„Már régóta nem volt ilyen bennem!” – mondta a 80 éves milliomos az új ápolónőnek. Aznap éjjel pedig megparancsolta neki, hogy TEGYE MEG EZT.
Senki sem akart munkát vállalni Pavlo Zorinnál – az idős milliomosnál, akit már régóta csak „bronzemberként” emlegettek. Erős testalkatú volt, nyers modorú, és külsőre alig változott hatvanéves kora óta. Csak lassabban járt, bottal, és a házban nyomasztó csend uralkodott – olyan, mint a vihar előtti.
Több mint húsz ápolónőt fogyasztott el. Egyesek sírva menekültek, mások hisztérikusan. „A szipirtyóktól jobban félek, mint a haláltól” – mondogatta a nővéreknek, majd rekedtes nevetésben tört ki.
Anna nem jó sorsból került hozzá. A válás és fia halála után évekig csak túlélni próbált: előbb takarítás, aztán kórházi munka, végül jött ez az álláslehetőség.
A fizetés jó volt. De minden lépés olyan volt, mintha aknamezőn járna. Zorin mindenbe belekötött: „Miért csapkodja az ajtót?”, „A kása hideg!”, „Szagolgatja a gyógyszereimet?”
Anna nem védekezett. Egyszerűen csak tette a dolgát. Halkan, szerényen, emberként. Levest főzött, felmosta a padlót, esténként Csehovot olvasott neki. Néha Paszternákot. Ő pedig csendben hallgatta.
Eltelt két hét. Egy este, amikor Anna betakarta egy pokróccal, Zorin hirtelen nagyon halkan megszólalt:
— Már régóta nem volt ilyen bennem.
— Mire gondol pontosan? – kérdezte meglepetten Anna.
Zorin úgy nézett rá, mintha most látná először:
— Hogy valaki törődik velem… nem azért, mert muszáj, hanem mert tudja, hogyan kell.
Anna nem szólt. Ő pedig az ablak felé fordult.
Aznap éjjel megnyomta a hívógombot. Anna rohant hozzá – a szíve összeszorult: csak nem…?
De Zorin nyugodtan feküdt. A szeme nyitva volt.
— Anna… tedd meg ezt – mondta alig hallhatóan. – Csak… ülj ide mellém. És… fogd meg a kezem. Egészen reggelig. Nem akarok egyedül meghalni.
Anna leült. Megfogta a kezét – meleg, érdes kéz volt. És ott maradt. Egészen reggelig.
A hajnalban halt meg. Csendesen. Fájdalom nélkül. Nem egyedül.
A temetésen mindössze öten voltak. Rokonok közül – senki. Csak az ügyvéd, a sofőr és pár egykori kolléga.
Egy héttel később hívást kapott a közjegyzőtől.
— Zorin önre hagyta a házát. És egy levelet.
„Annak, aki újra megtanított érezni.
Köszönöm, Anna.
— P. Zorin”
Eltelt három hónap.
A ház régi volt, vastag falakkal és mennyezetig érő könyvespolcokkal. Anna semmit nem változtatott. Csak virágokat ültetett az ablakpárkányra.
Egy nap délután kopogtak. Az ajtóban egy sovány, szemüveges fiú állt.
— Ön Anna? A nevem Ljosa… én vagyok Pavlo Nyikolajevics unokája.
Anna megdermedt.
— Volt neki unokája?
— Anyám a törvénytelen lánya volt. Nem ismert el minket. Csak a levele alapján tudtam meg, hogy létezett. Tessék. – Átnyújtott egy borítékot.
A borítékban egy rövid üzenet állt:
„Ljosának. Nem voltam jó ember. De a végén volt mellettem valaki, aki csak úgy szeretett. Keresd meg őt. Ő majd megtanít erre.
Ne félj élni.
— Nagyapa”
Anna leeresztette a levelet. Összeszorult a szíve.
— Gyere be, Ljosa. Még van egy kis mentás pástétám. A nagyapád imádta.
Epilógus
Eltelt két év.
A ház verandáján gyakran ült együtt két ember – egy lágy tekintetű nő és egy fiatal férfi, aki könyvet írt. Nem üzletről, nem milliókról. Emberekről.
Néha Ljosa felolvasott neki. Néha csak hallgattak.
Reggelente a házban muskátli, pástéta és friss kenyér illata terjengett.
A bejáratnál egy tábla függött:
„Nem egyedül ment el. Valaki másban tovább él.”
Ha szeretnéd, segíthetek ebből hangos, lírai előadásra vagy közösségi posztra való változatot is készíteni.
