Körbevették őt a parkban — hárman voltak, húsz év körüliek, fülhallgatóval, nevetéssel, cigarettával. Az öreg a padon ült, verebeket etetett. Sovány volt, kopott kabátban, bottal, de a nyakában ott lógott egy lánc — arany, régi, feltűnő.
— Hé, papa, ilyen csecsebecsékkel nem mászkálunk, — mondta egyikük vigyorogva.
— Talán oligarcha vagy? Vagy nyugdíjas rapper? — vette át a szót a másik.
— Na gyere, vedd le szépen, mielőtt mi vesszük le, — mondta komoly hangon a harmadik.
Az öreg rájuk nézett figyelmesen. A szemei nem voltak öregek. Mélyek voltak. Nagyon élők.
— Vegyétek le… — mondta nyugodtan. — Csak óvatosan. Ez az egyetlen, ami megmaradt belőle. Nem eladó. Csak… vegyétek le.
Az egyik fiú odanyúlt a lánchoz — és azonnal megmerevedett.
A láncon egy apró madár alakú medál lógott. A hátoldalán pedig véset volt. Nagyon finom, szinte lekopott felirat:
„Élni annyi, mint szeretni. Anna. 1972.”
— Ez… a felesége volt…
— Ő… a felesége? — kérdezte halkan egyikük.
Az öreg bólintott.
— Ezen a napon ismerkedtünk meg. Egyetemista voltam, ő pedig fagyit árult a parkban. Azóta — 48 évet voltunk együtt. Tavasszal halt meg. Minden nap idejövök. Ott, annál a fánál csókolóztunk először.
Felnézett, próbálta visszatartani a remegést.
— A lánc — az ő ajándéka. A nyugdíjából vette. „Hogy hordd, és ne feledd, ha már nem működik jól a fejed” — viccelődött…
A fiúk némán álltak. Az egyik elfordította a tekintetét, a másik elnyomta a cigarettát a homokban.
— Bocs, papa… Nem tudtuk.
— Semmi baj, fiúk, — válaszolta halkan. — Egyszerűen csak… nem tudtátok. Amíg nem érzed, milyen drága az emlék, nem értheted meg, mi az igazi veszteség.
Csendben elmentek. Fenyegetés nélkül, nevetés nélkül. Az öreg pedig ott maradt ülni — etette tovább a verebeket. És megérintette az ujjával a láncot — mintha valaki kezét érintené meg.
Eltelt egy hét.
Az öreg újra eljött a parkba. Ugyanúgy — kabátban, bottal, maréknyi morzsával a madaraknak. Leült ugyanarra a padra. A közeli fán egy új madáretető lógott — gondosan felszerelve, oldalán faragással:
„Annának. Hadd énekeljen a tavasz, még ha tél is van.”
Hunyorított, ujjával végigsimított a feliraton. A szíve összeszorult — mintha valaki halkan szólította volna a nevén belülről.
— Papa… — szólalt meg egy hang a háta mögött.
Megfordult. Ugyanaz a három fiú állt ott. Gúny nélkül. Komoly, már-már felnőtt arcokkal. Egyikük termoszt tartott, a másik egy pokrócot, a harmadik egy kis fa dobozkát.
— Arra gondoltunk… hát… talán nem bánod, ha leülünk hozzád?
Bólintott. Lassan, meglepetten.
— Itt van, menta tea. Meleg. Azt mondtad, tavasszal mindig ilyet főzött, igaz?
Az öreg átvette a bögrét. Beleszagolt. Pont olyan — menta, mint az ő teáskannájából. Behunyta a szemét. Nem sírt — csak mélyebben lélegzett. Mintha megint ott lenne mellette.
— És ez… — a fiú az öreg térdére tette a dobozt. — Nem tudtuk, miben segíthetnénk. De mondtad, hogy szerettetek együtt zenét hallgatni. A padláson találtunk egy régi kazettás magnót, megjavítottuk. És készítettünk egy válogatást. Olyan… mintha nálatok szólt volna. ’70-es évek, keringők, „Gyöngédség”…
Az öreg kinyitotta a dobozt. Benne — kazetták. Gondosan feliratozva:
„Annának és Jegornak.”
A kézírás igyekvő, kicsit egyenetlen.
Sokáig nem tudott megszólalni. A keze remegett.
— Fiúk… fiatalok vagytok, mégis több emberség van bennetek, mint sok öregben.
— Csak nem akartunk azok lenni, akivé majdnem lettünk. Köszönjük neked.
A fiúk nem mentek el. Ott maradtak vele. Hallgatták a madarakat, történeteket meséltek, néha csak együtt hallgattak. És a tavasz mintha előbb jött volna el — ott, ahol egyszerű jóság, melegség és élő emlékek voltak.
Fél év telt el. Ősz.
A park kiürült. A levelek forogva hulltak, aranyszőnyeggé váltak az ösvényeken. A megszokott pad mellett — egy fiatal férfi. Az, aki akkor a pokrócot tartotta. Most egyedül volt. Kezében termosz és egy régi kazettás magnó.
Leült. Várt. A sétány felé nézett — arra, amerre az öreg szokott jönni.
Senki.
Sokáig ült a csendben. A madarak ugyanúgy összegyűltek a morzsákra — mintha emlékeztek volna valamire. A fiatal férfi elővett egy cetlit a zsebéből. A kézírás férfias, határozott:
„Köszönöm, hogy az utolsó hónapokban nem voltam egyedül.
A láncot rád hagytam — hordd, ha akarod. Vagy akaszd fel a fára.
Anna büszke lenne rád.
Jegor.”
Letörölte a szemét.
Aztán odalépett a fához. Ahhoz, ahol egykor az első csók elcsattant. Ott most egy tábla volt:
„Anna és Jegor. Itt találkoztak — örökre együtt maradtak.”
Felakasztotta mellé a láncot. A madárka medál kicsit meglebbent a szélben — mintha bólintott volna.
Aztán leült a fűbe, bekapcsolta a magnót.
És felcsendült a „Gyöngédség”.
A járókelők hátrafordultak — a zene úgy áradt, mint a meleg fény. Valaki elmosolyodott, valaki lassított a léptein, valaki lehunyta a szemét.
A fiatal férfi napnyugtáig maradt. És a végén csak ennyit suttogott:
— Köszönöm, papa. Megváltoztattál engem.
Lassan távozott, és az ágon ott maradt a lánc. A madarak pedig köröztek körülötte — mintha még mindig várták volna, hogy az öreg visszatér.
