Szergej Palics alaposan élt. Így is mondták róla a faluban: „gazdálkodó ember”. Házuk rendben volt — erős szülői porta, amelyet új panelekkel borított be, a tetőt fémcseréppel fedette át, újonnan építette a szaunát. A garázsban két autó állt: egy régi a gazdasághoz, meg egy jó külföldi kocsi, amellyel a járási központba járt, és hétvégén szállította a családot.
A felesége, Nagyezsda, a községházán dolgozott — nem keresett sok pénzt, de stabilan. Három gyermek: a legidősebb Katya, tizenhárom éves, és két egymás után született fiú — Jegor meg Vanya, tíz és kilenc évesek. Jószág, konyhakert, szerszámos garázs — minden, mint rendesen. Nem éltek gazdagon, de tisztességesen.
Aztán Szergej Palics ügyes-bajos dolgai miatt a városba utazott. És ott találkozott vele.
Alinának hívták. Huszonkét éves volt. Eladóként dolgozott egy autóalkatrész-szalonban, ahová a külföldi autóhoz való alkatrészért tért be. Kék szem, vállig érő haj, csinos alak. Meglátta — és elveszett. Nem mintha szoknyavadász lett volna. Előtte soha. Tizenöt évig éltek lélekben egybeforrva a feleségével. De itt valami megkattant benne. Talán a kora mondta ki a szavát. Talán a meg nem valósult dolgok utáni sóvárgás. Vagy egyszerűen csak az eszét vesztette a hirtelen jött bolondságtól.
Gyakrabban kezdett a városba járni. Okokat talált. Hol alkatrészért, hol munka miatt, hol mást talált ki. Egy hónap múlva kibérelt egy lakást. Kettő után bevallotta a feleségének:
— Nádya, te ezt… ne vedd a szívedre. Ég elhagylak. Beleszerettem.
A feleség a konyhában állt. Keze lisztes volt, pelmenyit gyúrt. Úgy is maradt. Hosszasan hallgatott. Aztán halkan megkérdezte:
— És a gyerekek?
— Hát a gyerekek? A gyerekek veled maradnak. Segíteni fogok. Tudod jól, hogy nem vagyok szörnyeteg.
Nádya bólintott. Nem kiabált. Nem sírt. Csak letörölte a kezét a kötényébe, és így szólt:
— Na, menj.
Elment. Gyorsan összegyűjtötte a holmiját — táskát, bőröndöt, néhány szerszámot. A gyerekek némán nézték. A legidősebb, Katya, az ajtóban állt, és a hátát nézte. Nem fordult vissza. Nem bírta.
A városban másfajta élet kezdődött. Alina a szépet akarta. Nem azt a szépet, amelyhez Szergej hozzászokott: hogy a ház stabilan álljon, hogy a szauna fűtve legyen, hogy a széna be legyen takarítva. Neki más kellett: éttermek, szalonok, divatos üzletek. Lakás — különálló, nem bérelt, hanem a sajátja. Autó — új, nem az a külföldi, amellyel a járási központba járt, hanem egy másik, drága. Bunda — hosszú, drága, nem valamilyen olcsó fajta, hanem rendes, szalonból való.
Vásárolt. Pénze volt — évek alatt gyűjtötte össze, meg a munkája is hozott a konyhára. Fakitermeléssel foglalkozott, értett a szakmájához, voltak kapcsolatai. Először vett egy lakást — ebből a pénzből az egész házat újra lehetett volna építeni. Aztán egy autót — vadonatújat, csillogót. Aztán a bundát. Alina nevetett, átölelte, és ezt mondta:
— Szergej, te vagy a legjobb.
És a férfi elolvadt.
A korábbi családjára pedig egyre ritkábban emlékezett vissza. A pénzt pontosan utalta — ebben az ügyben szavahihető ember volt. De maga nem látogatott haza. Körülbelül három hónappal az elköltözése után jött el először, ahogy ígérte, egy órát elbeszélgetett a gyerekekkel, aztán elment. Aztán — hol a munka, hol a teendők, hol Alina nem engedte el. És észre sem vette, hogy elszállt egy év. Aztán a második.
A gyerekek az első évben még várták. Aztán abbahagyták.
Alina nem bizonyult egyszerű esetnek. Először minden szép volt: éttermek, utazások, mulatságok. De ahogy telt az idő, annál inkább kimutatta a foga fehérét. Kiderült, hogy a jelleme egyáltalán nem édes. Követelőzött: hol ezt vegyem meg, hol azt, hol a másikat. A pénz úgy folyt ki, mint a víz. Szergej kölcsönöket kezdett felvenni — először egyet, aztán még egyet, majd egy harmadikat. A végsőkig dolgozott. De Alina csak emelte a tétet.
Egy nap hazaért — a lakás pedig üres volt. Se Alina, se a holmik, se a bunda, se az autó. Csak egy üzenet az asztalon:
„Bocsáss meg, Szergej. Találtam mást. Jó ember vagy, de unalmas veled. Ne keress.”
Ott állt az üres lakás közepén — egy nagy termetű, széles vállú, negyvenhárom éves férfi —, és nem tudta, mit tegyen. Minden, amit az élete során felépített, elszállt ezzel a lánnyal. A lakás adósságokban úszott, amelyeket már képtelen היה fizetni. Pénze nulla volt. Az üzlete összeomlott, mert elhanyagolta, amíg Alinának udvarolt.
Megpróbálta megkeresni. Hiába. A száma ki volt kapcsolva. A szülei azt mondták:
— Elutazott valahova, nem számol be nekünk.
Az autóalkatrész-szalonban, ahol dolgozott, csak a vállukat vonogatták. Már fél évvel ezelőtt felmondott.
Egyedül maradt. Egy idegen városban. Adósságokkal. Jövő nélkül.
Egy hónapba telt, mire mindez tudatosult benne. Eladta a régi külföldi autó maradékát — azt az elsőt, amivel egykor még a feleségétől járt. A pénz elegendő volt a legsürgetőbb adósságok rendezésére. A lakást elvitték nemfizetés miatt. Szinte az utcára került.
És akkor eszébe jutott az otthona.
A régi ház. Nádya. A gyerekek. A falu, ahol bizonyára várják.
Vett egy buszjegyet — többre már nem futotta —, és elindult visszafelé.
Hosszú volt az út. Az ablakon túl erdők, mezők, kis falvak váltogatták egymást. A vidék zord volt. Az erdők némán és sötétedve álltak. A folyók lassan csörgedeztek, mintha kedvük sem lenne hozzá. Nézte mindezt, és arra gondolt: „Íme, ez az enyém. Itt születtem. Itt nőttem fel. Itt várnak rám.”
Azt képzelte, hogyan érkezik meg. Hogyan kopog be az ajtón. Hogyan lép ki Nádya — megöregedve, de ugyanolyan kedvesen. Hogyan sír majd a boldogságtól. Hogyan szaladnak elé a gyerekek. Hogyan mondja majd:
— Visszatértem. Végleg. Bocsássatok meg nekem, ostobának.
És minden helyreáll. A ház — ugyanaz a szülői ház, amelyet egykor maga borított be. A kert. A szauna. Minden, mint régen.
Annyira belefeledkezett a álmodozásba, hogy észre sem vette, amikor a busz a falu felé vezető kanyarhoz ért.
A busz a régi hídnál állt meg. Leszállt. Október volt. A levelek már lehullottak. Az utat feláztatták az esők. Felhúzta a kabátja gallérját, és gyalog indult el — a falu még vagy három kilométerre volt.
A falu csenddel fogadta. Ugyanaz az utca. Ugyanazok a házak. Csak a kapuja előtt állt egy idegen autó — egy régi munkáskocsi, de karbantartott, új kerekekkel. Maga a kapu pedig zöldre volt festve. Korábban kék volt. Emlékezett rá — maga festette. Kékre.
Szergej megállt. A szíve gyorsabban kezdett verni.
Meglökte a kaput. Nem csikordult — a zsanérok meg voltak olajozva. A házhoz vezető ösvény meg volt tisztítva, sóderrel felszórva. A tornác új volt. Az ajtó más. Az ablakokban fény égett.
A tornáchoz lépett. Be akart kopogni. De az ajtó magától kinyílt.
A küszöbön egy férfi állt. Körülbelül negyvenöt éves. Erős testalkatú. Munkásnadrágban és egyszerű inggel. Sűrű, már kissé őszes szakállal. A szeme nyugodt, szürke. Félelem és harag nélkül nézett Szergejre. Csak nyugodtan.
— Kit keres? — kérdezte a férfi.
— Én vagyok… én vagyok Szergej. Ez az otthonom. Itt élek. Pontosabban: éltem…
A férfi bólintott. Mintha pontosan erre számított volna.
— Jaj, Szergej Palics. Hallottam magáról. Jöjjön be, ha már eljött.
Szergej belépett.
A házban minden más volt. A beosztás ugyanaz — a régi, erős porta, ugyanazok a szobák. De belül minden megváltozott. Új bútorok. Új tapéta. A falakon fényképek. A képeken a gyerekek. Az ő gyermekei. Katya, Jegor, Vanya. És mellettük ez a férfi. Itt éppen velük van horgászni. Itt — a szénagyűjtéskor. Itt — az évnyitón. És itt — az egész család az asztalnál: Nádya, a gyerekek és ő. Mosolyognak.
— Viktornak hívnak — mondta a férfi. — Én lakom itt. Már ötödik éve. Nádyával és a gyerekekkel.
Szergej hallgatott. Gombóc szorult a torkába.
— Nádya! — kiáltott be Viktor a ház belseje felé. — Vendéged érkezett.
A konyhából kilépett Nádya.
Megváltozott. Nem mintha nagyon megöregedett volna — nem. Egyszerűen más lett. Szigorúbb. Nyugodtabb. A szemében feltűnt valami, ami azelőtt nem volt ott. Méltóság. Ránézett Szergejre. Nem kiáltott fel. Nem sírt. Csak megállt az ajtóban.
— Szia, Szergej.
— Nádya… visszatértem.
— Látom.
Nagy csend borult a szobára.
— Bocsáss meg — mondta Szergej. Remegett a hangja. — Hülye voltam. Mindent megértettem. Vissza akarok jönni. Hozzád. A gyerekekhez.
Nádya rázta a fejét.
— Késő, Szergej. A vonat már elment.
És ekkor a gyerekek rontottak be a házba.
Jegor és Vanya — már tinédzserek, tizenöt és tizennégy évesek. Utánuk Katya, egy felnőtt lány, tizennyolc. Szergejre néztek. És a férfi megértette: egy idegenre néznek.
— Apa! — kiáltotta Vanya.
De nem neki.
Viktorhoz szaladt:
— Apa, elszabadult a borjú! Gyere, segíts!
Szergej megdermedt. Mintha megütötték volna. Nem ököllel — valami sokkal nehezebbbel. Valamivel, amitől nem hal meg az ember, deélni meg már nem tud.
Viktor kiment a fiúkkal. A házban csak Nádya, Katya és Szergej maradt.
— Katya — mondta Szergej. — Kislányom…
— Nem vagyok a kislányod — válaszolta egyenesen Katya. — Elmentél. Öt évvel ezelőtt. Egyszer sem jöttél el. Egyszer sem telefonáltál. Nem tudod, hogyan éltünk. Hogyan sírt éjszaka anya. Hogyan dolgoztam iskola után, hogy segítsek. Hogyan verekedtek a fiúk az iskolában, mert azzal csúfolták őket, hogy az apjuk elhagyta őket. Te meg ekkor bundákat vettél annak a… annak a nőnek. Nem vagy az apánk. Az apánk ott van, Jegorral és Vanyával. A borjút fogja.
Megfordult, és a szobájába ment.
Szergej a nagyszoba közepén állt. Úgy érezte, kicsúszik a lába alól a talaj.
— Nádya… — suttogta. — Hát tényleg nincs semmi esély? Tényleg vége mindennek?
Nádya közelebb lépett. Ránézett. És a szemében nem harag volt — rosszabb. Saioncsulat volt ott.
— Szergej, értsd meg. Nem én kergettelek el. Te mentél el magadtól. És most, amikor kitettek onnan, idejöttél. De itt már nincs a te házad. Itt egy másik család él. Az én családom. Vitya mindent újjáépített. A házat, amit hátrahagytál. A gyerekeket, akiket elhagytál. Engem, akit elárultál. Semmit sem kért. Csak csinálta. Nap mint nap. Öt éve. Te meg mit csináltál? Lakást vettél? Bundát? Autót?
Elhallgatott. Aztán hozzátette:
— Azt sem tudod, hogy Katya idén felvételt nyert a technikumba. És hogy Vanyácska súlyos beteg volt — tüdőgyulladást kapott, alig élte túl. És hogy Jegor a legjobb tanuló az iskolában. Semmit sem tudsz. Mert neked nem mi voltunk fontosak. És most, amikor nincs hova menned, eszedbe jutottunk. Így nem megy, Szergej. Az élet nem így működik.
A férfi a székre rogyott. Arcát a kezébe temette.
— Mit tegyek hát, Nádya? Nincsen semmim. Nincs házam. Nincs pénzem. Senakim sincs.
A nő felsóhajtott.
— Egy éjszakára maradhatsz. Végtére is a gyerekek igazi apja vagy. Nem vagyok szörnyeteg. De utána — magadnak kell boldogulnod. Találd meg a helyed. Dolgozz. Élj. Talán még helyrejön valami az életedben.
— Hát te? Hát mi?
— Mi meg már nem vagyunk. Nekünk most már más életünk van. Te választottad ezt magadnak.
A szaunában aludt — ugyanabban, amelyet egykor saját kezűleg épített. A padon feküdt, a plafont bámulta, és hallgatta, hogyan susog a szél a fák lombjában. Emlékezett.
Itt vannak Nádyával fiatalon — éppen csak összeházasodtak. Itt borítja be a házat, ő meg szögeket ad neki. Itt születik meg Katya — sír, vörös arcú, ő meg a boldogságtól sír. Itt mennek a fiúk az első osztályba — virággal, viccesen. Mindez itt történt. Mindez az övé volt. Ő meg egyszerűen kidobta. Mint egy régi, hasznavehetetlen holmit.
Reggel kilépett.
A falu ébredt. Valahol jószág bőgött. Valahol kutya ugatott. Végigsétált az utcán, és meglátta, amint Viktor befogja a lovat. Szénáért indul. Rajta régi, meleg kabát, sapka. Egyszerű ember. Nem egy szépség. De a gyerekek apának hívják. És Nádya úgy néz rá, ahogy egykor Szergejre nézett.
És ekkor Szergej megértette. Mindent megértett.
Nem a pénzen múlik. Nem a bundákon. Nem a lakásokon. Hanem azon, hogy ki van mellette. Ki tartja egyben a házat. Ki fogja meg a borjút, amikor elszabadul. Ki ül ott éjszakánként egy beteg gyermek mellett. Ki az, aki nap mint nap, szabadnap nélkül azt teszi, amit egy férfinak tennie kell. Nem a köszönetért. Nem a jutalomért. Hanem egyszerűen azért, mert ez a családja. Az ő gyermekei. Az ő otthona.
Viktor hátranézett. Észrevette Szergejet. Bólintott — nem ellenségesen, hanem úgy, ahogy a szomszédok szoktak. Aztán továbbhajtott.
Szergej pedig elindult a buszmegálló felé. Gyalog. A városba. Mindent elkezdeni a semmiből. A nulláról. Otthon nélkül. Család nélkül. Múlt nélkül.
Nha-nha esténként ott ül a munkásszálló szobájában, ahová költözött, miután elhelyezkedett váltásos munkára, és a falat bámulja. Előtte egy fénykép. Az egyetlen, amit megőrzött. A gyerekek. Katya, Jegor, Vanya. Még kicsik. Nevetnek. És mellettük — ő. Fiatal. Boldog. Az apa.
Hosszasan nézi. Aztán a zsebébe süllyeszti a képet. És elindul a műszakba.
A faluban pedig az élet megy a maga útján. Viktor megigazította a kerítést. Nádya uborkát savanyított télire. Katya kitűnően letette az első vizsgáit. A fiúk fát vágtak. Este mindenki leül az asztalhoz. Vacsoráznak. Nevetnek valamin.
És senki sem emlékszik Szergejre.
Senki, kivéve talán Katya. Ő néha kinéz az ablakra — oda, az útra. De az út üres. És elfordítja a fejét.
Mert nem az az apa, aki életet adott. Hanem az, aki ott volt. Amikor nehéz volt. Amikor fájt. Amikor szükség volt rá.
Aki meg elment, örökre ott marad, ahová ment. Még akkor is, ha visszatért. Még akkor is, ha bekopogott az ajtón.
Az ajtót kinyitják.
De a ház — már idegen.
