— Jó estét. Az ön fiát harapta meg Gudwin?
— Jöjjön be — mondta Kszénia.
— Szia! Hogy érzed magad? — kérdezte a férfi, Kszénián túlra nézve. Ő hátrafordult, és meglátta Danykát az ajtóban.
— Jól — felelte a fiú.
— Elnézést, hogy ez így alakult… — kezdte a férfi, de Kszénia félbeszakította.
— Elnézést? És ha a játszótéren harapta volna meg a gyerekeket? Minek tartanak kutyát, ha folyton szolgálati utakra utazgatnak? Így hamarosan kóbor kutya lesz belőle…
A férfi hallgatott, szemét le sem vette Kszéniáról. Ő zavarba jött, elpirult, és elhallgatott. Na tessék, megint egy pillanat alatt felkaptam a vizet. Mindig elítéltem azokat az anyukákat, akik gondolkodás nélkül esnek neki a másiknak, mielőtt kiderülne, ki a hibás. És most én…?
— A szomszéd azt mondta, hogy a fia volt a hibás. Ez csak egy kutya, a fogai az egyetlen eszköze védekezésre és támadásra. A maga fia nem olyan kicsi már, hogy ezt ne értené. Sajnálom, ami történt — a Gudwin nevében is, és a magam nevében is. Készen állok kárpótlást fizetni.
— És mennyit ér ön szerint a fiam egészsége? Vagy magának is fontosabb egy kutya, mint egy gyerek? Azt hiszi, mindent pénzben lehet mérni? — Kszénia egyre indulatosabb lett.
— Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek, normálisan beszéljünk, de maga… Hisztérika — mondta a férfi.
— Nem vagyok hisztérika! Anya vagyok! — Kszéniát annyira megbántotta ez a szó, hogy elakadt a lélegzete a felháborodástól. — Elég! Nem akarom látni se magát, se a kutyáját! Maradjanak távol tőlünk! Hamarosan úgyis kóbor kutya lesz belőle, és akkor…
— Igaza van. Nekünk a feleségemmel nem lehetett gyerekünk. Ezért vett egy kiskutyát, hogy valamivel pótolja. Aztán talált magának egy másik férfit, elköltözött, a kutyát pedig be akarta adni a menhelyre. Gudwin már nem kellett neki. Az új férjének allergiája van a macskákra és kutyákra. Megsajnáltam Gudwint, és magamhoz vettem. Megkértem a szomszédot, hogy nézzen rá, nem gondoltam, hogy ez neki nehezére esik. Elnézést. — A férfi hirtelen sarkon fordult, és kiment.
Kszénia becsukta az ajtót, alig bírta visszafogni magát, hogy ne csapja be teljes erőből.
„Micsoda pimaszság. Előadja itt a kis történetét… Kit érdekel a felesége? És én sem vagyok jobb, rögtön kiabálni kezdtem. Hisztérika.”
Munkából hazafelé menet Kszénia gyakran látta a férfit Gudwinnal az udvaron. A férfi biccentett neki, de ő elfordította a fejét, mintha nem is látná. Haragudott magára, de nem tudott mit tenni.
Két hét múlva, egy kora vasárnap reggelen megszólalt a telefon.
– Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek, normálisan beszéljünk, de maga… egy hisztérika – mondta a férfi.
– Mikor lesz ennek vége? Hol ez, hol az… Elküldelek apádhoz, majd ő nevel téged! – csattant fel dühösen Kszénia.
– Anya, lemehetek Vanykával a ház elé rollerezni?
– Tudom én, hogy te „rollerezel”. És hol kereshetlek majd megint? – morgott Kszénia.
Két nappal korábban Vanykával együtt engedély nélkül elhagyták az udvart. Kszénia a parkban találta meg őket, ahol felnőtt srácokkal versenyeztek. Akkor jó alapos fejmosást tartott a fiának, és megígérte: ha még egyszer ilyet csinál, az apjához küldi „átnevelésre”.
– Esküszöm, őszintén ígérem, hogy nem megyek ki az udvarról engedély nélkül – nézett rá könyörgő szemekkel a fia. Olyan tiszták és őszinték voltak azok a szemek, mint a Shrekből a macskáé. Kszénia alig bírta visszatartani a mosolyt, próbált komoly arcot vágni.
– Rendben, de óvatosan, senkit ne üss el, és engedd el az autókat – enyhült meg végül.
– Ígérem! – ujjongott Danyka.
– Ha még egyszer kimész az udvarról, soha többé nem mehetsz ki egyedül, hallod? – kiáltott Kszénia az előszoba felé, ahová Danyka máris elszökött, mielőtt az anyja meggondolhatta volna magát. Válasz helyett csak az ajtó csapódott – Danyka elment.
– És kinek is mondtam ezt? – csóválta fejét Kszénia.
Véget ért az iskola, elkezdődött a várva várt vakáció. Tíz évesen ki akar otthon ülni? Órákig lehet mászkálni, rollerezni a barátokkal. Nyáron még öltözködni sem muszáj. Nadrág, póló, beleugrasz a tornacipőbe vagy edzőcipőbe, és már rohansz is az utcára.
Kszénia az ablakhoz lépett. Hamarosan kijött a lépcsőházból Danyka a rollerrel. Vanyka rögtön odagurult hozzá. A fiúk valamit megbeszéltek. Egy ideig Kszénia nézte, ahogy köröznek az udvarban, aztán visszament a tűzhelyhez. Ideje volt krumplit tenni az elkészült húslevesbe. Közben fél szemmel az ablakból figyelte a gyerekeket. Mikor végre teljesen megnyugodott, hagymát és répát kezdett pirítani…
„Nem fog elszökni. Az előző veszekedés megtette a hatását. Ráadásul tudja, hogy figyelem. Na de holnap, amikor nem leszek itthon… Á, nincs értelme előre aggódni. Most még hallgat rám, de mi lesz két-három év múlva? Akkor már ígéretekkel sem lehet visszatartani. Ha szigorú leszek, csak rosszabb lesz, hazudni kezd és elszökik. Aztán jönnek a lányok… És én hogy fogom ezt túlélni? A férjét meg mindez nem is érdekli…”
Amint a férje eszébe jutott, újra felszakadt benne az a régi, sosem gyógyult seb, ami még mindig fájt.
Azt hitte, örök szerelem lesz. Nem hallgatott az anyjára, sietett férjhez menni. És mi lett belőle? Egy év múlva a férje megcsalta őt a saját barátnőjével. Elváltak, a fiú sem tartotta vissza. Danyka nem kellett neki. Ha lehetne, még a gyerektartást sem fizetné. Évente egyszer, születésnapra hoz egy ajándékot – amit ő előre elmond, hogy mit vegyen –, mert különben valami olcsó kis autót hozna. Szerinte a gyerektartás bőven elég.
A serpenyőben már javában párolódott a hagyma, répa és paprika, amikor megszólalt a csengő. Kszénia megdermedt a kezében a lapáttal. „Danyka? Hiszen van kulcsa… Elhagyta? Vagy…” – az ablakhoz rohant. Az udvarban már kevesebb gyerek és anyuka volt – ebédidő és alvás a kicsiknek. „De hol van Vanyka és Danyka?” – mindez egy pillanat alatt cikázott át a fején.
Ekkor újabb, követelőzőbb csengetés hallatszott.
Teljes meggyőződéssel, hogy valami baj történt, Kszénia feltépte az ajtót. A küszöbön ott állt Danyka, egyik kezét a másikkal tartva maga előtt. Szemei hatalmasra nyíltak, félelemmel és bűnbánattal telve.
– Tudtam! Mi történt? – kérdezte Kszénia.
Valószínűleg neki is kikerekedtek a szemei, mert a fiú ijedten és hadarva kezdett beszélni:
– Csak ne kiabálj! Nem történt semmi komoly. Leestem a rollerről.
Kszénia jobban megnézte a fia kezét. A tenyerén és a kézfején harapásnyomokat látott, amikből szivárgott a vér.
– Megharapott egy kutya – mondta Danyka, és próbálta elhúzni a kezét.
– Milyen kutya? Még mindig kicsi vagy, hogy kóbor kutyákhoz nyúlj?
Kiskorában odavolt a kiskutyákért, cicákért, állandóan kérte, hogy vegyenek egyet. De Kszénia hajthatatlan volt. Miféle kutya? A fiú az oviban, ő meg dolgozik, egész nap nincsenek otthon. A kutya mindent szétrágna, és nincs pénzük új bútorra vagy dolgokra. „Majd ha nagy leszel, tarthatsz, amit akarsz, de addig én vagyok a ház ura…” – jutott eszébe.
– Nem volt kóbor, volt rajta nyakörv. A mi udvarunkban él, a szomszédos kilencemeletesben.
– És hol volt a gazdája? Miért harapott meg? Talán veszett vagy beteg? – Kszénia annyira megijedt, hogy még az ajtót sem csukta be.
Ekkor nehéz léptek és ziháló légzés hangzott fel a lépcsőházból.
– Alig bírtam feljönni – mondta egy testes asszony, próbálva levegőt venni. – Utána akartam menni, de hát lehet vele versenyezni? Ufff… – végre kifújta magát. – A lányok futottak be, mondták, hogy Gudwin megharapta a fiát. De ő maga tehet róla… A lányok látták. Böködte a kutyát bottal. A kutya otthoni, minden oltása megvan, papírjai is, csak a gazdánál vannak. Gudwin nem veszett… – mondta az asszony szaggatottan, miközben a levegőért küzdött.
– Maga nem is a gazdája a kutyának? Akkor miért engedi el egyedül az udvarba? Megharaphatott volna kisgyerekeket! – háborodott fel Kszénia.
– A kutya jó természetű és nyugodt, még egy legyet se bántana. A maga fia a hibás. Nem kellett volna bottal piszkálnia… – ismételte az asszony. – Kaphatok egy pohár vizet?
Kszénia behozott egy pohár vizet. Miközben az asszony hangosan ivott, Kszénia azt mondta, hogy be fogja jelenteni az esetet a rendőrségen, hogy ezt nem lehet annyiban hagyni, a kutyát el kell altatni, mielőtt még mást is megharapna…
– Istenem, kórházba kell menni… – Kszénia a szobába rohant a telefonjáért.
Visszatérve az előszobába, miközben a képernyőn a számokat nyomkodta, beleütközött a nőbe, aki lassan araszolt felé. Olyan érzés volt, mintha egy puha párnának ment volna neki.
– Nem veszett, érted? Téged kéne elaltatni! A te fiad bántotta őt. Amikor a gazdája hazajön, beszélj vele, de nélküle nem engedem, hogy elaltassák Gudwint… – mondta a nő.
– A gazda nincs itt, a kutya egyedül kószál az udvarban, tehát kóbor – felelte Kszénia, abbahagyva a szám tárcsázását.
– Házi kutya, nálam lakik ideiglenesen, míg a gazdája szolgálati úton van. Kedves, jó ember… Nekem meg nehéz vele sétálni. Ezért kiengedem. A ház lakói beengedik a kapun, Gudwin pedig felsétál a lépcsőn, és az ajtómat kaparja. Okos kutya. Téged kéne elaltatni ilyen szavakért. És a kisfiadat is, amiért bottal bökdöste.
– Nem bökdöstem, tanítottam neki, hogyan kell botot hozni – szólt közbe Danyka.
– De te nem is láttad, csak azt mondták neked az idős nénik a bejáratnál, igaz? Ők már sok mindent összehordanak… – Taxi? Druzsinyikov utca, tizenhetedik ház… Sebészet… Köszönöm. – Kszénia letette a telefont, és a konyhába indult, ahol már régen égett hagyma szaga terjengett.
– Egy kóbor kutya megharapott egy gyereket, és maga védi őt? Menjen már az útból! – kiáltott rá a nőre, aki teljesen elzárta az ajtót.
Az ijedt asszony hátratántorodott, megremegett a súlyfeleslegétől, és szabaddá tette az utat a konyhához. Kszénia elzárta a gázt, levette a kötényt, és visszament az előszobába, ahol ismét a nő töltötte ki a teljes teret. – Menjen már ki végre! Sem kikerülni, sem félreállítani nem lehet! – mordult rá Kszénia, mire a nő ügyetlenül megfordult, és kievickélt az ajtón.
Az ingerültség, az aggodalom és a fia miatti félelem hevében Kszénia egyik kezével a táskáját, másikkal Danykát kapta el a megharapott karjánál. A fiú felszisszent a fájdalomtól.
– Bocsánat, gyere, indulnunk kell, vár a taxi. – Kiléptek a lakásból, Kszénia bezárta az ajtót.
A lépcsőnél még egyszer visszafordult az asszonyhoz, aki a falnak támaszkodott.
– Mondja meg a gazdájának, ha visszajön, hogy ezt nem hagyom annyiban. – Kszénia sarkon fordult, és sietve elindult lefelé a lépcsőn, sarkában Danykával.
Az egész úton a kórház felé Kszénia dorgálta a fiát:
– Mikor lesz már vége? Hol ez, hol az. Elküldelek apádhoz, neveljen ő!
Az orvos ellátta a sebet, kérdezett a kutyáról. Danyka sietve mondta, hogy Gudwin házi kutya, be van oltva, ő volt a hibás. Az orvos hazaengedte őket, adott néhány tanácsot, hogy ne közeledjenek kutyákhoz.
– Elég volt. Itthon maradsz, ha nem tudsz rendesen viselkedni – mondta Kszénia otthon.
Danyka megsértődött, bement a szobájába, Kszénia pedig visszatért a konyhába, hogy befejezze a levest.
– Moss kezet és gyere ebédelni – parancsolta egy óra múlva, amikor bekukkantott a fiú szobájába.
Figyelte, ahogy a fia evett, és a szívét hol gyengédség töltötte el, hol vágy arra, hogy megvédje mindentől és mindenkitől, hol pedig ingerültség és harag. Már majdnem nagy, de még mindig olyan, mint egy kisgyerek. Mikor fog végre felnőni? Aztán magában azt mondta: még ha hibázott is, nem lehet ezért kivégezni. És a szerencsétlen kutyát sem kell megölni. Úgy viselkedett, mint egy őrült anya, hisztérikus nő. De ő egy anya – természetes, hogy aggódik, félti a fiát. Képes lenne érte harcolni, nem csak kiabálni.
– Többé ki ne tedd a lábad a házból! Megértetted? Ha holnap, mire hazajövök a munkából, valaki ismét panaszkodik rád, tényleg elküldelek apádhoz – fenyegette meg ismét Kszénia.
Tudta, hogy nincs igaza. Nem szabad az apát büntetőeszközként használni. De ha egyedül nevelsz fiút, minden eszköz jó lehet a rendre intéshez. Az apjára nem emlékezik, de legalább féljen tőle.
– Jó – mondta Danyka, és visszament a szobájába.
Kszénia elmosta az edényeket, sokáig törölgette őket, csörömpölve rakta őket a csepegtetőbe. Most már elég – kiengedte a gőzt. Itt az ideje megnyugodni. Miért is háborodott fel ennyire? Eszébe jutott, amikor Danyka hatévesen fejjel előre leesett a csúszdáról. Ő ott volt, de nem tudta megóvni. Épp az anyja hívta fel, ő pedig elfordult. Az volt az igazi rémület. Még mindig látja maga előtt, ahogy a fiú átbillen a korláton, és fejjel lefelé zuhan. Ő meg csak nézte, és nem tudott semmit tenni. Szerencséjük volt. De akár a nyakát is törhette volna, vagy súlyosan beverhette a fejét – bármi történhetett volna.
Lehet egyáltalán mindentől megóvni? És minél idősebb lesz, annál többször marad egyedül, nélküle. Dohányozni fog, barátokkal lógni, lányokkal randizni… Istenem, milyen félelmetes ez. Milyen nehéz anyának lenni, nem túllépni a határokat. Honnan vegyen türelmet? Ha legalább lenne egy férj… De minek beszélni arról, ami nincs?
Később bement a fia szobájába. Dániel az ágyon ült és könyvet olvasott. Ksenija leült mellé.
— Bocsáss meg. Nagyon félek tőled és aggódom. Nem tudnék nélküled élni. Te vagy mindenem — mondta halkan.
— És te is bocsáss meg, anya.
Ksenija átölelte a fiát, és végigsimította a rövidre vágott haját. Ő nem hajtotta el a fejét, ahogyan mindig tette, és azt mondta: «Na, anya…» Megértette, hogy most jobb, ha eltűri a kedvességét. És Kseniját elöntötte a gyengédség a fia iránt.
— Nem fáj a kezed? — kérdezte kedvesen.
— Nem… Kicsit.
Két nappal később, amikor Ksenija vacsorát készített, csengettek az ajtón. Kinyitotta, és egy magas férfit látott. A lábai előtt egy kis kutya ült, pórázon.
— Jó estét. Az ön fia harapta meg Gudvint?
— Jöjjön be — mondta Ksenija.
— Helló! Hogy vagy? — kérdezte a férfi, Kseniját figyelmen kívül hagyva. Ő megfordult, és látta, hogy Dániel ott áll a szoba ajtajában.
— Jól — válaszolta.
— Elnézést, hogy így történt… — kezdte a férfi, de Ksenija félbeszakította.
— Elnézést? Mi lett volna, ha a kutya gyerekeket harap meg a játszótéren? Miért hoztak kutyát, ha annyit utaznak? Így csak kóbor kutya lesz belőle…
A férfi figyelmesen hallgatta, nem vette le a szemét Ksenijáról. Ő elvörösödött, zavarba jött és elhallgatott. Na igen, megint beindult. Mindig elítélte azokat az anyákat, akik minden előzmény nélkül rávetik magukat az «ellenségre». De most ő maga is így cselekedett?
— A szomszédasszony azt mondta, hogy a fia hibázott. Ez egy kutya, a fogai az egyetlen védelme és támadó fegyvere. Úgy tűnik, a fia már nem kisgyerek, hogy ne értené ezt. Elnézést kérek Gudvinért és magamért is. Hajlandó vagyok kifizetni a kártérítést.
— És mennyit ér szerinted a fiam egészsége? Vagy nektek is a kutya fontosabb, mint a gyerek? Azt hiszed, mindent pénzben lehet mérni? — Ksenija egyre dühösebb lett.
— Én azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek, hogy békésen beszélgessünk, de te… hisztis vagy — mondta a férfi.
— Nem vagyok hisztis! Én anya vagyok! — Ksenija annyira megsértődött, hogy levegőt sem tudott venni a felháborodástól. — Elég! Nem akarom látni sem magát, sem a kutyáját. Tartsák magukat távol tőlünk. A kutyájuk előbb-utóbb kóbor kutya lesz, és akkor…
— Igaza van. Mi a feleségemmel nem tudtunk gyereket vállalni. Ő vett egy kiskutyát gyerek helyett. Aztán talált magának egy másik férjet, és elment, a kutyát pedig szeretett volna eladni egy menhelynek. Gudvint már nem akarta. Az új férjének allergiája van a kutyákra és macskákra. Sajnálom Gudvint, én nála maradtam, és kértem a szomszédasszonyt, hogy vigyázzon rá. Nem gondoltam, hogy neki nehéz lesz. Elnézést kérek. — A férfi hirtelen elment. Ksenija bezárta az ajtót, próbálva nem becsapni azt erővel.
„Micsoda pofátlanság. Itt jön, és elmondja… Nem érdekel a felesége. És én is… hisztiztem.”
A munkahelyéről hazafelé Ksenija gyakran látta a férfit, ahogy Gudvint pórázon vezetve a ház körül sétálgatott. Ő csak bólintott neki, de Ksenija elfordította a fejét, mintha nem is látta volna. Dühöngött magában, és nem tudott mit kezdeni az érzéseivel.
Két hét múlva, vasárnap reggel, csengtek az ajtón. Ksenija felkelt az ágyból, köntöst kapott magára, és kócos hajjal nyitotta ki az ajtót. A férfi ismét ott állt Gudvint pórázon, és Ksenija annyira meglepődött, hogy elfelejtette, hogy néz ki.
— Maga? — kérdezte, ami nem volt túl eredeti.
— Bocsásson meg, nincs meg a telefonszáma, így nem tudtam értesíteni — mondta a férfi. Ő és a kutya bűnbánóan néztek rá.
— El kell mennem néhány napra, de nem tudom, kire hagyjam Gudvint. Már félek, hogy Valentina szomszédasszonynál hagyjam. Gondoltam, megkérdezem önt, hogy vigyázna rá. Nem tudom, kit kérhetnék még. Minden elhoztam magammal. A fia segíthet neki sétáltatni, jól kijönnek.
— Gudvin! — hangzott fel Dániel boldog hangja a háttérből. A kutya rángatta a pórázt, és úgy csóválta a farkát, hogy majdnem leesett. Dániel lekuporodott, és a kutya végignyalta az arcát.
— Mikor sikerült ennyire összebarátkozniuk? — kérdezte Ksenija hangosan.
— Mi gyakran sétálunk együtt. Tehát el tudná vállalni egy időre?
— Anya! — kérlelte Dániel Kseniját, miközben a „Shrek” macskáját utánozta, csak alsónadrágban és pólóban állva.
— Mit kezdjek veletek? — mosolygott Ksenija.
A férfi odaadta a pórázt, és elkezdte elmagyarázni, hogyan kell etetni a kutyát, mikor kell sétáltatni…
— Dániel mindent tud — legyintett. — Mennem kell, különben lekésem a repülőt.
Ksenija nézte, ahogy Dániel játszik a kutyával, és azon gondolkodott, hogy talán ez így a legjobb. Most Dánielnek van egy barátja, nem fog mindenáron az udvarra rohanni. Ráadásul, mivel Vánka elment a nyaralóba, a gondoskodás a kutyáról csak jót tesz neki. Tanuljon meg felelősséget vállalni egy másik élőlényért.
A kutya valóban a legkedvesebb lény lett. És Dániel boldog volt. Ksenija is hamar hozzászokott Gudvinhoz, már nem ijedt meg éjszaka a körmök kopogásától a laminált padlón. Már nem haragudott a kutyára. Dániel keze már régen meggyógyult. Hamarosan visszaér a gazdája és elviszi Gudvint. Ksenija már tudta, hogy hiányozni fog neki.
Egy hét múlva Gudvin gazdája a küszöbön állt, hátizsákkal a vállán és egy ajándékcsomaggal a kezében. Köszönött, majd mosolygott. A foga fehérebbnek tűnt, mint a nagyon napbarnított arca. Odaadta neki az ajándékot.
— Mi ez? — tiltakozott Ksenija.
— Vedd el. Ez tőlünk és Gudvintól van.
A csomagban egy szép kagyló és egy doboz édesség volt.
A férfi leült a kutyával és megvakargatta, ahogy Gudvin a szájához dörgölőzött, majd Dánielhez futott.
— Igazán hozzátok szokott. Menjünk haza. Elég, már eleget vendégeskedett — mondta a férfi. Gudvin őt nézte, farkát csóválta és bocsánatot kérve Dániel mellett állt.
— De maga úgyis elutazik, nem? Hagyja nálunk, Dániel hozzászokott, és én is… Ő zajos? — Ksenija elővette a kagylót a csomagból, és a füléhez tartotta.
— Nem, a nagyok zajonganak. Hozok önnek, — mosolygott a férfi. — Igazából nagy segítség lenne, ha nálad maradna. – Tudom, hogy nem ideális, de örülök, hogy nem kell mindig elhelyeznem, mikor utazom. Biztos benne, hogy nem zavarja?
— Ne aggódjon, semmi baj. Elnézést, hogy előzőleg így szóltam. Maga az úton? Nem biztos, hogy otthon van semmije? Reggelizik velünk? — Ksenija Dánielre pillantott, mintha tőle kérne segítséget.
— Stasz, maradj — mondta Dániel.
— Hát ismerik egymást? — kérdezte Ksenija.
— Igen, gyakran sétáltunk együtt Gudvinnal.
Az asztalnál Stasz elmesélte, hogy búvárinstruktor, gyakran utazik csoportokkal külföldre. A kagylót is ő hozta a tenger mélyéből. Dániel tátott szájjal hallgatta.
— És nehéz búvárkodni? — kérdezte.
— Nehéz megszokni a maszkban való lélegzést, de aztán könnyebb.
Ksenija látta, hogy Dániel hogyan figyeli Staszt, hogyan szívja magába minden szavát, tekintetét. «Milyen jó lenne, ha Dánielnek egy ilyen apja lenne. Miért siettem annyira, miért mentem el olyan korán férjhez?» — gondolta Ksenija, miközben Staszra és Dánielre nézett.
Minden üzleti úton Stasz meglátogatta Gudvint, és hozott kagylókat. A könyvespolcon már egész gyűjtemény állt különféle méretű és színű korallokkal. És minden alkalommal egyre hosszabb ideig maradt, míg végül egyszer már nem is ment el…
«Jó kutya még soha nem ártott senkinek.»
Eduárd Uspenszkij «Három a konyhában»
