Karina gyermekotthonban nőtt fel, és egyetlen szabályt hamarabb sajátított el, mint hogy megtanult volna egyenesen varrni. A kényelmes embereket nem szeretik – kihasználják őket. Ezért amikor huszonnégy évesen megkérte a kezét a sármos Gleb, nem akarta elhinni a szerencséjét, de megengedte magának, hogy egy picit megkönnyebbüljön. Megszületett a kislányuk, Ulja, kapott egy műhelyt, ahol megrendelésre szabta és varrta a ruhákat, és megkapta azt is, amije addig soha: a „család” szót.
Gleb úgy tudott beszélni, hogy az ember hinni akart neki. A húga, Rita látszólagos melegséggel fogadta Karinát – arcon csókolta, „a mi kislányunknak” nevezte.
– Karin, te aranyat érsz – csicseregte Rita vacsora közben, a legjobb falatot odatéve elé. – Gleb, te felfogtad, hogy mekkora szerencséd van? Ilyen feleséget aztán keresve sem találnál.
– Tudom – mosolygott Gleb, ráborítva a tenyerét a felesége kezére. – Minden nap hálát adok a sorsnak.
Karina elpirult, és leeresztette a tekintetét. Nem szokott hozzá a gyengédséghez, és ettől a kedvességtől minden elszorult és felmelegedett benne.
– Kár így dicsérnetek – válaszolta halkan. – Én teljesen átlagos vagyok.
– Éppen hogy nem vagy átlagos – vágta rá Rita. – Te jólelkű vagy. Jólelkűből meg kevés van manapság.
Ulja a asztal alatt játszott a babájával, és Karina azon az estén gondolt először arra, hogy talán a múlt végleg maga mögött hagyta.
– Gleb, ugye emlékszel, hogy ígérted, nyáron elmegyünk a tengerhez? – kérdezte reménykedve. – Ulénak biztosan tetszene.
– Persze, elmegyünk – bólintott könnyedén a férfi. – Csak intézem el a dolgaimat. Most nagyon fontos időszakom van.
– Milyen időszak?
– Pénzügyi – nevetett fel Rita, de nyomban elhallgatott. – Úgy értem, munkabeli. Ne törd ezen a fejed, te értesz a szépséghez, mi meg az unalmas dolgokhoz.
Karina nem tulajdonított ennek jelentőséget. Annyira hinni akart az emberekben, hogy megtanult nem észrevenni a repedéseket.
– Varrok neked egy inget – mondta a férjének. – A kéket, amelyiket szeretted volna.
– Ezért is imádlak – Gleb puszit nyomott a halántékára. – Karin, te vagy a legjobb dolog, ami valaha történt velem.
Ő pedig türelmesen várta ezt a „nyaralást a tengerparton” egész éven át, anélkül, hogy tudta volna: a tenger melletti tervekben számára semmiféle helyet nem szántak.
– A lényeg, hogy Ulja családban nőjön fel – mondta esténként, miközben ágyba dugta a kislányt. – Hogy megkapja azt, amilyen nekem sosem volt.
– Megkapja – ígérte Gleb a folyosóról. – Mindent megkap. Te meg te is.
Mosollyal az arcán aludt el, ő meg a sötétben állt, és valamit számolgatott a telefonján.
Azon az éjszakán Karina szomjúság miatt ébredt fel, és a konyhába indult, mezítláb lépkedve, hogy fel ne ébressze a lányát. A villanyt nem gyújtotta fel. Az ajtó mögött halkan beszélgettek – Gleb és a „két napra” ideérkezett Rita.
– Meddig kell még ezt a cirkuszt húzni? – sziszegte Rita. – Unom már a kedves nagynéni szerepét.
– Csendesebben – mormolta Gleb. – Meghallja.
– Ugyan már, alszik a hiszékeny kis libád – horkant fel a húga. – Meddig még? Mikor adja már meg magát az a Nina?
Karina megdermedt a falnál. A „Nina” név nem mondott neki semmit, de a hangnem mindent elárult.
– Hamarosan – Gleb hangja üzletiessé, idegenné vált. – A betegség nem tréfafüggő. Aztán meg jön az örökség, és kész. A lényeg, hogy Karina időben aláírja a papírokat.
– És aláírja? – halkította le a hangját Rita. – Olyan csendes, de azért nem teljesen sügér.
– Aláírja, mint a pinty – kuncogott a férfi. – Ismerem én. Azt mondom, a család miatt kell, és máris szalad a tollért. Árvácska, csak szeressék. Szeretni meg tudunk, igaz, Rita?
– Hányingerem van tőled, tesóm – nevetett gúnyosan Rita.
Karina nem mert lélegzetet venni. Szúrós gombóc állt a torkában.
– Gondolj bele – folytatta Gleb. – Én csak a csaj nénikéje miatt vettem el ezen az esküvőn. Előre megtudtam, hogy a megboldogult édesanyjának a testvére egyedülálló, van pénze, ráadásul haldoklik. Gondoltam, rajta, csináljuk meg. És bevált.
– Zseniális – horkant fel Rita. – És a csajt hova tesszük utána?
– Hova-hova. Megköszönöm, aztán útjára engedem. Gyerekkel vagy gyerek nélkül – majd elválik. Tétre menő pénzről van szó, a könnyeit meg majd csak túlélem valahogy.
Karina lassan visszahátrált a folyosó sötétjébe. Odabent valami kihűlt és megkeményedett – örökre.
– Csak el ne ijeszd idő előtt – hallatszott utána. – Mosolyogj, hozz virágot. A nők imádják az ilyet.
– Tudom én, mit imádnak a nők – válaszolta lusta hangon Gleb.
Visszatért a hálószobába, befeküdt az alvó Ulja mellé, és reggelig pislogás nélkül bámulta a plafont.
Reggel Karina nyugodtan és pontosan cselekedett, mintha csak egy bonyolult szabásmintát rajzolna fel. Összepakolta Ulja holmiját, felvette a saját megtakarításait a számlájáról, és egy rövid üzenetet hagyott az asztalon: „Köszönöm a leckéket.”
Gleb akkor telefonált, amikor a kislányával már messze jártak – úton a megboldogult nagymama elhagyatott háza felé, amely az egyetlen hely volt, ami kizárólag az övé volt.
– Karin, mit képzelsz? – a hangja mézesmázos volt, de ott remegett benne a félelem. – Felébredtem – nem vagy sehol. Hol van Ulja?
– Velem.
– Na. Nyugalom. Micsoda húzás ez? – próbált nevetni. – Megsértődtél, vagy mi? Miért?
– Mindent hallottam, Gleb – mondta egyenletesen. – Nináról. Az örökségről. Hogy „árvácska, csak szeressék”.
A vonal egy másodpercre elhallgatott, és ebben a pillanatnyi csendben több igazság volt, mint az összes eddigi szavában az évek során.
– Nem úgy van az… – kezdte, majd kiborult. – Te egyáltalán felfogod, mit beszélsz? Meghallottál valami foszlányt, és összehordtál mindent! Gyere haza azonnal!
– Nincs olyan otthonom, ahol „hiszékeny libának” neveznek – mondta Karina, és kinyomta a telefont.
Egy perc múlva a telefon szétrobbant az üzenetektől. Nem olvasta el őket.
A nagymama háza zsaluk nyikorgásával és a lakatlan falak hidegével fogadta. Ulja megremegett, és az édesanyjához bújt.
– Anya, itt félelmetes.
Karina szorosabban ölelte a kislányt.
Begyújtotta a régi kályhát, és amíg a láng el nem kapta a rönkök végét, valaki kopogott a kiskapun. A küszöbön egy széles vállú férfi állt egy karom tűzifával és meglepett arccal.
– Karina? – lélegzett fel. – Ez nem lehet igaz.
Nem ismerte fel azonnal – aztán mégis mindent felismert benne: a nyugodt szemekről, a mosolyában lévő kis résről.
– Timur? – súgta elhaló hangon. – Te meg honnankerülsz ide?
– Én meg – mondhatni – egész életemben itt voltam – mosolyodott el a férfi, és belépett.
– Óvtam a házadat. Arra gondoltam, hátha egyszer előkerül a gazdája. Hát, előkerült.
– Te mindez idő alatt a házat?..
– Nem a házat – tette le a fát a kályha mellé, és egyenesen a szemébe nézett. – Az emlékeimet. A gyermekotthonban egyszer megvédtelek a bántalmazóktól, emlékszel? Úgy látszik, egész életemre őrző-védőre kárhoztattam magam.
Ulja kidugta a fejét anyja lába mögül, mire Timur leguggolt elé.
– Hát te meg milyen hercegnő vagy? Olyan komoly. Tisztelem a komoly embereket.
– Ulja vagyok.
– Én meg Timur. Barátok leszünk, Ulja. Van egy vörös kandúrom, olyan pimasz, mint száz fattyú. Majd bemutatlak neki.
Karina rájuk nézett, és nem tudta, sírjon-e vagy nevessen. A benne lévő jég most olvadt meg először.
Timur nem tett fel felesleges kérdéseket, but estére mindent tudott – Karina maga mesélt el mindent a kályha mellett, amíg Ulja aludt.
– Szóval egy olyan néni miatt nősült meg, akit soha életében nem látott – rázta meg a fejét a férfi. – Szép kis alak. Figyelj, ezt a Ninát meg lehet találni?
– Azt sem tudom, ki ő.
– Cserébe én ismerek valakit, aki tud keresni – vette elő a telefonját Timur. – Van egy ismerősöm, Lev. Akitől a falat is lemásznak a titkok. Ha van valahol egy nénikéd, ő a föld alól is előkeríti, ráadásul törvényesen. Semmi sötét ügylet, azt ő nem szereti.
Lev két nap múlva érkezett meg – ősz hajú, alapos ember volt, lassan és súlyosan beszélt.
– Nyina Szergejevna – mondta, miközben kipakolta az iratokat. – A boldogult édesanyjának a testvére. Nagyon régóta kereste, Karina. Akkor veszett nyoma, amikor a gyermekotthont felszámolták. Már teljesen feladta a reményt.
– Ő… tud rólam?
– Most már tud. És nagyon várja a találkozást. Csak siessenek. Kevés ideje maradt.
A találkozás rövid és csendes volt. Nyina Szergejevna, aki sovány volt, but egyenes hátú, úgy fogta Karina kezét, mintha félne elengedni.
– Mennyire hasonlítasz a testvéremre – súgta. – Ugyanolyanok a szemeid. Én meg annyi éven át egyedül voltam. Te meg kiderült, hogy létezel.
– Azt hittem, sencim sincs a világon – lihegte ki Karina.
– Most már van – mondta határozottan Nyina Szergejevna. – És nem hagyom, hogy az idegenek kapzsisága tüzelőnek használjon téged.
Mindent úgy intézett, ahogy helyesnek látta – nyugodtan, a törvény betartását követve, anélkül, hogy akár egyetlen kiskaput is hagyott volna a papírokban az idegen kezek számára. Majd átadott unokahúgának egy vékony mappát.
– Itt van az, amit egymásnak írtak – mondta. – Gleb meg a húga. A dicsekvő emberek abban veszélyesek, hogy szeretnek nyomokat hagyni maguk után. Óvd ezt. Nem a bosszú miatt – a lelki békédért.
– Köszönöm – szorította a mellkasához a mappát Karina.
– Nem kell megköszönni – mosolyodott el Nyina Szergejevna. – Csak élj. És légy biztos magadban. Tudod, hogy mondják: az embert nem az határozza meg, ami történt vele, hanem az, hogy hogyan válaszolt rá.
Gleb egy hónap múlva tűnt fel – virággal, abban a kék ingben, amelyet Karina egykor saját kezűleg varrt.
– Karin – mézes volt a hangja, a szeme meg könyörgő. – Hülye voltam. Beszélgessünk úgy, mint a felnőttek.
– Gyere be – mondta nyugodtan a nő. – Csak hagyd a cipődet a küszöbön, itt tiszta van.
Átlépte a küszöböt, körülnézett a szegényes szobában, és elhúzta a száját.
– Hát ez egy lyuk. És te ebben tartod a gyereket? Anyának meri nevezni magát. Menjünk haza, elég volt a színjátékból.
– Miért jöttél?
– Szeretlek – préselte ki magából. – És Ulját is szeretem. A család szent dolog.
– Az örökség meg mi? – tette az asztalra a mappát Karina. – Az is szent?
Megakadt a torkán a szó.
– Mik ezek a papírok?
– A Ritának küldött leveleid – beszélt egyenletesen, remegés nélkül. – „Azt mondom, a család miatt kell, és szaladni fog a tollért.” „Annyi pénz, hogy a könnyeit majd túlélem.” Ismered a kézírást, Gleb?
– Honnan van ez nálad?! – emelte fel a hangját. – Hogy mertél kutakodni?! Gyermekotthoni tolvaj!
– Na, így már hihetőbb – gúnyolódott a nő. – Virágok nélkül valahogy őszintébb.
– Hát a sárból rángattalak ki! – hördült fel a férfi, miközben fröcsögött a nyála. – Ki voltál te?! Senki! Egy senki! Én tettelek emberré, erre tőrt döfsz a hátamba!
– Csendesebben – kérte nyugodtan Karina. – Ulja alszik. Nem akarom, hogy hallja, amint az apja úgy visít, mint egy malac.
– Én vagyok az apa! – üvöltötte Gleb, és úgy markolt bele az asztal szélébe, hogy elfehéredtek az ujjpercei. – Elviszem Ulját! Neked semmid sincs, nekem meg… nekem mindenem lesz! Érted, mindenem! A nénikéd meghal, az örökség meg az enyém!
– A néném él – mondta ő. – És mindent elintézett. Rám és Uljára. Neked, Gleb, semmi sem jut. Sem most, sem később.
Tátott szájjal dermedt meg, mintha egyetlen pillanat alatt kiszívták volna belőle a levegőt.
– Hazudsz – hörögte. – Nem tehetted. Hiszen te egy hülye vagy.
– Egy hülye aláírta volna a papírjaidat – vonta meg a vállát Karina. – De én egyszerűen kihallgattalak titeket a konyhában. Egyébként köszi. Magadtól meséltél el mindent jobban, mint bármilyen tanú.
Ebben a pillanatban belépett az ajtón Timur – nyugodtan, a vörös macskával a kezében. Letette a földre az állatot, és mindenféle félelem nélkül végigmérte a vendéget.
– Ó, megérkezett a kék ing – mormolta. – Azt hittem, csak a sorozatokban létezel.
– Hát te meg ki vagy?! – hördült fel Gleb.
– Én vagyok az, aki mostantól kinyitja ezt az ajtót – mosolygott Timur. – És az is, aki majd ügyel arra, hogy ezt az ajtót többé meg ne találd.
– Hát én… hát ti… – rángatózott Gleb, miközben a tekintetét a mappáról a feleségére, majd a higgadt Timurra váltogatta. – Karina, meg fogod bánni! Nélkülem maradsz, és megpusztulsz ebben a faluban!
– Ebben a faluban egy hónap alatt több meleget kaptam, mint veled az összes évem alatt. Úgyhogy húzz el. Üdvözlök Ritát is. Mondd meg neki, hogy borzalmas nagynéné vált belőle – emelte rá tiszta tekintetét Karina.
Gleb levegőért kapkodott, ökölbe szorította, majd kinyitotta a kezét. Olyan szavakat keresett – azokat a szavakat, amelyekkel régebben bármelyik ajtót kinyitotta –, but egyet sem talált. A pénz, amiért a szerepet játszotta, idegen kézbe került. A feleség meg, akit semmibe vett, ott állt előtte kihúzott derékkal, és sem félelem, sem könyörgés nem volt benne.
– Ez… ez nem igazságos – préselte ki végül, és a hangja vékony, siralmas sipítozásba ment át. – Én annyit fektettem bele… annyit vártam…
– Cserébe igazságos lett a vége – mondta Timur, és kinyitotta előtte az ajtót. – Kifelé, befektető. És ne felejts el gyerektartást fizetni, a papírok már a bíróságon vannak.
Gleb kilépett a küszöbök túl oldalára, hátrafordult, tátogott – de megint nem talált szavakat. Ott állt a hideg tornácon, a kék ingben, amelyet annak a keze varrt, akit zsákmánynak hitt, és megértette, hogy mindent egyszerre veszített el: a pénzt, amit sosem kapott meg, a lányát, aki aludt és nem hívta őt, meg a nőt, aki többé soha az életben nem szalad tollat keresni neki. Összeszorította a fogát, és lassan, nehezen beleharapott a saját öklébe, lenyelve tehetetlen dühét.
A házban pedig a háta mögött halkan nyávogott a vörös kandúr, és Ulja álmosan kiáltott be a szobából:
– Anya, ki volt az?
– Senki – válaszolta nyugodtan Karina, és becsukta az ajtót.
