Kszenyija az anyjától tért vissza ebédidő felé, dühösen a dugókra és az egész világra. Kislányát, Nasztyát két napra Ludmilla nagymamánál hagyta — az meg örömében visítozott, amikor a csibéket kergette az udvaron. Nyulak, csibék, friss tej — paradicsom a gyereknek és megnyugvás a szülőknek.
Bement a gyerekszobába, hogy kipakolja a kimosott ruhákat, és megdermedt a küszöbön. A szekrény ajtaja egy ujjnyira nyitva volt. Kszenyija pontosan emlékezett: reggel szorosan becsukta, ő egyébként is rendezett ember, a művész kezei hozzá vannak szokva a rendhez.
— Na — mondta hangosan az üres szobának. — Kezdődik. Újra.
Egyszer már történt ilyen, és akkor hallgatott, lenyelte, úgy tett, mintha csak képzelődne. Kinyitotta az ajtót, és átvizsgálta a polcokat. Minden a helyén, a halmok egyenesek, még túl egyenesek is — nem az ő keze rakta össze, hanem valaki másé. Neki a pólói a hajtással kifelé voltak, itt meg befelé, mint egy boltban.
A lakást a férjével, Artyommal együtt vették, mindketten megszenvedtek érte. Ő körhinta-lovakat festett a park melletti műhelyben, a férje ugyanott kezelte az óriáskeréket — egy vidámparkok között felnőtt család. De a lakás pénzének egy részét az anyós, Tamara Pavlovna adta, mégpedig nem csak úgy, hanem feltétellel: „A kulcs nekem is jár, hiszen én is beletettem a magamét.” Kszenyija akkor nem tiltakozott — most meg a könyökét harapta.
Mert aztán elkezdték a dolgok eltűnését. Apróságok, hülyeségek, ciki is mondani: néhány harisnya, egy pár nélküli zokni, egy cseresznyés csat. Kszenyija akkor átkutatta az egész szekrényt, átforgatta a szennyeskosarat, még a radiátor mögé is benézett. Apróságok. De olyan furcsa apróságok, amelyek maguktól nem tűnnek el.
Az anyós számát tárcsázta, a gyerekszoba közepén állva.
— Tamara Pavlovna, jó napot. Maguk ma nem jártak nálunk?
— De jártam, és mi van abban? — a hangja élénk, egy gramm zavar sincs benne. — Arre mentem, gondoltam, benézek. Senki sem volt otthon. Hát, ültem egy kicsit, aztán elmentem.
— Ültek. A gyerekszobában, a szekrényből ítélve.
— Ó, hát csak egy pillantást vetettem rá, hogyan öltöztetitek a gyereket. Nagyanya vagyok, vagy mi? Na, Ksusa, nincs időm hallgatni a vallatásaidat.
Kattanás. Kszenyija úgy nézett a telefonra, mintha az személyesen lett volna a hibás. „Ült egy kicsit.” Egy idegen lakásban. Engedély nélkül. Egy pillantásra — a gyerek szekrényébe.
Este Artyom fáradtan jött meg a munkahelyéről, olajos kézzel — az óriáskerék egész nap rakoncátlankodott. Kszenyija megvárta, amíg megebédel, és kitálalt mindent úgy, ahogy volt.
— Vedd el tőle a kulcsot, Tyom. Szépen kérlek.
— Miért is? — még a villát is letette. — A te anyádnak is vannak kulcsai. Minden igazságos, paritás.
— Paritás? — Kszenyija gúnyosan elmosolyodott. — Az én anyám négy év alatt egyszer sem jött be ide nélkülünk. Egyszer sem, hallod? A lépcsőházból telefonál, az ajtó előtt állva, mert „kellemetlen”. A tiéd meg akkor jön, amikor nem vagyunk otthon, és a gyerek szekrényében turkál.
— Nem turkál, hanem nézi. Válogasd meg a szavaidat.
— Válogatom. Nagyon is válogatom, tudnád csak, hogy én MILYEN szavakat NEM mondok — előrehajolt az asztal fölött. — Nasztyának dolgai tűnnek el. Harisnyák, zoknik. Minden alkalommal — az ő látogatásai után.
Artyom legyintett.
— Elvesztek. Gurultak. A mosógép megette. Komolyan készen állsz háborút indítani pár harisnya miatt? Pénzt adott a lakásra, ha elfelejtetted volna.
— Neked adta. És elvette a kulcsot. — Kszenyija felállt. — Hát jó. Élj vakon, ez kényelmes. De én figyelmeztettelek.
Elmúlt néhány nap. Kszenyija korábban hozta el Nasztyát az óvodából — a parkban rövid nap volt, a lovak megszáradtak, a főnöknő elengedte. A saját kulcsával nyitotta ki az ajtót — és a lakás belsejéből lépteket hallott. A tolvajok nem így járnak: gazdászul, papucsos csoszogással.
Az előszobába Tamara Pavlovna úszott be a maga valójában, mégpedig Kszenyija kötényében.
— Ó, ti már itt vagytok? Én meg átjöttem vendégségbe, de ti megint nem vagytok otthon. Hát várok, várok…
— Este öt óra van — mondta lassan Kszenyija. — Nagyon jól tudja, hogy ilyenkor hozom el Nasztyát az óvodából. Maga szándékosan jön, amikor nem vagyunk otthon?
— Hogyne, „szándékosan”! Hát én óra szerint élek?
Nasztya puszit nyomott a nagymama arcára, és a szobájába futott — a gyereknek nincs ideje a felnőttek sakkjára. Kszenyija utána ment, ránézett a szekrénykére. Zárva. Minden a helyén. De valami rángatta belülről, valami undok vészcsengő, és maga sem értette miért, előhúzta a tegnap vásárolt zoknis zacskót. Tegnap hat pár volt belőlük — direkt fél tucatot vett, bogyós mintával, gyerek méret, a blokk még a táskájában hever.
Megszámolta. Négy. Újra megszámolta, páronként szétrakva, mint a kártyákat. Négy. Két pár hiányzott.
A düh egyenletesen és forrón emelkedett benne, mint a vasaló. Kszenyija kiment a konyhába, ahol az anyós már céltudatosan csörömpölve pakolta a csészéket, és megállt az ajtóban.
— Adja vissza a lányom zoknijait.
— Micsodá-á? — Tamara Pavlovna egész testével megfordult. — Mit mondtál, ismételd meg?
— Tegnap vettem hat párat. Ma négy van. A lakásban maguk voltak. Adja vissza — és csendben elválunk.
— Hogy te… Hogy mered ezt mondani! Én — tolvaj?! Én, aki nektek ezt a lakást… aki éjszakákat… — az anyós elfulladt a felháborodástól, amely méretében és minőségében a színházra hasonlított. — Hát ezt elmesélem Artyomnak!
— Mesélje el. És még valamit jegyezzen meg — Kszenyija halkan beszélt, és ettől még ijesztőbb lett. — Még egyszer megjelenik a lakásomban nélkülem — ki lesz repítve az ajtón a kulcsával együtt. Egyszer figyelmeztettem. Második alkalom nem lesz.
Csapódott a bejárati ajtó — Artyom visszatért. Belépett a konyhába, tekintetét a feleségéről az anyjára váltva.
— Mi ez a zaj? A lépcsőházból hallani.
— A feleséged teljesen elszemtelenkedett! — Tamara Pavlovna máris átnyomakodta magát mellette az előszobába, megragadva a kabátját. — Megvádolt lopással! Engem! A saját édesanyját! Éljetek ahogy akartok, a lábam sem teszem be ide többé!
Az ajtó becsapódott. Artyom lassan Kszenyijához fordult.
— Magyarázd meg.
— Megmagyarázom. Nasztyának régóta tűnnek el dolgai. Újak. Minden alkalommal — azután, hogy az anyád engedély nélkül bejön ide — Kszenyija az ujjait hajlítgatta. — Harisnyák. Hajcsat. Tegnap vettem hat pár zoknit — ma négy van. Itt volt egyedül legalább egy óráig. Adj össze kettőt meg kettőt, csak vagy szerelő.
— Felfogod, mit beszélsz? — Artyom arca kővé vált. — Tolvajnak nevezted az anyámat. Az édesanyámat!
— Tényeket neveztem meg. A következtetéseket meg vond le magad.
Artyom előhúzta a tárcáját, előhúzott egy ötezrest, és odanyújtotta a feleségének — azzal a mozdulattal, amivel a ruhatárosnak adnak borravalót.
Ba — Vedd. Vedd meg mindazt, ami „elveszett”. És zárjuk le a témát. Végleg.
Kszenyija a bankjegyre nézett, aztán a férjére. Na, most már őt is megsértették — nagy tétben vették meg, az igazsággal együtt.
— Takard el — mondta, és kiment a lányához.
Egy perc múlva visszatért. A kezében — gyerek harisnya, a térdére egy dinoszaurusz van felvarrva, zöld, kiöltött nyelvvel.
— Nézz jól oda, nyomozó. Három párat vettem. Az egyiken egy dinoszaurusz nevet, a másikon — íme, a nyelvét öltögeti. A harmadikon meg — táncol, a lábai terpeszben, olyan vicces. Hát figyeld csak: a táncoló dinoszaurusz nincsen többé. Két pár van. A harmadik megvolt. Elpárolgott. Ezt is a mosógép ette meg?
— Elég! — Artyom az asztalhoz vágta az ötezrest. — Elég, mondom! Neked csak az a lényeg, hogy háborút indíts!
Megragadta a kabátját, és kiviharzott a lakásból, olyan erővel csapva be az ajtót, hogy Nasztya ijedt verébként lesett ki a szobájából. Kszenyija némán felvette a bankjegyet az asztalról, kisimította és a polcra tette. A pénz nem hibás. Az emberek a hibásak.
Artyom céltalanul lépkedett az utcán, és a düh úgy buzgott benne, mint egy túlhevült hűtőrádiátor. Mi ütött a feleségébe? Vagy úgy döntött, hogy ezzel a módszerrel űzi ki az anyját az életükből — módszeresen, zoknizatonként? Kicsinyes, aljas, nem hasonlít Kszenyijára — de hát az sem hasonlít rá, hogy az anyját tolvajnak nevezze, mégis ezt tette.
Akkor eszmélt fel, amikor felismerte a lépcsőházat. A lábai maguktól hozták az anyja házához — három negyed, tizenöt perc dühös gyaloglás. A lépcsőház előtt állt a húga, Okszana a lányával, Vikával, Nasztya korabeli gyermekkel. Vika egy pocsolyán ugrált át, magasra emelve a lábát.
És Artyom meglátta. Az unokahúg térdén egy táncoló dinoszaurusz volt. Zöld, a lábai terpeszben, olyan vicces. Táncoló.
„Az egyik nevetett, a másik a nyelvét öltögette, a harmadik meg táncolt” — mondta Kszenyija. Szóról szóra. A lányának pontosan ez a párja tűnt el. És pontosan ez a pár ugrált most át egy pocsolyán a húga lábán.
— Szia — mondta a testvérének, igyekezve, hogy a hangja ne recsegjen. — Vika harisnyája remek darab. Hol vetted?
— Jaj, ezeket? A gyerekosztályon vettem, a sarkon lévő boltban — Okszana megvonta a vállát. — Na és?
— Hát semmi. Nasztyának is ilyet akarok.
Guggolásba ereszkedett az unokahúga előtt, és lefotózta a dinoszauruszt a telefonjával. Okszana arca elvörösödött.
— Mit csinálsz? Egy idegen gyereket fotózol! Teljesen elment az eszed?
— Nem a gyereket, hanem a harisnyát. Mondom, hogy Nasztyának akarok ilyet. Akkor hol is? A sarki boltban, a gyerekosztályon?
— Már megmondtam! Mi ez a vallatás? — Okszana meghúzta a lánya kezét. — Gyerünk, Vika. A bácsi ma nincs magánál.
Elvezette a kislányt a lépcsőházba, Artyom meg ott maradt a telefonnal a kezében. Valami nem stimmelt, és elég hangosan, recsegve nem stimmelt, mint egy szétkopott csapágy. Megfordult, és elindult a sarki bolt felé — szerencsére kétszáz méter volt az egész.
A gyerekosztályon megmutatta a fotót az eladónknak.
— Van ilyen? Vagy volt? Táncoló dinoszauruszos.
Az eladónan figyelmesen megnézte, aztán rázta a fejét.
— Nem, ilyenünk nem volt. Nekünk autós és cicás sorozatunk van. Dinoszauruszokat egyszer sem hoztak, negyedik éve állok itt, az egész választékot fejből ismerem.
— Biztos?
— Biztosabb nem is lehetne. Kell?
— Nem kell — mondta Artyom. — Nekem már minden elvi szinten tiszta.
Kiment az utcára, és egy darabig állt, szokva a világ új képét. Az anyja. Az anyja apránként hordta el az új dolgokat az unokájától. A kis Nasztyájától. Hogy odaadja Vikának. Zoknikat. Harisnyákat. Apránként, páronként, hogy ne legyen feltűnő. A felesége meg, láss csodát, nem háborút indított. A felesége egyszerűen tudott hatig számolni.
Fél óra múlva az anyja lakásának az ajtaját csöngette. Maga Tamara Pavlovna nyitotta ki, meglátta a fiát, és felragyogott az arca.
— Tyomocska! Megjöttél! Hát, a helyére tetted a magadét?
Némán bement a szobába. Okszana a kanapén ült, Vika a szőnyegen játszott — már más nadrágban, a harisnya a radiátoron száradt, a zöld dinoszaurusz pedig mindenkinek a legnagyobb örömére táncolt.
— Okszana — mondta Artyom, és feltartotta a fényképes telefont. — A sarki boltban ilyet nem árultak. Soha. A lányomnak meg pontosan ilyen darabjai tűntek el. Tegnap. Hazudtál a szemembe.
A húga elfehéredett, és az anyjára meredt. Tamara Pavlovna azonnal előrelépett, melltörőként, mint egy jégtörő.
— Mit hordasz össze itt? A saját húgodra! Nem elég, hogy a feleséged rágalmazott, most Okszanát is beáztatod? Egyedülálló anya, emlékezz csak! Amúgy is nehéz neki!
— Én senkit sem áztatok be. Azt kérdezem, honnan van a harisnya.
— Én… nekem… — Okszana felpattant. — Tudod mit? Menj a kérdéseiddel együtt! Megjelent a nyomozó!
Elment a másik szobába, és becsukta maga mögött az ajtót. Vika utána nézett, aztán a nagybátyjára pillantott, és folytatta az autó gurigatását. Artyom végignézett az előszobán — és meglátta a komódon az anyja kézitáskáját, nyitva, elhamarkodtan ledobva.
Odament, és sokat gondolkodás nélkül felhajtotta a fedelet. Legfelül, szinte meg sem rejtve, két pár gyerekzokni hevert. Vadonatúj, bogyós, bolti árcédulás. Gyerek méret. Fél tucat mínusz négy.
— Én vettem! — vágta rá Tamara Pavlovna mielőtt még kinyithatta volna a száját. — Ma! Vikának vettem! Miért turkálsz a táskámban, teljesen elvesztetted a szégyenérzetedet?
— Szégyen — ismételte Artyom. — Érdekes szót választott, mama.
Nem kezdett el kiabálni. Nem nyomta az arcába a zoknikat, nem sorolta fel az eltűnéseket, nem kérdezte meg, hogy „miért” — mert félt a választól. Csak levette a kulcscsomót a tükör melletti akasztóról, leakasztotta a saját lakásának a kulcsát, és a zsebébe tette.
— A kulcsot elviszem. Egyelőre ne jöjjön át hozzánk. Kszenyijának se telefonáljon. Egyáltalán ne.
— Tyóma! Tyomocska, hát mit csinálsz! Rongyok miatt?! Pár zokni miatt a saját édesanyádat…
— Nem a rongyok miatt — mondta már az ajtóból. — Hanem amiatt, hogy az ötéves unokájától lopott. Az egyik unokájától a másiknak. És még most sincs annyi benne, hogy kimondja: „bocsánat”. Viszontlátásra, mama.
Egy óra múlva tért vissza a lakásba — egy csomaggal a kezében. Három boltotjárt végig, vett sárkányos harisnyákat, eepres zoknikat, meg valami csíkos apróságot — nem rosszabbat az eltűnteknél, sőt, őszintén szólva jobbat. Meg fagylaltot is vett, három adag pofát a tölcsérben, mert üres kézzel békülni a legutolsó dolog.
Kszenyija kinyitotta az ajtót, és némán ránézett. Ugyanúgy némán nyújtotta át neki a kulcsot — azt a bizonyos harmadikat, az idegent. Elvette, megforgatta az ujjai között, és egyetlen szó nélkül mindent megértett: elhozta, vagyis utána járatt. És ha gyerekholmik vannak a csomagban — akkor tudja, ki hová tette a régieket.
— Tévedtem — mondta Artyom. — Nagyon. Tépd szét azt az ötezrest, ha akarod. Vagy dobd Nasztya malacperselyébe.
— A perselybe — mondta Kszenyija. — A pénz nem hibás.
Nem rúgott még egyet bele. Nem mondta, hogy „én megmondtam”, nem kérdezte meg, hogy telt a beszélgetés, nem ejtett több szót az anyósról — semmi gonoszt, semmi csípőset, pedig egyhetes adagot tartogatott. Csak bekált a lakás belsejébe:
— Nasztyuska! Apa fagylaltot hozott! Kézmosás és irány a konyha!
Három negyednyire tőlük pedig Tamara Pavlovna a foteljében ült, és a térdén tartotta a két pár bogyós zoknit. A fia nem vitte el — talán megjegyezte volna magának. Szégyellte magát, igazán, a füle izzásáig: így lealacsonyodni, lopni az egyik unokájától, hogy odaadja a másiknak, mint egy szarka.
De a szégyen kényelmetlen vendég, és hamar kitessékelte az ajtón. Hát tulajdonképpen mi van? Nasztyának mindene megvan, Kszenyijának férje van, fizetése, lakása — Okszana meg egyedül neveli Vikát, neki minden pár számít! Nem magának vette, az igazságot állította helyre, újraelosztott!
És a szégyen engedelmesen dühvé változott, a düh meg címet talált magának — a menyét. Kapzsi. Fsvár. Pánikot rendezett az egész házban — mi miatt? Pár zokni meg egy harisnya miatt! És most a fiú az anyjával összeveszett, Okszana mindenekre durcás, a család repedezik — és mindez Kszenyija és a könyvelése miatt. Tamara Pavlovna a komód fiókjába süllyesztette a zoknikat, mélyre tolta, és ott maradt ülni — a maga igazával, amelynek a kulcsa senkit sem érdekelt többé.
Artyom és Kszenyija konyhájában pedig komoly munka folyt: Nasztya olyan sebességgel pusztította a vaníliafagyit, ami a felnőttek számára elérhetetlen volt. Kinyalta a tölcsért, lenyalta a kanalat, és apjára meredt egy éhes kiscica szemével.
— Apa, van még?
— Három volt — sóhajtott Artyom. — A tiéd, az anyué meg az enyém.
— A tiédet szereted?
— Imádom — mondta, és odaúsztatta hozzá a saját adagját.
Nasztya felragyogott, felfegyverkezett a kanállal, és céltudatosan az anyjára nézett.
— Anya, te ne edd meg gyorsan a tiéd, jó? Most megeszem apaét, aztán segítek neked. Különben egyedül nem bírod.
Kszenyija horkant fel először, utána Artyom hahotázott, és Nasztya is nevetett — csak úgy, társaságból, nem értve, mi vicces van a megmentési tervében. A nagy család sorsai hajszálon függtek, a sértések még nem hűltek ki, és egy kulccsal kevesebb lett a házban. Fagylalt viszont pontosan annyi volt, amennyi kellett.
