Történetük valóban úgy indult, mint egy szép képeslap. Stasz esténként várta Lérát, virágcsokrot nyújtott át neki, és olyan helyekre kísérte, ahol halk zene szólt. Azt mondta, hogy egy nap ketten látni fogják mindkét óceánt és tucatnyi idegen várost.
— Csak kapaszkodj belém, és a miénk lesz az egész világ — mosolygott, miközben egy tincset simított a füle mögé.
— És nem gondolod meg magad útközben? — nevetett Léra.
— Én? Hát én veled még a föld szélére is elmegyek. Te vagy az én emberem, érted? A legeslegjobb.
A szőke hajú Léra akkor minden szónak hitt. Kicsivel volt húszéves felett, ő pedig valamivel idősebb. Saját kuckójuk még nem volt, de voltak szemeik, amelyekben izzott a jövő.
— Tudod, mi fog meg benned? — kérdezte. — Megbízható vagy. Veled nem félek.
— Ez most bókom vagy diagnózis? — kacsintott rá.
— Ez szerelem, kisbolond. A legigazibb.
Addigra Lérának jutott egy kisebb tulajdonrész egy régi családi házban a nagymamájától. A részt a nagynénje megvásárolta, a pénz pedig betétbe került. Léra úgy döntött, egyelőre senkinek sem mesél róla.
— Olyan gondterhelt vagy — jegyezte meg egyszer Stasz. — Történt valami?
— Nem, minden rendben. Csak azon gondolkodom, milyenek leszünk tíz év múlva.
— Gazdagok és boldogok — váágta rá határozottan. — Megígrem neked.
Először csak találkoztak, aztán kibéreltek egy kis lakást, és együtt élni kezdtek. Mindketten dolgoztak, mindketten terveket szőttek, és eleinte minden a boldogság könnyű ígéretén alapult.
— Figyelj, összevesztem egy fazonnal — mondta egyszer Stasz, keresztbe feküdve a kanapén. — Felmondtam.
— Ilyen gyorsan? Pedig egy hónapja még örültél — csodálkozott el halkan Léra.
— Örültem, amíg meg nem értettem, hogy ott emberszámba sem vesznek. Olyan feladatokat sóznak rám, mint egy igáslóra. Mi van, acélból vagyok én?
— Hát, lehet, hogy érdemes volt a távozás előtt beszélni velük?
— Kivel beszéljek ott? Meg sem értik az orosz nyelvet. Találok jobbat, ne aggódj.
Léraból csak ennyi telt ki: bólintott. Hitt abban, hogy ez csak egy átmeneti időszak, hogy bárkivel megeshet. Vállat vetett, és igyekezett nem nyomást gyakorolni rá.
Pár év alatt négy helyről is elmenekült. Hol a kollektíva „nem volt olyan”, hol a főnök „kötözködött”, hol a szabályok „sértették az emberi méltóságot”.
— Stasz, holnapután be kell fizetni a lakbért — emlékeztetett rá.
— És miért rám nézel? — rándult össze a szája. — Befizeted, nem dőlsz össze. Most nincs bevételem, ez vis maior.
— Nem szemrehányásból mondom. Csak arra gondolok, hogyan tudnánk könnyebben megosztani.
— Na látod, hogy „mi”. Egy csapat vagyunk. Most te húzol, aztán majd én húzom. Minden igazságosan.
Hinni akart ebben a „majd”-ban. Vacsorákat főzött, számológéppel számolt, eloltotta a villanyt, hogy spóroljon.
— Te olyan okos vagy — vetette oda. — Nélküled elpusztulnék.
— Néha az az érzésem, hogy egyáltalán nem is igyekszel talpra állni — válaszolta halkan.
— Már megint kezded? Hagyj már egy kis levegőt venni az embert!
Telt-múlt az idő, és Léra elkezdte észrevenni azt, amit korábban elrejtett maga elől. Stasz szépen beszélt, de a munkától úgy félt, mint a tűztől, és minden kudarcát mások hibájának tulajdonította.
— Képzeld, megint valami marhaságot ajánlottak — jelentette ki reggelinél. — Üljek ott reggeltől estig? Mi vagyok én, rabszolga?
— És ki ül közülünk reggeltől estig? — bőszült fel Léra.
— Mire célzol? — húzta össze a szemét. — Hogy élősdi vagyok, mi? Mondd csak ki végre.
— Arra célzok, hogy én fizetek kettőnk helyett. Lakbér, kaja, a te úrikedéseid — minden az én nyakamon van.
— Jaj, hát kiszámolta! Meglett a könyvelőnk! — csapta össze színháziasan a kezét. — Én tulajdonképpen megszépítem az életedet, te meg a pénzzel vagdalkozol az arcomba.
Léra letette a csészét. A bosszúság már forró hullámként gyűlt a torkában.
— Megszépíted? Csak fekszel és a sorsodat siratod. Ez nem segítség, ez teher.
— Na, na, na — kelt fel, hangja magasabbra szökkent. — Szóval én teher vagyok? Hát ki hordott téged éttermekbe, ki hozott virágot?
— Hordott, de az már régen volt. Egyébként a végén már az én pénzemen.
— Hát te egyszerűen hálátlan vagy! — kiáltotta, miközben a nyálát fröcskölte. — Odaadtam neki a fiatalságomat, ő meg a filléreket számolgatja!
Ránézett, de nem látta benne azt a csokros fiút. Az óceánokat ígért, ez meg még az üzletig vezető utat sem bírta elviselni.
— Stasz, elegem van — mondta higgadtan. — Unom, hogy egy felnőtt embert ciplek a hátamon.
— Hát ne cipelj — vágott vissza. — Ki kért rá? Magad mentél bele, magad intézd el.
Néhány nappal később olyan beszélgetést kezdeményezett, amely után hirtelen minden teljesen világossá vált.
— Tudod, miért nem vagyunk még összeházasodva? — kezdte, miközben szétterpeszkedett a fotelemben. — Azért, mert nem támogatsz engem.
— Tessék? — fordult lassan felé Léra.
— Hogy hol van az esküvő, azt kérdezem. A rendes menyasszonyok mindent maguk intéznek. Étterem, ruha, gyűrűk. Meg a vőlegény öltönye is, amúgy.
— Vagyis a saját esküvőmet teljes egészében én fizessem? Meg még téged is öltöztessek fel?
— Na és akkor mi van? — vont vállat pimasz vigyorral. — Ott van például a haverom, akinek a felesége autót vett. Csak úgy, szerelemből. Te meg sajnálod tőlem a rongyot.
A harag hidegen és csilingelően, egyetlen könnycsepp nélkül tört fel benne.
— Hadd találjam ki — gúnyolódott. — A végén még a mézesheteket is én szponzorálom, amíg te „méltó állást” keresel?
— Hát te hogy képzelted? — meg sem értette a gúnyt. — A család befektetés. Te befektetsz, én meg teremtem a hangulatot.
— A hangulatot — ismételte meg. — Nincs veszélyesebb a cselekvő tudatlanságnál. Nálad ráadásul ez fekvő helyzetben zajlik.
— Mi? — ráncolta a homlokát. — Már megint okoskodol? Ki nem állhatom, amikor ezt csinálod.
— Én meg azt nem állhatom, ha lábbal ellátott pénztárcának néznek.
— Hát nézz csak magadra! — csattant fel, és ugrott is. — Kinek kellesz te ilyen stréberül? Megvastagodtál, és szüntelenül zsörtölődsz! Még én szenvedek veled!
Léra nyugodtan bement a szobába, és előhúzta a bőröndöt. Sietség nélkül, gondosan pakolta a holmiját.
— Mit sündörögsz itt? — sürgölődött utána. — Hisztis! Összecsomagolod a cókmókodat, és azt hiszed, majd rohangálok utánad?
— Nem hiszem — húzta be a cipzárt. — Épp arra számítok, hogy nem fogsz.
— Ha elmégy, nincs visszaút! — ordította, az ujjával a levegőbe mutogatva. — Érted? Nem engedlek vissza!
— Micsoda megkönnyebbülés — vetette a vállára a táskát. — Óvd a hangulatot. Az az egyetlen tőkéd. És ne felejtsd el kifizetni a lakbért, jövő héten esedékes.
Miután elment, Léra végül egyenletesen tudott lélegezni. Kis idő múlva felvette a betétjét, hozzáadta a saját erejét, és kivett egy lakást — kicsit, de teljesen a magáét.
A hír gyorsan eljutott Staszhoz. Telefonon jelentkezett be, és a hangja remegett a kapzsiságtól és a dühtől.
— Mit intéztél magadnak? — sziszegte a kagylóba. — Elkaparintottál egy lakást, és egy szót sem szóltál róla?
— Hát te hogy jössz ehhez? — érdeklődött őszintén.
— Hogy hogy jövök?! Hiszen együtt éltünk! Ez közösen szerzett vagyon! Jogom van hozzá!
— Te csak egy horpadást szereztél a kanapén — felelte nyugodtan Léra. — Követeld azt.
— Koldusbotra juttatlak! — üvöltött. — Ismerek embereket, ők majd bebizonyítják! Még megkeseríted ezt!
— Staszkám, te még a munka-kereséstől is féltél. Erre meg mindjárt harcba indulsz? Honnan ez az erő?
— Ne merészelj kinevetni! — fuldoklott szinte. — Szerettelek, te meg eldugod a pénzt! Ezt mind szándékosan csináltad, ugye? Hallgattál, gyűjtögettél, engem meg hülyének néztél!
— Hallgattam, igen. Hülyét meg magadból csináltál, az én segítségem nélkül.
— Add vissza a felét! — csuklott el a hangja visításba. — Legalább az öltönyért, amit nem vettél meg nekem!
— Az öltönyért, ami nem is volt, az esküvőn, ami meg nem lesz? — Léra halkan elnevette magát. — Tudod, a te logikád megér egy misét.
— Megbán… — kezdte volna, de ő már letette a telefont, és beletette a számot a feketelistára.
Pár hét múlva eljutott hozzá a hír: Stasz átköltözött egy új, jómódú ismerőshöz. Valaki megint bedőlt a csokroknak, az óceánok ígéretének és a csinos „te vagy az én emberem” szövegnek.
Aztán egy hónap múlva az a nő is kirakta a szűrét – alighogy rájött, ki pénzéből is akart élni. Stasz egyedül maradt, kuckó, betét és a hőn áhított „hangulat” nélkül.
Újra meg újra feltárcsázta a régi számot, hallgatta a röviden búgó kicsengést, és rágta az ujjait, miközben megértette, hogy az az ajtó örökre bezárult.
