Ez az… A legátlagosabb hétfő reggel. Vera fél órával a megbeszélt időpont előtt érkezett meg az irodaházhoz. Ahelyett, hogy azonnal kiszállt volna a kocsiból, úgy döntött, inkább megnézi az e-mailjeit a telefonján. Nem is vette észre, hogy két alak megállt az autója mellett. A hangok tisztán áthallatszottak a résnyire lehúzott ablakon.
– Mit gondolsz a céges buliról? Natasa is jön? – kérdezte egy ismerős hang, Szergejé, a férje régi barátjáé.
– Ne kezd már, – válaszolta ingerülten Pál, a férje. – Még nem döntöttem el.
Vera mozdulatlanná dermedt, a lélegzete is elállt. Ujja megmerevedett a telefon képernyője fölött.
– Komolyan? És mi lesz Verával? – nevetett fel Szergej.
– Vera… – Pál mélyet sóhajtott, és lehalkította a hangját, de Vera így is tisztán hallotta minden szavát. – Nem tudom, hogyan mondjam el neki. Natasa már a negyedik hónapban terhes.
Vera levegő után kapkodott. Gombóc szorította a torkát.
– A fenébe, Pali! Nagyon benne vagy. Mióta tart ez?
– Majdnem egy éve. Eleinte nem volt komoly, csak… tudod, – Pál vállat vont. – Aztán Natasa egyre inkább ragaszkodott a kapcsolathoz. Most pedig terhes, és azt akarja, hogy váljak el Verától.
– És mit fogsz csinálni?
– Nem tudom, – Pál hangja kimerültnek tűnt. – Verával mindent közösen szereztünk. Lakás, nyaraló, autók. Ha elválok, mindenből a felét oda kell adnom.
– Igen, tesó, ez kemény… De Verát sajnálom. Mennyi is? Negyvenöt?
– Negyvennégy, – javította Pál.
– Mindegy már, – legyintett Szergej. – Ebben a korban már nehéz valakit találni… tudod, mire gondolok.
Vera olyan erősen szorította a telefont, hogy elfehéredtek az ujjpercei. Szóval Natasa… A saját asszisztense. Az a lány, akit másfél éve vett fel a céghez, huszonöt éves, vörös hajzuhataggal és örökké mosolygó arccal.
Alig tudta visszatartani a vágyat, hogy kiugorjon a kocsiból, és mindkettejük fejéhez vágja, amit gondol. De valami visszatartotta. Nem pusztán a fájdalom vagy a sokk – hanem a hideg, kijózanító düh.
– Na, mennem kell, – mondta Pál. – Vera bármelyik pillanatban megérkezhet.
– Sok szerencsét, haver, – Szergej vállon veregette Pált. – Hívj, ha bármi van.
Miután eltűntek az épületben, Vera nagyot sóhajtott, és észrevette, hogy az arca csupa könny. Gyors mozdulattal letörölte őket, elővette a púderes dobozát a táskájából, és megigazította a sminkjét. A tükörképében egy átlagos negyvennégy éves nőt látott: ápolt frizura, az első ráncok a szeme sarkában, fáradt tekintet. Tényleg ennyire öreg és csúnya lenne?
Nem. Határozottan becsapta a dobozt. Ma nem fog sírni. Ma cselekedni fog.
Vera még tíz percig ült az autóban, míg összeszedte a gondolatait, majd kiszállt és az iroda felé indult. Pál a hallban várta, valamit ellenőrzött a telefonján.
– Szia, drágám, – megcsókolta az arcát. – Régóta vársz?
– Most érkeztem, – hazudta Vera mosolyogva. – Mi van az arcoddal? Feszültnek tűnsz.
– Csak fáradt vagyok, – Pál megdörzsölte az orrnyergét. – Munkahelyi gondok.
– Sebaj, mindjárt itt a szabadság, – Vera belekarolt. – Egyébként beszéltem Szergejjel a napokban. Meghívott minket a szombati céges bulira. Ugye nem bánod?
Pál egy pillanatra megmerevedett, aztán bólintott.
– Persze, menjünk. Csak… – habozott. – Nem biztos, hogy tudok. Lehet, hogy el kell utaznom üzleti útra.
– Tényleg? – Vera félrebillentette a fejét. – Miért nem mondtad korábban?
– Még csak előzetes, – válaszolta gyorsan Pál. – Nem tudok biztosat.
– Hát, ha nem tudsz jönni, én akkor is elmegyek, – mosolygott Vera. – Ne aggódj.
– Nem, igyekszem ott lenni, – Pál megszorította a kezét. – Megígérem.
Este Vera a dolgozószobájában ült, céltalanul lapozgatva a dokumentumokat. Natasa behozta neki a kávét, és egy mappát tett az asztalra.
– Szüksége van még valamire, Vera Alekszandrovna? – kérdezte.
Vera ránézett. Natasa kissé sápadtnak tűnt, és a szokásosan testhezálló ruhái helyett most bő blúzt viselt, ami eltakarta az alakját.
– Nem, köszönöm, mehetsz, – Vera minden erejével igyekezett semleges arckifejezést ölteni. – Bár, várj csak. Van valami terved szombatra?
Natasa megdermedt.
– Hogy érti?
– Céges buli lesz Szergej Viktorovicséknál. Tudod, ő a férjem partnere, – Vera figyelte a lány reakcióját. – Arra gondoltam, neked is érdemes lenne eljönnöd. Sok hasznos kapcsolatot lehet ott szerezni.
– Én… nem vagyok biztos benne, – Natasa idegesen a füle mögé tűrt egy tincset. – Mostanában nem érzem túl jól magam.
– Ne mondj butaságokat, – legyintett Vera. – A friss levegő és a jó társaság jót fog tenni. Egyébként, mintha másmilyen lennél mostanában. Történt valami?
Natasa elpirult és lesütötte a szemét.
– Nem, semmi. Csak egy kicsit fáradt vagyok.
– Rendben, – Vera nagy erőfeszítéssel őrizte meg barátságos hangját. – De akkor is ragaszkodom hozzá, hogy elgyere a céges bulira. Jó móka lesz.
Amikor Natasa elment, Vera hátradőlt a székében és lehunyta a szemét. A fejében lassan körvonalazódni kezdett egy terv. Nem akart jelenetet rendezni vagy féltékenységi botrányt csapni. Nem. Ő ennél többre vágyott — igazságot akart.
Másnapra időpontot kért egy ügyvédtől. Miután figyelmesen végighallgatta Vera történetét, az ügyvéd bólintott.
– Gyakori helyzet, – mondta. – De ön előnyben van: tudja, mi történik, a férje viszont még nem sejti.
– Mit javasol?
– Először is, gyűjtsön össze minden vagyonnal kapcsolatos dokumentumot. Tulajdoni lapok, bankszámlakivonatok, ingatlan-nyilvántartások. Emellett javaslom, hogy szerezzen bizonyítékokat a hűtlenségre.
– Minek? Ennek van egyáltalán jelentősége a vagyonmegosztásnál?
– Közvetlenül nincs, – az ügyvéd összeérintette ujjait. – De pszichológiai előnyt adhat a tárgyalások során. Ráadásul, ha a férje közszereplő, a botrány reputációs kockázata engedékenyebbé teheti őt.
Vera elgondolkodott. Pál ismert üzletember volt a városban, tisztelték és becsülték. Egy botrány a terhes szeretővel komolyan árthatott volna neki.
– Értem, – bólintott. – Mi még?
– Ne mutassa, hogy tud valamit. Viselkedjen a megszokott módon, de közben készüljön a legrosszabbra. És még valami… – az ügyvéd lehalkította a hangját. – Ha van rá lehetősége, utaljon át némi pénzt egy külön számlára. Jobb az óvatosság.
A következő napokban Vera mintha álomban mozgott volna. Dokumentumokat gyűjtött, bankokkal egyeztetett, pénzt utalt olyan számlákra, amelyeket Pál nem ismert. Közben viszont továbbra is úgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna.
Péntek este hazaérve azt látta, hogy Pál már otthon van. A kanapén ült, iratokat nézegetett, arca gondterhelt volt.
– Történt valami? – kérdezte Vera, miközben levette a kabátját.
– Nem, semmi komoly, – Pál megdörzsölte a halántékát. – Csak munkahelyi dolgok. Egyébként, a holnapi céges bulival kapcsolatban…
– Igen?
– Végül el tudok menni, – mosolygott, de a mosolya feszültnek tűnt. – Lemondták a kiküldetést.
– Remek, – Vera is elmosolyodott. – Már megvettem az új ruhámat. Különben meghívtam Natasát is.
Pál megdermedt.
– Natasát?
– Igen, az asszisztensemet. Ismered, nem? – Vera figyelte férje reakcióját. – Úgy gondoltam, hasznos lenne számára, ha új kapcsolatokat építene.
– Persze, – Pál nyelt egyet. – Jó ötlet.
– Tényleg? Mert mintha nem örültél volna annyira.
– Nem, minden rendben, – Pál félretette az iratokat és felállt. – Csak fáradt vagyok. Megyek, lezuhanyozom.
Vera a távozó férfit nézte, keserűséggel és csalódottsággal a szívében. Lehetséges, hogy ez az ember, akivel majdnem húsz évet együtt élt, ilyen könnyedén elárulja?
A céges rendezvényt egy vidéki étteremben tartották. Vera új, fekete ruhát viselt, amely tökéletesen kiemelte az alakját. Az elmúlt napokban szépségszalonba is eljutott, új frizurát és sminket kapott, amitől tíz évvel fiatalabbnak tűnt.
– Ma különösen gyönyörű vagy, – jegyezte meg Pál, amikor beléptek a terembe.
– Köszönöm, – mosolygott Vera. – Igyekszem.
Látta, ahogy Pál idegesen körülnéz a teremben, nyilvánvalóan Natasát keresve. De ő még nem érkezett meg.
Szergej odalépett hozzájuk, pezsgőspohárral a kezében.
– Vera! Pál! Örülök, hogy látlak benneteket! – megcsókolta Vera kezét. – Vera, ma egyszerűen lenyűgözően nézel ki!
– Hízelgő vagy, – mosolygott Vera. – De köszönöm.
– Komolyan mondom, – Szergej felemelte a poharát. – A gyönyörű hölgyekre!
Italt kortyoltak, és Vera észrevette, hogy Pál megfeszül, amikor Natasa belépett a terembe. Laza szabású, kék ruhát viselt, de még így sem tudta teljesen elrejteni az állapotát.
– Ó, Natasa is itt van! – kiáltott fel Szergej. – Nem is tudtam, hogy meghívtad.
– Úgy gondoltam, hasznos lenne számára, – vont vállat Vera. – Nagyon tehetséges lány.
Natasa észrevette őket, és egy pillanatra megállt, majd lassan elindult feléjük.
– Jó estét, – biccentett.
– Natasa, csodásan nézel ki, – mondta Vera. – Ez a ruha nagyon jól áll neked.
– Köszönöm, – mosolygott idegesen Natasa.
– Ismered a férjemet, Pált? – kérdezte Vera ártatlan hangon.
Natasa elsápadt.
— Igen, már találkoztunk néhányszor… az irodában.
— Természetesen, az irodában, — mosolygott Vera. — Pál gyakran beugrik hozzám a munkahelyemre. Olyan figyelmes.
Pál úgy nézett ki, mintha legszívesebben elsüllyedne a föld alá.
— Vera, hozok még egy kis pezsgőt, — mondta gyorsan, és elment.
— Én is megyek, üdvözlöm a többieket, — sietett el Natasa az ellenkező irányba.
Szergej gyanakodva nézett Verára.
— Mi folyik itt?
— Mire gondolsz? — Vera ártatlanul pislogott.
— Vera, húsz éve ismerlek. Valamit tervezel.
— Egyszerűen csak élvezem az estét, — Vera kortyolt a pezsgőjéből. — Talán ez bűn?
Szergej megrázta a fejét.
— Légy óvatos, — mondta halkan. — Akármit is forgatsz a fejedben.
Az este tovább folytatódott. Vera beszélgetett a vendégekkel, táncolt, nevetett, mintha mi sem történt volna. Látta, hogy Pál többször is próbált beszélni Natasával, de a lány kerülte őt. Végül, amikor a legtöbb vendég már oldott hangulatban volt, Vera úgy döntött, itt az idő cselekedni.
Odament Pálhoz, aki a bárpultnál állt, és a vállára tette a kezét.
— Drágám, beszélnem kell veled. Ketten.
Pál megfeszült.
— Most?
— Igen, fontos.
Kimentek a teraszra. Az éjszaka meleg volt, a csillagok fényesen ragyogtak az égen.
— Mi történt? — kérdezte Pál.
Vera mély levegőt vett.
— Tudok Natasáról, — mondta halkan. — És a gyerekről is.
Pál megdermedt.
— Tessék?
— Ne játszd meg magad, — Vera a szemébe nézett. — Hallottam a beszélgetésedet Szergejjel hétfőn. Az autóban ültem, amikor a parkolóban beszéltetek.
Pál elsápadt.
— Vera, én…
— Nem kell, — emelte fel a kezét Vera. — Nem akarok bocsánatkérést vagy magyarázatokat. Csak egy dolgot akarok tudni: azt tervezed, hogy elhagysz engem miatta?
Pál lehajtott fejjel hallgatott.
— Értem, — bólintott Vera. — Ebben az esetben szerintem ideje megbeszélnünk a válás részleteit. Már beszéltem egy ügyvéddel.
— Mi? — Pál felkapta a fejét. — Vera, várj, beszéljük meg…
— Miről? — Vera keresztbe tette a karját. — Arról, hogy elárultál? Hogy el akartad venni tőlem mindent, hogy a fiatal kis feleséged fényűzően élhessen? Vagy arról, hogy Szergej szerint túl öreg vagyok ahhoz, hogy találjak valaki mást?
— Nem ez volt a szándékom…
— Ne hazudj! — Vera felemelte a hangját. — Minden szót hallottam. Csak a pénz és a vagyon veszítése miatt aggódtál. Eszedbe sem jutott, mit érzek én.
— Ez nem igaz, — rázta a fejét Pál. — Csak összezavarodtam. Natasa… hiba volt. Nem akartam, hogy idáig fajuljon.
— De mégis idáig fajult, — vonta meg a vállát Vera. — És most itt vagyunk.
Ebben a pillanatban megjelent Natasa a teraszon. Megállt, amikor meglátta őket.
— Bocsánat, nem tudtam, hogy itt vagytok, — mondta, és hátrálni kezdett.
— Ne, maradj csak, — mosolygott Vera. — Épp most beszéltünk a maga kis helyzetéről.
Natasa elsápadt.
— Tessék?
— Tudok magukról, — bólintott Vera. — És a gyerekről is.
Natasa Pálra nézett.
— Te mondtad el neki?
— Nem, — rázta meg a fejét Pál. — Ő maga jött rá.
— Milyen aranyos, — gúnyolódott Vera. — Már el is döntöttétek, hogyan tovább? Pál, elválsz tőlem, és elveszed Natasát? Vagy egyszerre két nőt is el akarsz tartani?
— Vera, kérlek, — Pál elhúzta a száját. — Beszéljük ezt meg otthon.
— Mit kell ezen megbeszélni? — Vera vállat vont. — Minden világos. Te őt választottad, — mutatott Natasára. — Most pedig viselnetek kell a következményeket.
— Milyen következményeket? — kérdezte Natasa halkan.
— Már beadtam a válókeresetet, — mosolygott Vera. — És, tudják, nagyon nagylelkű voltam. Nem fogok többet kérni, mint amennyi törvény szerint jár. Csakhogy van egy gond: az a fele is nagyon sok. Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy minden számládról és vagyonodról tudok, Pál.
Pál még jobban elsápadt.
— Mire gondolsz?
— Arra, hogy nem vagyok ostoba, — hajolt közelebb Vera. — És nem fogom hagyni, hogy még jobban megalázz, mint eddig tetted.
— Vera, beszéljünk megoldásokról, — próbálta megfogni a kezét Pál. — Biztos vagyok benne, hogy találhatunk kompromisszumot…
— Kompromisszumot? — Vera elhúzta a kezét. — Miféle kompromisszumot? Elárultál, Pál. Húsz év házasság, és mindez miért? Egy fiatal, csinos lányért, aki mellesleg nem is túl okos, ha azt hitte, hogy elhagysz érte engem.
— Hé! — háborodott fel Natasa.
— És te mit gondoltál? — fordult felé Vera. — Hogy majd elhagy engem, és minden tökéletes lesz? El tudod képzelni, mennyit fog veszíteni a válással? A vagyonunk felét. És, drágám, az nagyon sok.
— Vera, hagyd abba, — Pál megdörzsölte a halántékát. — Ez nem az ő hibája.
— Nem, természetesen nem, — gúnyolódott Vera. — Ez a te hibád. Felnőtt ember vagy, és tudnod kellett volna, hogy a tetteidnek következményei vannak.
Natasa nézte őket, és a szemében könnyek jelentek meg.
— Azt mondta, hogy nem él veled, — suttogta Natasa. — Hogy a házasságotok csak papíron létezik.
— Tényleg? — Vera Pál felé fordult. — Milyen érdekes. És mikor volt időd arra, hogy „ne” velem élj?
Pál lehajtott fejjel hallgatott.
— Tudod, mi a legszomorúbb ebben? — Vera megrázta a fejét. — Hogy én tényleg szerettelek. Még most is, egy részem… még mindig szeret. De te mindent tönkretettél.
— Megbeszélhetjük ezt otthon? — kérdezte Pál halkan.
— Már késő van, — Vera megrázta a fejét. — Szobát foglaltam egy hotelben. Holnap eljövök a cuccaimért.
Már elfordult, hogy elinduljon, de Pál megragadta a kezét.
— Vera, kérlek, — megremegett a hangja. — Próbáljuk meg helyrehozni.
— Helyrehozni? — Vera felnevetett. — És mégis hogyan akarsz helyrehozni valamit, amikor ő terhes tőled?
— Én… nem tudom, — Pál elveszetten nézett rá. — De nem akarlak elveszíteni.
— Micsoda?! — sikoltott fel Natasa. — Azt ígérted, hogy együtt leszünk! Azt mondtad, hogy elválsz értem!
— Én… — Pál egyik nőről a másikra nézett. — Nem tudom, mit tegyek.
— Pedig világos, — bólintott Vera. — Már megtetted.
Kihúzta a kezét a férfi szorításából, és elindult a kijárat felé.
— Vera! — kiáltott utána Pál.
De Vera meg sem fordult. Ahogy áthaladt a termen, észrevette Szergejt, aki figyelte őket. Bólintott Verának, és a tekintetében valami tiszteletféle csillant meg.
Történetek és regények az életről és a szerelemről
Kilépve az utcára, Vera mélyen beszívta az éjszakai levegőt. Fájt neki, nagyon is fájt. De ugyanakkor furcsa megkönnyebbülést érzett. Mintha egy nehéz teher, amit évekig csendben cipelt, hirtelen lekerült volna a válláról.
Elővette a telefonját, és rendelt egy taxit. Miközben várt, egy fiatal férfi lépett ki az étteremből, és odament hozzá.
— Vera Alekszandrovna? — kérdezte. — Jól van?
Vera felé fordult, és meglátta Makszimot, Szergej fiát. Korban Natasa körül lehetett, de Verának mindig érettebbnek, megfontoltabbnak tűnt, mint a lány.
— Igen, köszönöm, — mosolygott Vera. — Csak úgy éreztem, itt az ideje hazamenni.
— Elviszem, ha szeretné, — ajánlotta fel Makszim. — Én is épp indulni készültem.
Vera egy pillanatig elgondolkodott. Miért is ne?
— Köszönöm, ez nagyon kedves lenne tőled, — mondta, és lemondta a taxit.
Útközben alig beszéltek. Makszim halkan zenét kapcsolt, és Vera hálás volt, hogy nem próbált beszélgetést kezdeményezni. Szüksége volt a csendre, hogy átgondolja a dolgokat.
Amikor megérkeztek a hotelhez, Makszim leállította a motort.
— Köszönöm az utat, — mosolygott Vera. — Nagyon sokat segítettél.
— Igazán nincs mit, — fordult felé Makszim. — Vera Alekszandrovna, nem tudom, mi történt önnel, de ha segítségre van szüksége… vagy csak beszélgetne… mindig szívesen meghallgatom.
Vera meglepetten nézett rá. Soha nem vette észre, milyen szép szeme van.
— Köszönöm, Makszim, — gyengéden megérintette a kezét. — Ez nagyon kedves tőled.
— Komolyan gondolom, — mosolygott a fiú. — Ön nagyszerű nő, és mindig öröm volt beszélgetni önnel.
Vera érezte, ahogy arca elpirul.
— Ebben az esetben… talán vacsorázhatnánk holnap együtt? — javasolta. — Egy baráti beszélgetés biztosan nem ártana.
— Nagyon szívesen, — bólintott Makszim. — Hétre eljöjjek önért?
— Tökéletes, — mosolygott Vera. — Jó éjszakát, Makszim.
— Jó éjszakát, Vera.
Vera kiszállt a kocsiból, és elindult a hotel bejárata felé. Hirtelen eszébe jutottak Szergej szavai, miszerint „túl öreg” és „úgysem talál már senkit”. Nos, lehet, hogy tévedett. Vagy talán nem. De ez most már nem számított. Mert most, hosszú idő óta először, Vera szabadnak érezte magát. És ez sokkal többet jelentett, mint bármi más.
Másnap reggel új élet kezdetének érzésével ébredt. Rengeteg tennivaló várt rá — papírok intézése, ügyvéddel való megbeszélés, új lakás keresése. De ahogy kinézett a hotel ablakából a hajnalra, tudta, hogy meg fog birkózni mindennel. Mert erősebb, mint hitte. És most, hogy már nem kötötte többé a hazugság és az árulás, végre azzá a nővé válhat, aki mindig is akart lenni.
Vera mosolygott a tükörképére. Negyvennégy éves — ez nem a vég. Ez csak a kezdet.
