A vacsora kifogástalan volt, akárcsak a házasságuk elmúlt tizenkét éve. Lazac spenótágyon, fehérbor, az ernyő lágy fénye. András eltolta a tányérját, szalvétával letörölte a száját, és olyan hétköznapi hangon mondta ezt ki, mintha a holnapi időjárás-jelentést közlné.
– Katya, úgy döntöttem, beszélnünk kell. Nem szeretlek tovább.
Katalin megdermedt a villával a kezében. A nappali csendjében hallani lehetett, hogyan ketyeg a falióra, a szülei ajándéka a tizedik házassági évfordulójukra. A másodpercmutatóhárom kört tett meg, mielőtt ereje lett volna felemelni a tekintetét. András nyugodtnak tűnt, sőt, kicsit fáradtnak is. A pillantásában semmi bűntudat nem látszott, csak egy hideg, sebészi határozottság.
– De elmenni nem szándékozom – folytatta, meg sem várva a reakcióját. – Minek ezek a jelenetek, vagyonmegosztás, bíróságok? Csodálatos lakásunk van, rendezett életünk, közös barátaink. Ugyanúgy fegyelmezni és támogatni foglak, mint eddig. Egyszerűen… töröljük el a kötelező érzelmi részt. Te éled az életed, én az enyémet. Háztartási partnerek maradunk. Ez így igazságos, Katya. Az őszinteség jogot ad a nyugodt életre.
Bármire számított: hisztire, a falhoz vágott tányérra, zokogásra a szőnyegen. Előre elkészítette az érveit, hogy elfojtsa az ellenállását. András biztos volt benne, hogy Katya, aki hozzászokott a védelméhez és a anyagi kényelméhez, kapaszkodni fog ebbe a esélybe, hogy legalább a család látszatát megőrizze.
De Katya hallgatott. Nézte őt, és a nagy, barna szemében valami furcsa dolog zajlott le. Először a fájdalom szikrája lobbant fel benne, olyan éles, hogy András akaratlanul is elfordította a tekintetét. Aztán… a fény mintha kihunyt volna bennük. Nem, nem kihunyt, csak spektrumot váltott.
– Kényelem, tehát? – kérdezte halkan. A hangja nem remegett. Egyenes volt, szinte színtelen.
– Pontosan. Felnőtt emberek vagyunk. Minek lerombolni azt, ami működik? Nem akarok semmit változtatni a beosztáson. Reggeli nyolckor, vacsora héttor, hétvégén látogatás anyuéknál. Minden marad a régiben, kivéve a szerelmet. Úgysem maradt belőle szinte semmi, igaz? Te is ezt érezted.
András feltápászkodott az asztaltól, teljesen elégedetten önmagával. Úgy tűnt neki, nemesen cselekedett: nem hazudott, nem titkolózott. Felajánlotta neki „az évszázad üzletét”: a feleség státuszát és a pénzt cserébe azért, hogy ne tartson igényt a szívére.
– Rendben, András – mondta a lány, kitekintve az ablakon az éjszakai város fényeire. – Ha szerinted ez igazságos… legyen így.
A férfi bólintott, érezve, hogy egy hegy esett le a válláról. „Milyen okos nő végül is” – gondolta, miközben a dolgozószobájba indult. Eszébe sem jutott, hogy ebben a pillanatban az „okos Katya” megszűnt létezni.
Másnap reggel András szokatlan csendre ébredt. Katya általában reggel hétkor belépett a hálószobába, elhúzta a sötétítőt, és egy pohár citromos vizet tett az éjjeliszekrényre. Ma a sötétítők szorosan be voltak húzva.
Kiment a konyhába. A reggeli az asztalon állt: a kedvenc rántottája szalonnával, pirítós, kávé. Minden a menetrend szerint. De Katya nem ült az asztalnál. Az ablakpárkányon ült a konyha másik végében, olyan sportdzsekiben, amit soha nem látott rajta: élénk smaragdzöld, kihívó. Matchát itt és valamit olvasott a tabletjén.
– Jó reggelt – mondta élénken András. – Ma korán keltél. Úgy döntöttél, hogy sportolni kezdesz?
Katya elfordította a fejét. Az arcán semmi jele nem volt a tegnapi sápadtságnak. Alig mosolygott, udvariasan, ahogy a liftben egy alig ismert kollégára szokás mosolyogni.
– Jó reggelt, András. Igen, átnéztem a beosztásomat. A reggelid kész. Jó étvágyat.
– És te? Hát nem reggelizünk együtt? – megdermedt a csészével a kezében.
– Megegyeztünk, hogy mindenki a saját életét éli, emlékszel? Az én életem mostantól egy futással kezdődik a parkban és jógával. Reggelente már nem kívánom a nehéz ételeket.
Lecsúszott az ablakpárkányról. Mellette elhaladva még a vállával sem érintette meg, pedig a konyha szűk volt. Nem a megszokott virágos parfüm illata áradt belőle, amit a múlt születésnapjára ajándékozott neki, hanem valami új: citrus, menta és a hűvös tenger.
– Egyébként – vetette oda már a folyosóról. – Ami a vacsorát illeti. El fogom készíteni neked, ahogy ígértem. De nem vagyok köteles jelen lenni mellette. Estére programjaim lettek.
– Milyen programok? – ráncolta a homlokát András. – Ma szerda. A Szmirnovék akartak átjönni hozzánk.
– Ó, felhívtam őket, és megmondtam, hogy megváltozott a vendéglátási formátumunk. Én már nem fogadok vendégeket otthon, András. Ha találkozni akarsz a barátaiddal, egy kávézó a te szolgálatodra áll.
Az ajtó becsukódott. András a konyha közepén állt, és a kihűlő rántottát nézte. A mellkasában furcsa, ragadós érzés mozdult meg. Ez nem volt félelem, inkább csodálkozás. Megkapta azt, amit akart: a szabadságot az érzésektől és a feleség „szórakoztatásának” kötelességétől. De a lakás csendje valamiért nyomni kezdte.
Leült az asztalhoz, és enni kezdett. A rántotta tökéletesen lett elkészítve, pontosan úgy, ahogy szerette. De Katya megszokott csiripelése nélkül a napi tervekről, anélkül a kérdése nélkül, hogy „Hogy aludtál?”, az étel ízetlennek tűnt, mintha kartont rágna.
Egész nap az irodában András azon kapta magát, hogy üzenetet vár tőle. Korábban elárasztotta a messengerét vicces macskák fotóival, cikkek linkjeivel, vagy csak ezt írta: „Hiányzol, vegyél kenyeret”. Ma a telefon hallgatott.
Amikor este hétkor hazaért, az asztalon egy zárt doboz állt a vacsorával. Mellette egy cetli feküdt, a szabályos, kalligrafikus kézírásával: „A halpogácsák a hűtőben vannak. Melegítsd meg 2 perc alatt. Későn jövök. A kulcsokat ne hagyd el.”
A lakás tisztaság szagú volt, de üresnek tűnt, pedig minden holmi a helyén volt. András belépett a hálószobába. Az ágyának a felén már nem volt csipkés ágytakaró. Helyette szigorú, sötétkék ágynemű volt. Az éjjeliszekrényen pedig, ahol korábban az esküvői fotójuk állt, most egy angol nyelvű pszichológiai könyv feküdt.
Kinyitotta a szekrényt, hogy átöltözzön, és megdermedt. A vállfák fele üres volt. Katya nem ment el, nem, a bőröndjei a sarokban álltak, de eltávolított minden „otthoni” ruhát, amit annyira szeretett. Azokat a virágosakat, amelyek miatt otthonos kislánynak tűnt. Helyettük szigorú kosztümök, bőrnadrág és valami selymes, kihívóan fekete ruha lógott.
Este tizenegykor hallotta, hogy a kulcs megfordul a zárban. András kiment az előszobába, készen arra, hogy vallatóra fogja, de a szavak a torkán akadtak.
Katya belépett, ragyogva. Új frizurája volt, hosszú loknik helyett káré, és ez a hideg hamvas szőke hihetetlenül jól állt neki. Nemcsak szépnek tűnt, hanem élőnek is. Olyannyira élőnek, amilyennek öt éve nem látta.
– Hol voltál? – kérdezte durván.
– Ó, szónoklati tanfolyamon – ledobta a magassarkú cipőjét, és megnyújtózkodott, mint egy macska. – Aztán a csajokkal beugrottunk egy bárba. Képzelheted, kiderül, hogy még mindig tudok táncolni.
Egyenesen rzanézett. A tekintetében nem volt sértődés. Enyhe, szinte udvarias érdeklődés látszott, amellyel a lépcsőházi szomszédra szokás nézni.
– Vacsoráztál? Elmosogattál? Ügyes fiú. Jó éjszakát, András.
Elhaladt mellette a vendégszoba felé.
– Katya! – kiáltott utána. – Miért mész oda?
A lány megállt, és megfordult, őszintén meglepődve.
– De hát, András, te magad mondtad: „semmi érzés”. Egy ágyban aludni a érzések nagyon is intim megnyilvánulása. Minek nekünk ez a kényelmetlenség? A vendégszobában csodálatos matrac van. És igen, a reggelit elkészítem, ne aggódj. Megígértem, hogy ellátom a kötelességeimet.
Becsukta az ajtót, és ráfordította a zárat. András a sötét folyosón maradt. Életében először érezte meg, hogy az „őszinteség” nemcsak a nyugalom joga. Ez egyben egy nagyon hideg hely is, ahol senki sem vár rád.
András nem aludta ki magát. Egész éjszaka a vendégszoba fala mögül hallatszó hangokat hallgatta, arra várva, hogy Katya mindjárt kijön, beismeri, hogy ez csak egy hülye vicc volt, és visszatér a meleg takaró alá. De a fal mögött csend uralkodott, amit ritkán szakított meg a párásító egyenletes búgása.
Reggel a forgatókönyv ijesztő pontossággal megismétlődött. Az asztalon tökéletes bogyós gyümölcsös zabkása volt, illatos kávé és frissen facsart gyümölcslé. De Katya megint nem volt ott. A konyhaszigeten egy cetli feküdt: „Elmentem boxolni. A vitamin-komplexed a szép szalvétán van. Szép napot.”
– Boxolni? – ismételte meg hangosan András, a gyümölcsöspoharat bámulva. – Katya és a box? Hát fél a vér látványától is a filmekben.
Érezte, hogy belülről tompa irritáció forr. Az „ideális együttélés” terve arra számított, hogy minden marad a régiben, csak ő szűnik meg bűntudatot érezni az érzelmi hidegsége miatt. Hátteret akart, ami sütemény- és otthonillatú, miközben maga fedezi fel a szabadság új horizontjait. De a háttér hirtelen egy high-tech szállodává változott, ahol a szolgáltatás kifogástalan, a személyzet pedig kifejezetten közömbös a vendég iránt.
Az irodában a dolgok nem akartak haladni. András a logisztikai osztályt vezette, és az elméje általában úgy működött, mint egy svájci óra. De ma háromszor is átszámolta az odesszai kikötő költségvetését. A gondolatai folyamatosan visszatértek a felesége új külsejéhez. Ez a káré, ez a smaragdzöld kosztüm… Drágának tűnt. És nem a ruha árában volt a lényeg, hanem abban, ahogyan viselte. Katya korábban mintha elnézést kért volna a térben való jelenlétéért, mindig megpróbált a lehető legkevesebb helyet elfoglalni. Most ő töltötte be.
Délben nem bírta tovább, és feltárcsázta a számát. A telefont csak a hatodik csöngés után vették fel.
– Igen, András? Történt valami? – a hangja üzleti volt, a háttérben a város zaja és nevetés hallatszott.
– Nem, semmi. Csak… Nem felejtetted el, hogy ma csütörtök? Anya vár minket vacsorára.
Rövid szünet következett. András már előkészítette a választ a lehetséges panaszaira arról, hogy milyen nehéz kommunikálnia a határozott anyjával, Marija Vlagyimirovnával.
– Ah, vacsora anyuéknál – Katya hangja szinte vidágosan csengett. – Nem, nem felejtettem el. Időben ott leszek. Nem kell értem jönnöd, én magam megyek. Találkozzunk a kapunál hétkor.
– Miért magad? Hát tudok…
– Ne pazarold az időt a logisztikára, András. Értékeljük a kényelmet, emlékszel? Estig.
A rövid búgások megütötték a fülét. András úgy érezte magát, mintha most dobták volna ki a saját irodájának az ajtaján.
Este, az anyja háza előtt állva, idegesen nézte az órát. Pontosan hétkor egy üzleti kategóriás taxi állt meg a szegélynél. Katya szállt ki belőle. Zárt, sötétszürke ruhát viselt, ami hihetetlenül elegánsnak tűnt, és egy kabátot terített a vállára. Odalépett hozzá, és az arcát érintő szokásos csók helyett csak bólintott.
– Indulunk? Nem érdemes váratni Marija Vlagyimirovnát.
Az anyja a „házi tűzhely nagy mártírja” szokásos szerepében fogadta őket. Kritikus szemmel végigmérte Katyát, a frizuráján időzítve a pillantását.
– Katrusja, mi van a hajaddal? Nem tűnik fel, hogy a te korodban az ilyen radikális változások… kétségbeesettnek tűnnek? – kezdte, amint leültek az asztalhoz.
Katya korábban ilyen esetekben leeresztette a szemét, elvörösödött, és magyarázkodni kezdett, András pedig vagy hallgatott, vagy lusta módon „megvédte”. De ma Katya meg sem rezzent. Nyugodtan belekortyolt a teába, és egyenesen a menyasszony anyjának a szemébe nézett.
– Ellenkezőleg, Marija Vlagyimirovna. Ez modernül néz ki. A stylistom szerint a hosszú haj leegyszerűsítette a megjelenésemet, túlságosan… hétköznapivá tette. Nekem pedig most tisztaságra van szükségem. A frizurámban és az életemben is.
Marija Vlagyimirovna félrenyelte a rakott éthtet. A fiára vetette a tekintetét, támogatást keresve, de András maga is megdöbbent a felesége hangnemétől. Nem volt benne semmi agresszió, csak egy ijesztő magabiztosság.
– Tisztaságra? – sziszegte az anyja. – Milyen tisztaságról beszélsz? A család az lágyság, kompromisszumok. András, láttad, hogy mit enged meg magának a feleséged?
András tátogott, hogy mondjon valamit, de Katya megelőzte.
– Andrásnak ehhez semmi köze. Megvitattuk a kapcsolatunkat, és arra a következtetésre jutottunk, hogy az őszinteség a legjobb út. Mostantól partnerek vagyunk. És én, mint partner, úgy döntöttem, hogy többé nem vitatom meg a külsemet vagy a ruhaválasztásomat ebben a házban. Beszéljünk inkább a közelgő évfordulójukról. Hogy halad a bankett szervezése?
Az egész este szürreális légkörben telt el. Katya tökéletes vendég volt: fenntartotta a társasági beszélgetést, profi módon kikerülte az anyós gúnyolódásait, és közben egyszer sem fordult Andráshoz támogatásért. Már nem volt „az ő Katyája”. Különálló, önellátó bolygó volt.
Amikor kiléptek az utcára, András megragadta a könyökét.
– Mi volt ez a színjáték? A szívinfarktus szélére hajszoltad anyát ezzel a hangnemmel!
– Nem a hangnememmel, András. Csak végre a saját nevemen neveztem a dolgokat – rántotta ki a karját Katya könnyedén, de határozottan, az érintése hűvös volt, mint a fém. – Egyébként pedig fáradt vagyok. Hívok egy taxit magamnak. Te nyugodtan maradhatsz még, biztosan van mit megbeszélned anyuval.
Mielőtt András tiltakozhatott volna, Katya már intett is egy közeledő autónak, beült, és az ajtó egyetlen száraz, határozott kattanással elválasztotta őket.
A következő napok egyre feszültebb, fojtogatóbb spirálként teltek. A lakásban immár hivatalosan is két idegen élt egymás mellett, de a dinamika drasztikusan megváltozott: a kezdeményezés teljesen átkerült Katya kezébe. Ő volt az, aki diktálta a ritmust, míg András, aki egész életében irányítani szokott, most tehetetlenül sodródott az árral. A „szabadság”, amit annyira akart, váratlanul börtönné vált. A lakásban minden eldugott sarok Katya hiányáról mesélt, miközben a jelenléte ott vibrált a levegőben – a smaragdzöld sportruha a szennyeskosárban, a hűvös tengeri illat a folyosón, és a zuhogó záporok alatt végzett futások utáni frissesség, amihez neki már semmi köze nem volt.
Egy hét telt el így. András az irodában már a kollégái előtt is ingerült volt. A logisztikai rendszer, amit éveken át rutinból irányított, most hibát hibára halmozott. A gondolatai nem a szállítmányokon jártak, hanem azon, hogy vajon holnap mi lepöccentett cetli várja a hűtőn, vagy éppen melyik éjszakai szórakozóhelyen tanul meg újra élni az a nő, akit ő éveken át láthatatlan kiegészítőnek tekintett.
A mélypont pénteken érkezett el.
András korábban ért haza, mert a feje fájt a folyamatos stressztől. A lakás sötét volt és fojtogatóan csendes. A konyhaszigeten ezúttal nem vacsora állt, hanem egy elegáns, vastag boríték, rácimkézve az ő nevével.
Megszokott, feszült mozdulattal tépte fel. A papírlapon ügyvédi fejlécek szerepeltek: hivatalos megegyezés a közös vagyon megosztásáról, a lakás eladásáról és a hivatalos válás beadásáról. Alul Katya tűpontos, hibátlan aláírása virított. Nem volt benne düh, nem volt benne könyörgés. Csak egy rideg, megmásíthatatlan adminisztráció, pontosan az a fajta „racionalitás”, amit ő maga követelt tőle azon az átkozott vacsorán.
– Hát ez is megvan – mormula maga elé András hangosan, de a hangja megremegett.
Hirtelen düh öntötte el. Elegem van ebből a hideg játékból! – villant át az agyán. Felkapta a telefonját, de a képernyő felvillant: egy értesítés jött egy zárt Instagram-oldalról, vagy inkább egy ismerős helyi rendezvényről, amit egy közös ismerősük osztott meg. A fotón Katya szerepelt. Egy modern, acél-üveg galériában állt, a legújabb, mélyfekete, merész szabású estélyi ruhájában, mellette egy fiatal, magabiztos, sármos galériatulajdonos dőlt hozzá, miközben mindketten pohár pezsgőt emeltek a magasba. Katya arca ragyogott. Az a fajta letaglózó, tiszta boldogság sugárzott belőle, amit András soha, egyetlen közös évük alatt sem látott rajta.
A féltékenység forró hulláma perzselte át a mellkasát. Ez nem lehet igaz! Az enyém! – lüktetett a halántékán a vér.
András nem gondolkodott tovább. Belevágta a kulcsot a zárba, lefutott a lépcsőn, bepattant az autójába, és a navigációba beütötte a belvárosi kortárs művészeti központ címét, ahonnan a fotó bejelentkezett. A motor vadul bömbölt a péntek esti dugóban, miközben az adrenalin szétáradt a vénaiban. Most, a sötét, lümpen városi fények között, végre megértette: nem a kényelmet vesztette el. Magát Katyát veszítette el. És a felismerés, mint egy éles tőr, hasított belé.
A galéria zsúfolásig volt teli a város kulturális elitjével. A fekete-fehér ruhák, a halk jazzmuzsika és a pezsgőspoharak csilingelése olyan miliőt teremtett, ami fényévekre esett András steril, logisztikai világától. Amikor belépett az üvegajtón, a zakója kissé gyűrött volt, a nyakkendője meglazult, a tekintete pedig vadászkutya módjára pásztázta a termeket.
És akkor meglátta őt.
Katya egy hatalmas, absztrakt festmény előtt állt, és élénken beszélgetett egy férfival – azzal a bizonyos galériatulajdonossal, akit a fotón látott. A nő hátra vetette a fejét, és hsonlóan csodás, tiszta kacagás hagyta el a ajkait, amit András már el is felejtett, hogy létezik. A rövid, hamvasszőke káré keretezte a vonásait, a fekete selyemruha pedig tökéletesen simult az alakjára, kiemelve mindazt a kecsességet, amit a korábbi, virágos otthoni ruhák elrejtettek.
András azonnal odalépett, a léptei nehezek voltak a parkettán.
– Katya! – szólt rá olyan hangon, amelyben ott vibrált a birtoklási vágy és a kétségbeesés veszélyes elegye.
A tömegben néhány fej megfordult. Katya lassan, megfontoltan fordult felé. A tekintetében semmi meglepetés nem látszott – sokkal inkább az a fajta udvarias, távolságtartó unalom, amivel egy fontos ügyfél kínos kérdéseit szokás kezelni.
– András? Te itt? Nem is mondtad, hogy érdekel a modern művészet – mondta halkan, miközben a mellette álló férfi udvariasan biccentett, majd diszkréten odébb lépett, hogy teret adjon nekik.
– Hagyjuk ezt a színjátékot! – sziszegte András, és megragadta a nő csuklóját, kissé túl erősen. – Mi ez a hülyeség a válási papírokkal? Mi ez a cirkusz? Azt hittem, megbeszéltük, hogy felnőtt emberek vagyunk, akik…
Katya nem rántotta el a kezét. Csak lenézett az ujjaira, amelyek ott szorították a csuklóját, majd lassan, de határozottan felemelte a tekintetét. A szeme nem volt hideg; most sokkal rosszabb volt: teljesen közömbös.
– Felnőtt emberek vagyunk, András. Pontosan ez a lényeg – mondta halkan, minden szótagot tisztán ejtve. – Te akartad a kényelmet. Te akartad a kötelezettségek nélküli, steril partnerséget, ahol mindenki a saját útját járja. Hát én most ezt teszem. Mi a baj? Csak nem vártad el, hogy egy üres üvegházban üljek a sarokban, miközben te a saját szabadságodat éled meg?
– Az egész egy félreértés volt! – lihegte András, és a hangja kicsit megremegett a terem akusztikájában. A büszkesége porrá omlott, a helyét átvette a puszta pánik. – Én… elrontottam. Nem akartam ezt a papírt, nem akartam elválni. Csak… elvakultam a saját hülyeségemmel. Kérlek, Katya. Menjünk haza. Újra kezdjük. Minden lesz, amit csak akarsz.
A galéria zaja mintha elhalkult volna körülöttük. A falakon lógó provokatív festmények és a neonfények furcsa, szürreális keretet adtak ennek a pillanatnak. Egy tizenkét éves házasság utolsó, haldokló rángatózása zajlott itt, a művészet és a felszínes elegancia oltárán.
Katya nézte őt. Hosszan, mélyen, mintha valami rég elfeledett múzeumi tárgyat vizsgálna, ami már nem kelt benne semmilyen érzelmet – sem haragot, sem sajnálatot. Csak egy enyhe fáradtságot.
– Haza? – ismételte meg a szót, és a száján átfutott egy keserű, halvány mosoly. – András, nekem már nincs otthonom ott, ahol te vagy. Te építettél egy rendszert, amiben a szeretetet kivontad az egyenletből, mert az túl kényelmetlen volt a számodra. Azt hitted, a lelkem egy bérelt szoba, ahová bármikor be- és kiléphetsz, ha kedved tartja, és a bútorok a helyükön maradnak. De elfelejtetted a legfontosabbat…
Megállt egy pillanatra, és a tekintete acélossá vált.
– …hogy én nem tárgy vagyok a lakásodban. Amikor azt mondtad, hogy nem szeretsz, de maradjak a kényelem kedvéért, abban a pillanatban valami végleg eltörött bennem. De tudod mi a legszebb az egészben? Hogy köszönöm.
András elhűlve meredt rá.
– Köszönöd? Mit?
– Hogy felnyitottad a szemem – felelte Katya, és a hangja most már melegen, szinte csillogó magabiztossággal csengett. – Amikor megfosztottál a szeretetedtől, hirtelen rájöttem, mennyi mindent pazaroltam el arra, hogy neked jó legyen. Hogy a saját életem, a saját álmaim, a saját ambícióim ott porosodtak a szekrény mélyén, miközben én a te rántottádat sütöttem pontban reggel nyolckor. Te szabad akartál lenni, András. De a legnagyobb ajándékot ezzel nekem adtad. Megadtad a szabadságot, hogy végre önmagam lehessek.
Ebben a pillanatban a galériatulajdonos lépett vissza hozzájuk, finoman megérintve Katya vállát.
– Katrin, a polgármester úr szeretne bemutatni a kuratórium többi tagjának is. Van egy kis perced?
Katya rámosolygott a férfira – egy olyan meleg, őszinte mosollyal, amit András ezen a nyáron még soha nem látott tőle.
– Persze, Péter, mindjárt jövök.
Majd visszanézett a megsemmisült férfira.
– Az ügyvédem majd küldi a részleteket a lakás eladásáról, András. Írd alá a papírokat. Légy okos, ahogy eddig is voltál. És… köszönöm a vacsorát. Mind a tizenkét évet.
Ezzel Katya megfordult, és a fekete selyemruha uszálya lágyan libegett, amint magabiztos léptekkel elindult a fényes, nyüzsgő tömeg felé. Nem nézett vissza egyszer sem. Nem volt drámai sírás, nem voltak eldobott tányérok, nem voltak üres fenyegetések. Csak egy gyönyörű, megfellebbezhetetlen, tiszta búcsú, ami sokkal fájdalmasabb volt bármilyen üvöltésnél.
András ott maradt egyedül a galéria közepén. A terem lüktetett a zenétől és a pezsgőző emberek morajlásától, de ő körülötte csak a jeges, sötét űrt érezte. Megkapta a hőn áhított, tökéletes, hamisítatlan szabadságot. És miközben a kezében gyűrtözve tartotta a válási papírokat, hirtelen teljes mélységében megértette a saját győzelmének a borzalmas árát: a világ legcsendesebb, leghidegebb helyén állt, és rájött, hogy a saját kényelmének oltárán saját maga oltotta ki az egyetlen igazi fényt az életében.
