípőm azonnal begörcsölt.
Összehajtottam a pulóveremet, és támaszként mellém fektettem. Ez egy ideig segített.
– Istenem, segíts – mormogtam magamban.
Húsz perc múlva megint kényelmetlen volt minden.
Henry felnézett a könyvéből.
– Minden rendben?
– Csak próbálok kényelmesen elhelyezkedni.
A tekintete Josh lábaira tévedt.
Észrevette.
Bár ne tette volna. Éveken át dolgoztam iskolai titkárnőként, türelmetlen szülőket és dühös telefonálókat kezelve; meg tudtam oldani bármilyen vitát anélkül, hogy feljebb emeltem volna a hangomat.
Valamiért mégsem voltam képes rávenni egyetlen felnőtt férfit arra, hogy elhúzza a térdét.
Az italosztás során gyömbérsót rendeltem.
Aztán megpróbáltam lehajtani a tálcámat. Josh könyöke elállta az útját.
– Elnézést. Le kell tennem az italomat.
Alig mozdult meg.
– Josh, adna nekem egy kis helyet?
Felsóhajtott.
– Ezt komolyan mondja?
– Szeretném használni a tálcámat.
– Maguk, nők, imádnak mindenből problémát csinálni.
Bámultam rá.
– Az, hogy szükségem van a tálcámra, nem egy bonyolult probléma.
– Akkor fejezze be a hisztit miatta.
A válaszon gondolkodtam, de a légiutas-kísérő már ott állt az italommal. Megköszöntem neki, és addig tartottam a poharat a kezemben, amíg Josh végre el nem húzódott.
Samuel biztosan nevetett volna azon, milyen óvatosan próbáltam kezelni a helyzetet.
Egyszer egy élelmiszerboltban nekimentem egy magára hagyott bevásárlókocsinak, és bocsánatot kértem tőle.
– Beatrice, drágám, a kocsinak nincsenek érzései – mondta akkor.
– Hát, lehet, hogy megijesztettem.
A bevásárlás hátralévő részében a polcoktól kért bocsánatot.
Az emléke elmosolyodtatott.
Aztán Josh újra kinyújtotta a lábát.
Megnéztem az időt.
Még a táv felénél sem tartottunk.
Nem sokkal később a légiutas-kísérő visszatért, hogy összegyűjtse a poharakat. Megállt a sorunk mellett.
– Hölgyem, minden rendben van?
Joshra pillantottam.
Kihúzta az egyik fülhallgatót, és engem figyelt.
Mindent elmesélhettem volna neki. Ott állt közvetlenül mellette.
Ehelyett elmosolyodtam.
– Igen, köszönöm. Jól vagyok.
Bólintott, és továbbment a folyosón.
Josh visszadugta a fülhallgatót.
Aztán a térde megint az enyémnek feszült.
Legszívesebben hasba rúgtam volna magam.
Miért nem szóltam semmit?
Mert mások is figyeltek. Mert gyűlöltem a veszekedéseket.
Mert elhhitettem magammal, hogy előbb-utóbb úgyis rájön, milyen önző módon viselkedik.
Lehajtottam a fejem a könyvemre.
Ugyanazt az oldalt olvastam negyedszerre.
Aztán elővettem a telefonomat, és megnyitottam Rose fényképét.
Miriam küldött egy újabbat, amelyen egy olyan kötött sapkát viselt, ami jócskán túl nagy volt a fejére.
Elmosolyodtam.
Boldogan akartam megérkezni, nem pedig sántikálva a repülőtéren azért, mert órákon át egy ablakhoz préselődve utaztam.
Ránéztem Josh lábára.
– Josh, utoljára kérlek. Megtennéd, hogy a saját oldaladon maradsz?
Kihúzta a fülhallgatóját.
– Hölgyem, ezen már túl vagyunk.
– És semmi sem változott.
– Magas vagyok. Mit akar, mit csináljak ezzel?
– Húzza el a térdét.
Elnevette magát, és elfordult.
Megnyomtam a hívógombot.
Aztán amikor oldalra pillantott, majdnem visszavontam a kérést. Az ujjam ott lebegett felette.
De végül úgyhagytam.
Mielőtt a kísérő a sorunkhoz ért volna, Josh végre visszahúzta a lábát.
– Boldog most?
Amikor odalért, vizet kértem. Nem álltam készen arra, hogy a füle hallatára magyarázkodjam.
Megittam a pohár felét, dühösen amiatt, hogy megint meghátráltam.
Pár percen belül azonban a lába megint ott volt az enyém mellett.
Közel négy órával a felszállás után Josh kivette a fülhallgatót, és kicsatolta a biztonsági övét.
– Mosdó.
Henry felállt, hogy utat engedjen neki.
Néztem, ahogy Josh eltűnik a folyosón.
Aztán lassan kinyújtottam a sajgó lábamat.
– Istenem, ez de jól esik.
A megkönnyebbülés azonnali volt.
Órák óta most először nézett a két térdem előre. Eltávolíthattam a vállamat az ablaktól.
Ránéztem az üres ülésére.
És eszembe jutottak a szavai:
„Ha maga úgysem használja azt a helyet, akkor mi a probléma?”
Nos, valószínűleg Josh is megkaphatja az összes helyet, amit csak akar. Csak éppen az enyémet nem fogja többé elvenni.
Megláttam a légiutas-kísérőt, és feltettem a kezem.
– Megkérdezhetem, hogy átülhetnék-e egy másik helyre?
– Valami baj van, hölgyem?
– A mellettem ülő férfi folyamatosan a helyemre tolakszik. Megkértem, hogy húzódjon arrébb, de már a csípőm is sajog tőle.
Josh üres ülésére pillantott.
– Hol van most?
– A mosdóban. Arra gondoltam, megkérdezem, amíg ki tudok menni újabb vita nélkül.
– Sajnálom, hogy kényelmetlenül utazott. Két sorraljebb van egy üres folyosó melletti hely. Szeretne átülni oda?
– Kérem. És elnézést, de korábban is szólnom kellett volna, amikor megkérdezte, hogy minden rendben van-e.
– Ráérünk erről beszélni, miután elhelyezkedett.
Összeszedtem a táskámat és a könyvemet. Henry felállt, hogy átengedjen.
– Hallottam, hogy megkérte, hogy húzódjon arrébb – mondta Henry a kísérőnek.
– Köszönöm – mondtam, meglepődve, hogy megszólalt.
Bólintott.
– Korábban kellett volna szólnom.
A kísérő az üres üléshez kísért, és ellenőrizte, hogy a táskám elfér-e az előtte lévő ülés alatt. Leültem, és kinyújtottam a lábamat.
Semmi sem nyomta többé.
– Kér egy kis vizet? – kérdezte.
– Nagyon megköszönném.
Még el sem lépett, amikor Josh visszatért. Megállt a sora mellett, rábámult az üres ablak melletti ülésre, majd észrevett engem a háta mögött.
– Mi a francot csináltál?!
Fejek fordultak felénk. Nyugodt hangon feleltem:
– Megkértem, hogy ülhessen át. Volt egy másik szabad hely.
– A hátam mögött tetted ezt?
– Nem kellett volna megvitatnom a helycserémet magával.
A kísérő még azelőtt visszatért, hogy válaszolhatott volna.
– Uram, kérem, halkabban beszéljen, és üljön le.
– Panaszkodott rám? Soha nem mondta, hogy bármi baj lenne.
– Többször is megkértem, hogy húzza el a lábát – mondtam.
– Túloz. – A kísérőhöz fordult. – Maga is kérdezte korábban, emlékszik? Azt mondta, minden rendben van.
– Hölgyem?
Egy pillanatra legszívesebben eltűntem volna.
Nevezhettem volna az egészet félreértésnek. Josh leülne, és mindenki abbahagyná a bámulást.
De már így is csaknem négy órán át kerültem ezt a beszélgetést.
– Igen – mondtam. – Azt mondtam, minden rendben van.
Josh összefonta a karját.
– Látják?
A kísérőre néztem.
– Azért mondtam ezt, mert nem akartam veszekedést. De nem volt minden rendben. Már többször is megkértem, hogy húzódjon arrébb.
Josh a fejét rázta.
– Nem ez történt.
– De igen.
A hangom halkabb volt az övénél, de nem kaptam el a tekintetem.
Mielőtt válaszolhatott volna, Henry szólalt meg:
– De igen, megkérte, hogy húzódjon arrébb.
Mindketten felé fordultunk.
Nyitva tartotta a könyvét a kezében.
– Hallottam, hogy egynél többször is megkérte.
Josh arcvonásai megkeményedtek.
– Ebbe ne üsd bele magad.
– Pontosan itt ültem.
Hálás mosollyal néztem Henryre.
Aztán a kísérőhöz fordultam.
– Nem különleges elbánást akartam. Csak kényelmesen szeretnék ülni azon a helyen, amiért kifizettem a jegyet.
Bólintott.
– Nyugodtan maradhat az új helyén. Ha az utazás után panaszt szeretne tenni, az ügyfélszolgálat segíteni fog benne.
Josh mérges hangot hallatott, de a kísérő nem hátrált meg.
– Uram, kétszer is megkértem, hogy térjen vissza a helyére. Kérem, ne kényszerítsen rá, hogy harmadszorra is megtegyem.
Rápillantott az őt figyelő utasokra, majd leült.
Felvettem a könyvemet, bár a kezem még mindig remegett.
De legalább végre elmondtam a valóságot anélkül, hogy bocsánatot kértem volna érte.
A következő fél órában élveztem a teret. A csípőm ugyan még sajgott, de kiolvastam két fejezetet, és megevettem a félretett sós kekszemet.
Akkor Josh megjelent a sorom mellett.
– Figyelj, Beatrice, sajnálom, ha kényelmetlenül érezted magad.
– Rendben van.
A kísérő felé pillantott.
– Szóval minden oké? Mert nem akarom, hogy ebből bármilyen hivatalos panasz legyen.
Becsuktam a könyvet.
– Még nem döntöttem el, hogy teszek-e jelentést.
Az arca elkomorodott.
– Nézze, folyamatosan utazom a munkám miatt. Nincs szükségem arra, hogy egy ilyen apróság miatt panasz legyen a nevem mellett.
– Akkor oda kellett volna figyelned, amikor megkértelek, hogy húzódj arrébb.
Josh a homlokát dörzsölte.
– Komolyan ekkora ügyet csinálsz egy szűk repülőgépülés miatt?
– Te döntötted el, hogy az én helyem a tiéd.
Elfordult, majd lejjebb engedte a hangját.
– Csak ígérd meg, hogy nem adsz be semmit.
A szemébe néztem.
– Ezt nem ígérhetem meg.
– Hihetetlen – mormogta, majd elment.
Újra kinyitottam a könyvet.
Egyszer sem kérdezte meg, hogy jobban van-e a csípőm. Csak a saját hírnevét akarta védeni.
Leszállás után a kapu közelében álltam a kezemben a telefonommal. Miriam és Rose valahol ott vártak, és én semmire sem vágytam jobban, mint hogy hozzájuk jussak.
Aztán eszembe jutott Josh kérése a hírnevével kapcsolatban.
Odamentem az ügyfélszolgálati pulthoz.
– Elnézést. Szeretnék bejelenteni egy esetet, ami a repülőutamon történt.
Az ügyintéző végighallgatott, és megmutatta, hogyan tudok írásos panaszt benyújtani.
– Nem kérek kártérítést – magyaráztam. – Csak azt szeretném, hogy ez a jegyzőkönyvben is szerepeljen.
Megköszöntem, és megnyitottam az adatlapot.
Beírtam a repülési adataimat, leírtam a történteket, beleértve azt is, hogy a kísérő hogyan segített átülni.
Egyszer átfutottam, ellenőriztem az adatokat, majd elküldtem.
Ez az egyetlen alkalom volt, hogy nem szépítettem meg az igazat csak azért, hogy más kényelmesen érezze magát.
Miután felvettem a bőröndömet, felhívtam Miriamot.
– Most jövök kifelé.
– Rose ébren van. Végig téged keresett a szemével.
– Mondd meg neki, hogy a Nagyi már mindjárt ott van.
Miriam a babahordozóval a kezében várt az érkezési oldalon. Megölelt, majd hátrébb lépett.
– Anya, halálosan fáradtnak tűnsz. Mi történt?
– Egy férfi úgy döntött, hogy a jegyébe beletartozik az én ülésem fele is.
– Mi?
– Később elmesélek mindent. Sikerült átülnöm, és feljelentést is tettem ellene.
Miriam a fejét rázta.
– Örülök, hogy kiálltál magadért.
– Én is. Na de hol van az az unoka, akiért az egész utat megjártam?
Miriam elmosolyodott, és benyúlt a hordozóba.
– Valaki már nagyon várt rád.
Amikor a karomba adta Roset, Josh hamar feledésbe merült.
Az unokám még kisebb volt, mint amilyennek képzeltem; kerek arcocskájával és a takarójára hajtott aprócska kezével.
– Szia, Rose. Én vagyok a nagymamád.
Kinyitotta a szemeit, és hosszan bámult rám.
Miriam elnevette magát.
– Épp most mér fel téged.
– Nos, nyugodtan időzhet. Hónapok óta vártam, hogy találkozzunk.
Rose köréfonta az ujjait az enyémek köré.
Éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe.
Samuelnek ott kellett volna lennie.
Egyszer azt állította, hogy ő fogja megtanítani a jövőbeli unokáinkat citromos sütit sütni.
– Előbb legyen foguk – mondtam neki akkor.
– Akkor addig gyakorlom, amíg nem lesz.
Imádta volna ezt a kislányt.
Miriam megérintette a vállamat.
– Bárcsak Apa is láthatná.
– Én is, drágám.
Találtunk egy közeli padot, és Rose-t a mellkasomhoz fektettem.
Miriam leült mellém.
– Anya, még mindig fáj a csípőd?
– Egy kicsit, de a leülés sokat segít.
– Akarod, hogy átvegyem?
– Szó sem lehet róla!
Miriam elnevette magát, és megszorította a vállamat.
– Nagyon örülök, hogy eljöttél, Anya.
Megcsókoltam Rose homlokát.
– Semmi pénzért nem hagytam volna ki.
Órákon át küszködtem azzal, hogy kényelmes helyet találjak magamnak, miközben valaki folyamatosan azt hangoztatta, hogy nem érdemlem meg azt a teret, amit kifizettem.
Most pedig a lányom ült mellettem, az unokám pedig békésen aludt a karjaimban.
Miriam az órájára pillantott.
– Készülünk hazafelé?
Leinéztem Rose-ra.
– Maradhatnánk még egy percig? Szeretném még egy kicsit tartani.
Miriam elmosolyodott.
– Egész délutánunk ráér, Anya.
A vállamra hajtotta a fejét, miközben Rose még szorosabban simult hozzám.
És most az egyszer senki sem várta el tőlem, hogy feladjam a saját helyemet.
