A hétéves Lucas olyan nyugodtan mondta ki ezeket a szavakat, hogy a tanítknője először fel sem fogta az igazi jelentésüket.
– Mit mondtál, Lucas? – kérdezte újra Mrs. Carter.
A fiú lehajtotta a fejét, és még beljebb húzta az ingujját.
– A nagymamám minden éjszaka megköti a kezem.
A többi gyerek tovább zajongott az osztályban, de Mrs. Carter számára hirtelen minden elcsendesedett. A fiú csuklójára nézett. Az ujjak alól piros nyomok látszódtak.
– Miért csinálja ezt?
Lucas az osztály ajtajára pillantott, mintha attól félnéne, hogy valaki meghallhatja őket.
– Azt mondja, hogy ha nem teszi meg, valami rossz fog történni.
– Fáj neked?
A fiú néhány másodpercig hallgatott.
– Néha. Amikor megpróbálok kiszabadulni, a nagymama lefog, és azt mondja, hogy ne nyissam ki a szemem.
Ennek hallatán Mrs. Carter megértette, hogy nem tehet fel egyszerűen még néhány kérdést a fiúnak, majd küldheti haza.
Lucas az elmúlt hat hónapban a nagymamájával, Margarettel élt. A szülei egy autóbalesetben vesztették életüket, így Margaret maradt az egyetlen gyámja.
Az asszony mindig ugyanolyan sötét kabátban járt az iskolába. Ritkán beszélgetett a tanárokkal vagy más szülőkkel. Minden nap az iskolakapunál várt, szorosan megfogta Lucas kezét, és gyorsan elindult vele.
Az elmúlt néhány hétben a fiú viselkedése is megváltozott. Gyakran elaludt az órákon, nem akart az ablak mellett ülni, és összưngrekedt, amikor valaki véletlenül megérintette a csuklóját.
Egy nap Mrs. Carter megkérdezte, miért olyan fáradt.
– A nagymama éjszaka az ágyam mellett ül, és vigyáz rám – válaszolta Lucas.
A tanítknő akkor még azt hitte, hogy a szülők halála után Margaret csupán nagyon aggódik az unokájáért. De most ezek a szavak teljesen más értelmet nyertek.
Mrs. Carter még aznap mindent elmondott az iskola igazgatójának. Agyermekvédelmi szolgálatot és a rendőrséget azonnal értesítették. Úgy döntöttek, hogy még ugyanezen az estén felkeresik Margaret házát.
A tanítás után a nagymama, mint szokta, az iskolakapunál várt. Észrevette a nyugtalanságot Mrs. Carter szemében, és néhány másodpercre megmerevedett.
– Történt valami? – kérdezte Margaret.
– Nem. Csak Lucas tűnik ma nagyon fáradtnak.
A nagymama a fiúra nézett. Az arcán félelem suhant át.
– A tegnap éjszaka megint nehéz volt – suttogta.
– Mi volt pontosan nehéz?
Margaret nem válaszolt. Megfogta Lucas kezét, és gyorsan távozott. A viselkedése csak tovább erősítette a tanítknő gyanáját.
Este tizenegy órakor Mrs. Carter Margaret régi háza előtt állt két rendőrrel és egy szociális munkással.
A második emeleti, egyetlen kigyulladt ablak függönye mögött valamilyen árnyék mozgott.
Nhányszor kopogtattak az ajtón, de senki sem válaszolt. Aztán tompa puffanás hallatszott a házból. Néhány másodperc múlva fentről egy elfojtott gyermeki kiáltás szűrődött ki:
– Nagymama, engedj el!
Mrs. Carter kezei remegni kezdtek. Az egyik rendőr újra kopogtatott, ezúttal sokkal erősebben.
– Nyissák ki az ajtót! Rendőrség!
A házon belül sietős léptek hallatszottak. Valami a földre esett, majd Lucas újra kiáltott:
– Ki akarok menni!
A rendőrök nem vártak tovább. Betörték az ajtót, és felrohantak az emeletre.
A fiú hálószobájának ajtaja belülről zárva volt. Amikor az egyik rendőr berúgta, a szemük elé táruló látvány mindannyiukat megállásra kényszerítette.
Lucas a földön feküdt. A csuklója köré puha szövetpántok voltak tekerve. Margaret mellette térdelt, és minden erejével a vállánál fogva tartotta a fiút. A hálószoba ablaka tárva-nyitva állt.
– Azonnal távolodjon el a gyerektől! – kiáltotta a rendőr.
Margaret meg sem mozdult.
– Kérem, ne oldozzák ki a kezét!
– Most azonnal engedje el!
A szociális munkás megpróbált közelebb lépni, de Margaret kétségbeesetten felkiáltott:
– Még nem ébredt fel!
Mrs. Carter a fiúra nézett. Lucas szeme nyitva volt, de úgy tűnt, mintha senkit sem látna a szobában tartózkodók közül. Az arca teljesen kifejezéstelen maradt, és újra meg újra ugyanazokat a szavakat ismételgette:
– Hozzájuk kell mennem. Hívnak engem.
A fiú hirtelen váratlan erővel felugrott a lábára, és a nyitott ablak felé vetette magát. A rendőrnek az utolsó pillanatban sikerült elkapnia. Lucas próbált kiszabadulni, de senkit sem ismert fel.
– Alszik – mondta könnyek között Margaret. – Kérem, csukják be az ablakot.
Néhány perc múlva a fiú lassan elkezdett megnyugodni. A nagymama hangját hallva a vállára hajtotta a fejét, és ismét mély álomba merült.
Margaret elővett egy iratmappát a szekrényből, és az asztalra tette.
Az autóbaleset után Lucasnál súlyos alvászavar alakult ki, amelyet alvajárás kísért. Szinte minden éjszaka felkelt az ágyból alvás közben, kinyitotta az ajtókat és az ablakokat, és megpróbált kimenni a házból.
Margaret először csupaszon találta meg az udvaron. Másodszor a tetőre vezető lépcsőn volt. Két héttel ezelőtt Lucas kinyitotta a második emeleti ablakot, és már az egyik lábát is kidugta, amikor a nagymama elkapta.
Az orvosok egy speciális biztonsági ágyat és éjszakai megfigyelő eszközt javasoltak, de Margaret ezt nem tudta megfizetni. Lucas kezelési programjának jóváhagyására várva az orvos tanácsát követte, és puha védőpántokat használt, miközben minden éjszaka az unokája mellett virrasztott.
A csuklóján lévő piros nyomok azért jelentek meg, mert az előző éjszaka Lucas pánikba esett, és kétségbeesetten próbált eljutni az ablakig.
– Miért nem mondott nekünk semmit? – kérdezte Mrs. Carter.
Margaret az alvó unokájára nézett.
– Féltem, hogy elviszik tőlem. Már elveszítette az édesanyját és az édesapját. Ha engem is elveszít, teljesen egyedül marad.
Mrs. Carter megdöbbenve nézett a nyitott ablakra. Azért jöttek, azt hiszik, hogy egy kegyetlen nagymamától kell megmenteniük a gyereket.
Ehelyett egy kimerült nőt találtak, aki hónapokon át lemondott az alvásról, hogy minden éjszaka megmentse az unokája életét.
Margaretet nem tartóztatták le. Ehelyett az iskola gyűjtést szervezett a család megsegítésére. Alig néhány nap alatt sikerült összegyűjteni a szükséges összeget. Az egész házban biztonsági riasztókat szereltek fel, az ablakokat biztonságossá tették, Lucas pedig egy speciális ágyat kapott.
A fiú is elkezdte kapni a szükséges kezelést.
Három hónap elteltével Mrs. Carter ismét Lucas csuklójára nézett. Ez alkalommal semmilyen nyom nem látszott rajtuk.
– A nagymamád még mindig megköti a kezed? – kérdezte lágyan.
Lucas elmosolyodott.
– Nem. Most már, amikor éjszaka felkelek, az ágy figyelmezteti a nagymamát. De ő továbbra is mellettem alszik.
Margaret aznap eljött az iskolába az unokájáért. Először viselt olyan ruhát, amelyen nem volt rajta a sötét kabát, és többé már nem kerülte a környéken élők pillantásait.
Lucas odafutott hozzá, szorosan átölelte, és büszkén kijelentette:
– Ő a nagymamám. Ő mentett meg minden éjszaka. Csak akkor még nem értettem.
