Amíg anyám a rákkal küzdött, én ápoltam őt az utolsó napjáig. És a halála után az összes pénz a kapzsi bátyámhoz és a nagynénikhez került.
De kiderült – ez még nem volt minden.
Anyám sokáig harcolt a rákkal. Ez egy hosszú, kimerítő csata volt, ami még akkor kezdődött, amikor főiskolára jártam, nem messze az otthonunktól. Mindig nagyon közel álltunk egymáshoz. Ő volt a legjobb barátom, így számomra természetes volt, hogy mellette legyek. Mindig. Egészen a végéig.
Emlékszem, hogyan folytak össze a nappalok és az éjszakák – mintha egy végtelen körforgása lett volna a fájdalomnak, reménynek és várakozásnak. Etettem őt kanállal, fogtam a kezét, könyveket olvastam neki. Volt ebben valami különös melegség. Ő biztonságban érezte magát – és én is.
Bezzeg a bátyám, Anton, és a nagynénéink, Alla és Tamara csak akkor tűntek fel, amikor valamit akartak. Leggyakrabban – pénzt. Ó, hányszor mentette ki őket anya a bajból – kifizette az adósságaikat, számláikat, rendezte a problémáikat.
Egy alkalommal, amikor anya már nagyon rossz állapotban volt, Tamara azzal állított be, hogy segítsen neki kapcsolatokat szerezni az ingatlanpiacon – «egy jobb házra». Anya ingatlanirodát vezetett. És ez az ember, aki alig törődött az egészségével, kihasználta őt ebben az állapotban a saját hasznáért. Felfoghatatlan.
De anya végig küzdött.
A halála után elérkezett a végrendelet felolvasásának napja. Minden olyan volt, mint egy filmjelenet: egy régi szoba, kopott kávézóasztal, rajta karcos porcelán, repedezett rózsaszín csészékben gőzölgő tea.
A kezemben tartottam egy ilyen csészét, amikor az ügyvéd bejelentette, hogy anyám teljes vagyona – ötmillió dollár – Antonra, Allára és Tamarára száll.
És rám?
Semmi.
Nulla. Üresség.
Megfulladtam a tea kortyától, nem értettem, mi történik. A könnyeim a fehér szoknyámra hullottak, a szempillaspirál fekete foltokban szivárgott a szövetre. Az a három ember… még csak nem is próbálták leplezni a kárörömüket. Élvezték.
Egy gondolat zakatolt a fejemben: Hogy tehette ezt anya velem? Hisz minden percben mellette voltam. Talán nem voltam elég figyelmes? Valamit rosszul csináltam?..
És akkor az ügyvéd odalépett hozzám, és átnyújtott egy borítékot.
– Édesanyja – mondta –, önt szerette a legjobban.
Csend lett. Még a tea illata is eltűnt. Mindenki engem nézett, mint egy falka éhes farkas. A borítékon ez állt: „Drága Lénácska”.
Felbontottam a levelet. Bent egy cím volt. És egy kulcs.
Csak ültem, néztem ezeket, és gondolkodtam: Komolyan, anya? Ennyi? Talán csak egy régi raktárt kell kipakolnom valahol?
Az ügyvéd felajánlotta, hogy elkísér. Látszott rajta, hogy tud valamit, de nem árult el semmit.
Megérkeztünk. És… egy ház volt az. Valódi, gondozott, meghitt ház, zöld növények között rejtőzve, a kedvenc virágaimmal a bejárat mentén. Ott álltam, hitetlenkedve.
A ház az én nevemen volt. Teljesen kifizetve. Odabent – fotók. Rólunk. Boldogok voltunk. Élők.
Az előszobában, egy üvegasztalon – egy újabb levél. Már nem csak egy cím, hanem az igazság.
Anya mindent tudott.
Tudta, kik valójában Anton, Alla és Tamara. Tudta, hogy a pénz nem fog náluk sokáig maradni. Direkt nekik adta – hogy megtanulják, mit jelent valaminek az értéke, hogy milyen az, ha nincs kihez fordulni. Hogy saját maguk tanulják meg, hogyan kell kapcsolatokat építeni.
Nekem… nekem az életet hagyta. A jövőt. Egy otthont, ahol családot alapíthatok. Gyerekeket nevelhetek. Élhetek – nem csak túlélhetek. Szerethetek – nem szenvedhetek. Egy otthont, ami az ő lelkével van tele. A szeretetével. A gondoskodásával.
Most itt állok a konyhában, kávét iszom abból a kávéfőzőből, amire mindig is vágytam. És tudom: anyám szeretete nem a pénzben volt. Itt van. Ebben az otthonban. A csendben, a fényképekben, az ablak alatti virágokban. A levélben, ahol minden szó olyan, mint egy ölelés.
Anya… te megint tudtad, mi a jó.
