Borisz Leonyidovics nehezen lépte át a lakás küszöbét, és váratlanul megdermedt, mintha a lábai a padlóhoz nőttek volna.
Az előszoba fura, szinte ijesztő ürességgel fogadta. Minden hang visszaverődött a kopár falaktól, és mély visszhangként tért vissza.
Eltűnt a sötét fából készült, magas cipősszekrény. Nem volt ott a puha lábtörlő, ami mindig az ajtó előtt hevert. Eltűnt a hatalmas, masszív keretes tükör is, amely előtt Borisz Leonyidovics elmaradhatatlanul megigazította a gallérját és megfésülködött indulás előtt.
Kissé zavartan pislogott néhányat.
Egy pillanatra az a benyomása támadt, hogy nem a megfelelő emeletre ment fel, és véletlenül idegen ajtót nyitott ki.
A férfi néhány óvatos lépést tett előre.
A talpa alatt kellemetlenül recsegett a meztelen betonpadló, amelyet a régi ragasztó megszáradt foltjai borítottak.
Az előszobából jól látszott a konyha.
Ott szintén üresség uralkodott.
Nem volt ott az üveglapos, tágas asztal, amelynél Borisz Leonyidovics minden reggel a kávéját itta. Eltűnt a fehér, lágyan záródó ajajú konyhabútor. A beépített tűzhely helyén csupán egy piszkos mélyedés maradt, amelyből szürke pókhálóval behálózott, régi öntöttvas csövek meredeztek.
Borisz Leonyidovics lassan a nappali felé indult, cipőjét csoszogva a régi linóleumon, amely korábban egy nagy szőnyeg alatt rejtőzött.
A kifakult, sárgás tapétán élesen kirajzolódott egy világos, téglalap alakú folt — pontosan ott függött nemrég még a lapos tévé.
A nehéz bőrfuner kanapé helyén a poros reklámújság egy foszlánya hevert a padlón.
A falakból tarka vezetékek álltak ki.
Még a kapcsolók és konnektorok műanyag keretei is eltűntek.
— Oleg? — kiáltotta Borisz Leonyidovics.
A hangja szokatlanul rekedten és tehetetlenül csengett.
Nem érkezett válasz.
Csak a szomszédok tévéje mormogott közömbösen a fal túloldalán.
Pedig alig három hete még a megszokott rend szerint zajlott az élet ebben a lakásban.
Szvetlana a konyhaasztalnál állt, és alaposan áttörölte egy nedves ronggyal, a morzsákat az odatartott tenyerébe gyűjtve.
Borisz Leonyidovics a konyha közepén állt széles terpeszben, kezeit a csípőjére téve.
— Megint rendetlenséget csináltak az én területemen!
Szvetlana meg sem fordult.
— Ez egy takarítógép, Borisz Leonyidovics.
Az após kinyújtotta száraz ujját, és a készülék csillogó fekete testére mutatott, amely gondosan egy üres mélyedésben állt.
— Korábban normálisan lehetett közlekedni a lakásomban!
— Senkinek sem árt. Mindjárt a fal mellett áll.
— Elveszi a térémet!
A folyosóról óvatosan kidugta a fejét Oleg.
Görnyedt háttal, otthoni pulóverben, bűntudattal teli tekintettel nézett először az apjára, majd a feleségére.
— Apa, teljesen jól áll. Szvetlana a saját pénzéből vette, hogy kitakarítsa a szőnyegeket. Többek között a tiédet is.
— Én magam döntöm el, mi a normális az otthonomban, és mi nem!
Borisz Leonyidovics teljes erőből tenyérrel rácsapott az ablakpárkányra.
— Mindenféle ócskaságot idehurcolt! Naponta valamilyen futárok hoznak dobozokat. Nemsokára a vásárlásaik miatt nem lehet majd átlépni!
Szvetlana a mosogatóba hajította a rongyot, és leöblítette a kezét a víz alatt.
— Ezekért a dolgokért magam fizettem. És a lakást is én takarítom.
— Cserébe az én ingatlanomban élsz!
Az após fontoskodó módon kihúzta a vállát, és megigazította az inggallérját.
— Öt évvel ezelőtt sajnálatból fogadtalak benneteket! Hogy ne kelljen bérelt kuckókban tengetnetek az életeteket, és ne adjátok a pénzeteket idegeneknek!
— Az évek során felújítottuk a lakást — emlékeztetett szárazon Szvetlana. — Kicseréltük a csöveket, újratapétáztunk, felújítottuk a padlót.
— Csak mindent elrontottak!
Borisz Leonyidovics a porszívóhoz lépett, és demonstratívan a falhoz lökte a lábával.
A műanyag burkolat kellemetlenül karistolta a csempét.
— Raktárrá változtatták a lakásomat!
Oleg bűntudatosan megvonta a vállát, és ismét eltűnt a szobában.
Másnap újabb konfliktus robbant ki a hűtőszekrénynél.
Szvetlana a boltból hozott szatyrokat pakolta ki, az élelmiszereket dobozokba és polcokra rendezte.
Borisz Leonyidovics a válla felett állva mintha minden mozdulatát ellenőrizte volna.
— Megint elfoglaltad az egész teret?
— Egy hétre való élelmiszert vettem. A fiúknak húsra, sajtra és joghurtra van szükségük.
— Hová tegyem a lábosomat?
Megrázott egy kis alumíniumlábost, amelyben még maradt egy kevés a tegnapi levesből.
— A felső polc szabad. A lábosa nyugodtan elfér ott.
— Elnyomtok a saját otthonomban!
Borisz Leonyidovics megemelte a hangját.
— Már a helyért is harcolni kell! Összevásárolták a bűzös sajtjaikat, meg mindenféle finomságokat, nekem meg egy rendes lábosra sincs helyem!
Szvetlana némán elhúzta a tojástartót.
— Tegye ide.
— Még te teszel szívességet? A saját területemen?
Dübörögve rárakta a lábost a polcra.
— Nem értem, minek ennyi ételt venni. Csak esznek egész nap. Feleslegesen pazarolják a pénzt.
— Az élelmiszert a fizetésemből vettem.
— És a rezsit ki fogja fizetni?
— Én fizetem. Maga ezt nagyon jól tudja. Az összes csekk a konyhaasztal fiókjában van.
Borisz Leonyidovics megvetően legyintett.
— Ismerem én a csekkjeiteket! Befizettek valamennyit, cserébe egész nap folyatjátok a vizet!
Szvetlana hirtelen becsapta a hűtőt, és némán a szobába ment.
Két nappal később a fürdőszobában történt a veszekedés.
Szvetlana éppen a szennyest pakolta be az új, csillogó fém ajtajú mosógépbe.
Az após feltűnt az ajtóban, és elégedetlenül ráncolta a homlokát.
— Megint mosol?
— A gyerekek összemocskolódtak séta közben — magyarázta nyugodtan. — A ruhákat ki kell mosni.
— Pörög a villanyóra!
Éles mozdulattal a folyosó felé mutatott.
— Megállás nélkül folyik a víz! El tudod képzelni, milyen számlák fognak érkezni utána?
— A vizet én fizetem. Teljes egészében.
Szvetlana becsukta az ajtót, és kiegyenesedett.
— És a csövek? Elhasználódnak a gépüktől! Ez a gép még ugrál is centrifugázás közben, szétveri a csempét!
— A csöveket tavaly cseréltük ki. Az én pénzemen. A csempét is én vettem.
Oleg ismét a háttérben állt, idegesen áthelyezve a súlyát az egyik lábáról a másikra.
— Apa, fejezd be a kötekedést. Szvetlana tényleg mindent magfizet.
— Mit fejezzek be?
Borisz Leonyidovics azonnal elvörösödött.
— Már szabadon sem tudok lélegezni a saját lakásomban! Mindenütt az ő gépei működnek! Régen itt állt a régi gépem, és mindenkinek megfelelt. Tiszta volt a ruha is!
— A maga gépe tönkretett néhány blúzomat — szedte a fogai közt a szavakat Szvetlana.
— Cserébe az enyém! Nem úgy, mint ez a hatalmas monstrum, amely elfoglalja a fürdő felét!
Az após sarkon fordult, és mérgesen a konyhába ment.
A hét közepére a feszültség az előszobába tevődött át.
Szvetlana két nagy szatyorral tért haza a munkából.
Borisz Leonyidovics már a bejáratnál várta.
— Megint csupa holmit cipeltél?
— Új törölközők és egy ágyneműhuzat-garnitúra.
Szvetlana a cipősszekrény mellé tette a szatyrokat.
— A szekrények már tele vannak!
Az após beletúrt egy sarokban álló, téli csizmás dobozba.
— A lakás kereskedelmi raktárrá alakult át. Nemsokára oldalazva kell majd közlekedni.
— Szükséges dolgokat veszek. A régi törölközők rég elhasználódtak, rossz érzés használni őket.
— Nekem nincs szükségem semmi újra! Valahogy elvoltunk minták és párnahuzat-díszek nélkül is!
— Megértettem a véleményét.
Szvetlana levette a kabátját, és egy új, csinos, lekerekített akasztós fémállványra akasztotta.
— Egyébként ezt az állványt maga is használja mindennap. A maga kabátja is ezen lóg.
— Kértem én, hogy vegyék meg?
Borisz Leonyidovics szinte szorosan a menyéhez lépett.
— Engem a falban lévő régi szög is kielégített! Harminc évig lógott ott, senkit sem zavart. Aztán te megjelentél, és mindent át akarsz alakítani, mintha te lennél a háziasszony!
Oleg kidugta a fejét a szobából.
— Apa, az a szög elrozsdásodott, és szaggatta a ruhákat.
— Téged senki sem kérdezett! Ha egyszer a feleséged papucsa alatt ülsz, hallgass is tovább!
Szvetlana némán kikerülte az apóst, és lehajtott fejjel bement a szobába.
Péntek estére szinte lehetetlenné vált a lakásban tartózkodni.
Borisz Leonyidovics a dácsában készült tölteni a hétvégét. A nappaliban járkálva pakolta a holmiját egy régi sporttáskába.
Szvetlana az ablak mellett állva lassan vizet ivott.
A szoba sarkában egy nemrég vásárolt, magas, ívelt szárú állólámpa állt.
Az após észrevette, és idegesen a lámpa felé pöccintett az ujjával.
— Mire visszajövök, ez a szörnyeteg ne legyen itt!
Szvetlana leeresztette a poharat.
— Hová tegyem?
— Dobd ki! Vidd le a szemétbe, vagy add nekem mindegy, kinek. Nekem ez a vashulladék nem kell a szoba közepére!
Oleg megpróbált közbelépni, és kijelentkezett a folyosóról.
— Apa, az állólámpa nem olcsó. Szvetlanának szüksége van rá a munkához. Esténként dokumentumokkal ül, elromlik a szeme.
— Mi közöm nekem ehhez?
Borisz Leonyidovics fenyegetően lépett a fia felé.
— Az én lakásomban éltek. Az én területemen. Én engedtem be titeket ide, és bármikor ki is dobhatlak benneteket az ajtón.
Hirtelen Szvetlana felé fordult.
— Szedd össze a holmidat, és tűnj el! Öt évig tűrtem ezt a zűrzavart!
Oleg a szoba sarka felé húzódott, hirtelen elfehérorcájú, meggyötört alakként. Borisz Leonyidovics egész testében remegett a visszafojtott haragtól, vénás, izmos ujjai még mindig a levegőt tépték. Szvetlana azonban nem rezzent össze. Meg sem mozdult. Letette a poharat a poros ablakpárkányra, amelyen a csillogó vízgyöngyök úgy csillogtak, mint a gúnyos könnycseppek.
A lakás levegője fojtogatóvá vált. Az elmúlt öt év alatt felgyülemlett, csendes keserűség, a falakba ivódott apró sérelmek és a mindennapi hidegháború most egyetlen, robbanásveszélyes pontba sűrűsödött. Nem egyszerű családi veszekedés volt ez; generációk, tulajdonjogi dogmák és az emberi méltóság határharca ütközött össze a csupasz betonfalak rideg akusztikájában.
— Elég — mondta Szvetlana. A hangja nem volt hangos. Nem kiabált, nem remegett. Olyan hűvös volt és éles, mint a penge, amely átvágja a gordiuszi csomót.
Borisz Leonyidovics elhűlve bámult rá. Egy olyan nőt várt, aki megint összecsomagol, sírva fakad, vagy a gyenge kezű férje mögé bújik, mint eddig annyiszor. Ehelyett Szvetlana kihúzta magát, a szemei sötéten szikráztak a halványuló délutáni fényben.
— Mi az, te? — hördült fel az após, de a hangjából már kiérződött egy pici bizonytalanság. — Vitatkozni mersz velem az én otthonomban?
— Ez már régen nem a te otthonod, Borisz Leonyidovics — lépett egyet előre a nő. A lépte alatt a linóleum halkan megnyekkent. — Te csak egy idegen vagy egy olyan helyen, amit mi öntöttünk tisztává, aminek mi adtunk lelket és funkciót. A te lakásod ott maradt a múltban, a megfakult tapéták mögött, ahol a magányod gyűjtötte a port.
Oleg felsikoltott egy fojtott hangon: — Apa, kérlek, hagyd abba… ne provokáld…
— Hallgass el, Oleg! — csattant fel egyszerre mindkét férfi. De Borisz Leonyidovics már elvesztette a kontrollt. A düh, mint a hirtelen feltámadó vihar, elöntötte a fejét. Megragadta a nehéz, régi sporttáskát, amibe a dácsa cuccait pakolta, és teljes erejéből a földhöz vágta. A táska cipzárja szétnyílt, és a tartalma — egy csomó kopott alsónemű, egy rozsdás borotva és egy műanyag doboz — szétgurult a padlón.
— Mindketten tűnjetek el! Most azonnal! Kifele! — üvöltötte a férfi, a nyaka erei megduzzadtak, az arca lila lett. — Nem tűröm tovább, hogy a fejemre nőjetek a kütyüleitekkel, a modern szemétetekkel, a függetlenségetekkel! Ez az enyém! Az én falaim, az én betonom!
Szvetlana egyetlen pillantást vetett a szétszórt holmikra, majd a férjére, Olegre, aki tehetetlenül, összetörten állt a szoba közepén. A férfi válla annyira leesett, hogy szinte törpének tűnt az apja hatalmas, dühöngő árnyékában. Ebben a pillanatban Szvetlana arcán nem a gyűlölet látszott, hanem valami sokkal fájdalmasabb: a teljes kiábrándulás.
— Rendben, Borisz Leonyidovics — mondta tisztán és határozottan. — Megkapod. Minden a tiéd lesz. Pontosan úgy, ahogy kéred.
A következő harminchat órában valami olyan dolog történt a lakásban, ami filmbe illő, megállíthatatlan természeti csapásként zajlott le.
Szvetlana nem hívott költöztetőket. Szombat hajnalban egy bérelt furgon állt meg a ház előtt. Oleg, aki eleinte tiltakozni próbált, a felesége acélos tekintetét látva némán behódolt. Olyan volt, mint egy robot, akit átprogramoztak: némán dobozolt, hordott, emelt. Nem szóltak egymáshoz egy szót sem. Csak a munka gépies ritmusa hallatszott.
Mire Borisz Leonyidovics vasárnap este nyolc órakor dühösen, de már egy kicsit fáradtan megérkezett a dácsából — mert a vonaton egész úton azon rágódott, hogy mégiscsak túl messzire ment, és a fia talán mégiscsak hiányozni fog —, a lakás ajarka nyitva állt.
Nem volt benne semmi. Abszolút semmi.
A meny nemcsak a saját dolgait vitte el. Ahogy a bevezetőben megjósolta a dühös öreg: Szvetlana mindent elhordott, egészen a konnektorokig.
Borisz Leonyidovics belépett, és a lábát azonnal megütötte a huzat. A lakásban nemhogy bútor, szőnyeg vagy függöny nem volt, de a falakból hiányoztak a villanykapcsolók is; a helyükön csak sötét, tátongó lyukak tátongtak, amelyekből fojtottan lógtak a csupasz, szigetelt rézvezetékek. Nem volt konyhapult, nem volt mosogató, nem volt csaptelep — a falból csak a levágott, eldugózott vízcsövek meredeztek, mint a csonkolt végtagok. A fürdőszobában sem kád, sem vécécsésze nem maradt: Szvetlana magával vitte a saját pénzén vásárolt prémium szanitereket, a csempéket pedig — amiket ő fizetett és rakatott fel — szakszerűen, csempevágóval lefeszegette a falról, otthagyva a durva, szürke vakolatot.
Az öreg megállt a nappali közepén. A zsebéből kiesett a kulcscsomó, és a kopasz betonra pottyanva éles csilingeléssel pattant odébb.
— Oleg?! — ordította, de a hangját most nem nyelte el semmi; visszhangzott, mint egy kísértetkastélyban.
Nincs válasz.
Borisz Leonyidovics botorkálva ment szobáról szobára. A falakon nem maradt tapéta — Szvetlana a saját keze munkáját, a drága, minőségi tapétákat is letépte, mert ő fizette, ő ragasztotta. A plafonról hiányoztak a lámpatestek; a vezetékek csupaszon lógtak, akár a felakasztott remények. A lakás visszanyerte azt az ősi, hideg, lakatlan barlangjellegét, amilyen harminc évvel ezelőtt volt, mielőtt még bárki betette volna ide a lábát. Csakhogy most nem volt új; most romhalmaz volt. Egy szétcincált, kifosztott relikvia.
Az asztalon — mármint az asztal helyén, egy falhoz támasztott, magányos kartonlapon — egyetlen sima papírlap feküdt. Borisz Leonyidovics remegő kézzel kapta fel.
A papíron Szvetlana precíz, szép kézírása állt:
„Borisz Leonyidovics! Ahogy kérted, felszabadítottam a területedet. Visszakaptad a saját birodalmadat, a te drága betonodat, a te csendes, zavartalan magányodat. A konnektorokat, a csöveket, a csempét és a bútorokat mind én vettem, a saját pénzemből. Használd egészséggel. Oleg és én elköltöztünk. Ne keress minket. Élvezd a teret.”
Az öregember kezéből kiesett a papír. A papírlap lassan, tehetetlenül lebegett le a betonra.
Három év telt el.
A város túloldalán egy modern, tágas, fényárban úszó lakás nappalijában a napfény belekapaszkodott a hatalmas, zöld szobanövények leveleibe. A tágas, üveglapos konyhaasztalnál Szvetlana éppen kávét öntött egy elegáns csészébe. A konyha tökéletes volt: a beépített gépek halkan morogtak, a fehér bútorfrontok simán, hangtalanul csukódtak.
Oleg a kanapén ült, kezében egy tabletet tartva, miközben a kisfiuk — aki időközben született — vidáman rohangált a puha szőnyegen, kacagva kergetve egy labdát. Oleg arca kisimult; a görnyedtség eltűnt a hátából, a tekintete tiszta és magabiztos volt. Már nem kellett attól tartania, hogy valaki eltiporja a terét, vagy beléfojtja a szót a saját otthonában.
És mi történt a másik oldalon?
A régi lakásban örök sötétség uralkodott. Borisz Leonyidovics nem tudta eladni az ingatlant. Milyen árat is kapott volna egy olyan lakásért, amelynek a falaiból kilógnak a vezetékek, nincsenek benne konnektorok, a fürdőszoba egy csupasz gödör, a falakról pedig cafatokban lóg a vakolat? A felújításra sem pénze, sem ereje nem maradt. A nyugdíjából éhbéren tengődött, miközben a csupasz betonfalak hidege lassan átjárta a csontjait.
Nem jöttek futárok. Nem zúgott a takarítógép. Nem volt senki, aki megosztaná vele a teret.
Borisz Leonyidovics egyetlen dobozán ült a sötét, huzatos szobában, egyetlen pislákoló izzó fényénél, amit egy hosszabbító kötött be a folyosóról. Nézte a csupasz falakat, és rájött arra, amit eddig sosem akart megérteni: a teret nem birtokolni kell, hanem megosztani. De most már késő volt. Megkapta a hőn áhított, tökéletes, háborítatlan teret — és benne teljesen egyedül maradt a semmivel.
