— Gleb, én nem kérek olyat, ami lehetetlen — Veronika letette a könyvet az asztalra. — Őszinteséget kérek. Csak egyetlenegyet, egy borsószemnyit.
— Megint kezded — nézegetett valamilyen magazint. — Kora reggel óta ezt a lemezt húzod.
— Én húzom? — elmosolyodott. — Egyébként egy éve be sem kapcsoltam. Mondhatjuk úgy, hogy volt egy kis szabadságod a kérdéseimtől.
— És kár is volt megszakítani.
Veronika leült vele szemben, az állát a tenyerébe támasztva.
— Gleb, beszéljünk emberi módon. A húgod telefonált. Azt mondja, újra én jövök a sorban.
— Na és? — végre letette a magazint. — Majd nálunk lakik. Mi ebben a nagy ügy? Csak az anyja.
— A te anyád, az én lakásom — mondta nyugodtan. — Látod, milyen érdekesen alakulnak az utaink.
— Megint ezzel a lakással jössz! — emelte fel a hangját. — Rágörcsöltél: az enyém, az enyém. Az ember azt hinné, hogy könyörögni járok hozzád egy sarokért.
— Hát nem?
Elhallgatott, úgy duzzogva, mint egy kisfiú, akitől elvették a cukorkát. Veronika ismerte ezt a szokását: felfújja az arcát, és szuszog, a sértett ártatlanságot alakítva.
— Gleb — mondta halkan. — Emlékszel, mit ígértél, amikor az anyád eladta azt a lakást?
— Mit ígértem?
— Hogy a pénz nagy része nálunk köt ki. A bővítésre. Egy háromszobás lakásról álmodoztam. Képzeld el, gyerekszobáról álmodoztam.
— Hát, a körülmények… — elfordította a tekintetét. — Az élet már csak ilyen, tudod. Az ember egyet tervez, aztán más sül ki belőle.
— Egy autó meg a te nagy szárnyalásod sül ki belőle — horkantott fel. — Emlékszel, hogyan járkáltál fel-alá a lakásban, és azt hajtogattad, hogy milliókkal fogsz zsonglőrködni?
— Próbálkoztam! — rácsapott a térdére tenyérrel. — Én legalább próbálkoztam, nem csak ültem tétlenül!
— Próbálkoztál — értett egyet. — Az anyád pénze elpárolgott, az autó féláron elkerült az új tulajdonosához, a gyerekszobáról szőtt álom meg álom maradt.
— Ne keverd ide az anyámat!
— Te kevered ide — jegyezte meg Veronika. — Félévente. Menetrend szerint.
Nyina Pavlovna körforgásban élt: félév a lányánál, félév a fiánál. Gleb döntött így egykor, és az egész úgy működött, mint egy régi óra ingája, amit senkinek sem jutott eszébe megállítani.
— Gleb, én nem az anyád ellen vagyok — Veronika teát töltött, és a gőz egyenesen szállt fel. — Én a hazugság ellen vagyok. Ez két nagyon különböző dolog, valljuk be.
— Te egyszerűen nem szereted őt.
— Tisztelem — igazította ki. — Téged viszont megszűntem érteni. Ezek egyébként különböző igék.
— Okos lettél? — hunyorított. — Kifult a sok könyv olvasásától?
— A baj nem jár egyedül, általában népes családja van — mosolygott. — Látod, könyvek nélkül is boldogulok.
— Naná, csak viccelődsz — felállt, végigsétált a konyhán. — De valahol nekünk is laknunk kell.
— Nekünk? — Veronika feltolta a szemöldökét. — Végig ezt mondod, hogy „nekünk”, mintha ennek a szónak lenne valami alapzata.
— Hát nincs, vagy mi?
— Próbáljuk csak ki — tette össze a kezét a térdén. — Mondj nekem őszintén egyetlen dolgot, és egy hónapig békén hagylak. Ki az a Krisztina?
Megdermedt. Egyetlen tizedmásodpercre az arca olyan lett, mint a megdermedt kocsonya.
— Milyen Krisztina?
— Az a bizonyos, akivel egykor a szomszédos asztaloknál ültünk — mondta nyugodtan Veronika. — Az, amelyik a lakást béreli az Ozerornaja utcában. Már ötödik éve, amennyire tudom.
— Te…
— Jó a memóriám a címekre és az arcokra — vont vállat. — Mondhatjuk úgy, hogy ez szakmai ártalom.
— Ez nem teljesen így van… — vágta rá túl gyorsan.
— Gleb — nevetett fel halkan, szinte kedvesen. — Amikor egy férfi ezt a mondatot mondja, az mindig pontosan azt jelenti, amire gondoltam. Ez a természet törvénye, olyan, mint a nehézségi erő.
A botrány nem tört ki azonnal. Először egy csendes este következett, aztán egy dühös, és a harmadikon lehullott az álarc, mint a vakolat a régi mennyezetről.
— Igen, van Krisztinám! — kiabált Gleb. — Na és? Elégedett vagy? Megkaptad a beismerésemet?
— Megkaptam — Veronika nem emelte fel a hangját. — Köszönöm az őszinteséget. Legalább valamiben őszinte vagy ma.
— Ő nem rágja a fülemet minden nap a lakás meg a gyerekszoba miatt!
— Még szép — bólintott. — Neki nincs is miért rágnia, hiszen nincs saját lakása, legfeljebb csak bérelt.
— Te… te egyszerűen irigykedel!
— Mire, Gleb? — hajtotta félre a feje búbját. — Hogy az egykori kolléganőm melegíti a törvényes helyemet? Ez nagyon sajátos ok az irigységre.
— Tudod mit? — vette nehezen a levegőt, az orrlyukai kitágultak. — Beadom a válópert. Hallod? Elemem van mindebből! A beszólásaidból, a könyveidből, a lakásodból — mindenből!
— Beadta a válópert, remek. Akkor most vedd magadhoz az anyádat, ő mostantól idegen számomra.
— Mi?
— Amit hallottál — Veronika végül felállt. — Ha válás, hát válás. Csak ne csináljuk félig-meddig. Ha elmész, menj el teljesen, az egész cókmókoddal együtt.
— Minek nekem ez?! Ezt nem teheted!
— De még mennyire, hogy tehetem — mosolyodott el csaknem gyengéden. — Én veled ellentétben mindig betartom, amit ígérek. Egyébként a „tenni” meg az „ígérni” szintén különböző igék.
Gleb becsapta maga mögött az ajtót, biztos benne, hogy egy hét múlva visszatér, és mindent elrendez. Mindig visszatért. Veronika mindig megbocsátott. Ez volt a szokás, és ő nem látott okot arra, hogy megváltoztassa a dolgok megszokott rendjét.
Felhívta a húgát.
— Olga, szia. Ideje hallgatnod: anya ebben a hónapban Veronikához megy, ahogy megbeszéltük. Ültesd fel a marsrutkára, én meg majd várom.
— Gleb, te elválsz Veronikától — mondta óvatosan a húga. — Micsoda Veronika most már?
— Majd kibékülünk. Nem először. Csináld, amit mondok.
— Hát jó, te tudod.
De ő aztán nem tudott semmit a világon. Mert még ugyanezen a reggelen Veronika felhívott egy bútorszállító céget, és bediktált két címet: honnan hová.
— Vigyenek el mindent a hátsó szobából — mondta a kagylóba. — A szekrényt, a kanapét, az éjjeliszekrényeket, a dobozokat, a szőnyegeket. Mindent, ami nem az enyém. Vigyék az Ozerornajára. A címet elküldöm.
— Értettem — felelte egy hang. — Két órára végzünk.
— Végezzenek. És óvatosan a szekrénnyel, már öreg, akárcsak a gazdája.
Krisztina azon a napon otthon volt. A tükröt törölgette, és valami könnyed dallamot dudorászott, nem sejtve, hogy a kis kuckója mindjárt rommá törik.
Csengettek. A küszöbön két erős fiatalember állt, a hátuk mögött pedig egy hatalmas szekrény sziluettje sötétlécelt.
— Jó napot — mondta az egyik. — Kiszállítás. Hová tegyük?
— Milyen kiszállítás? — Krisztina megzavarodott. — Én semmit sem rendeltem.
— A cím a magáé, a megrendelő kifizette — a legény összevetette a papírt. — Ozerornaja utca, minden stimmel. Szekrény, kanapé, tizenkét doboz, szőnyegek.
— Ki szekrénye? Ki kanapéja? — csöngött a hangja. — Vigyék ezt el az ajtómtól!
Nem értve, mi történik, gyorsan feltárcsázta Gleb számát.
— Halló — Krisztina a füléhez szorította a telefont. — Mi ez itt? Valamilyen szekrények jöttek hozzám! Magyarázd meg azonnal!
— Milyen szekrények? — nem értette a férfi. — Krisztin, miről beszélsz?
— Azokról, amik a lépcsőházomban állnak! — szinte visított. — Valami ócska lom, egy kiült kanapé! Azt kérdezem, mi ez?!
— Várj, ne tedd le — lázasan tárcsázta Veronikát. — Most majd tisztázom.
Veronika a második csörgésre vett fel.
— Hallgatom.
— Mit csináltál?! — ordított Gleb. — Miért küldted anya holmiját az Ozerornajára?
— Logisztika — felelte nyugodtan. — Te odaköltözöl Krisztinához, az anyád meg hozzád. Csak összekötöttem a pontokat a térképen. Szerintem elegáns.
— Milyen Krisztina! Milyen logisztika! Az egy albérlet, ott nem lehet!
— És nálunk, ugye, lehetett? — maradt egyenletes a hangja. — Gleb, te az elmúlt években mások lakásaiba hordtad össze az életed. Én csak segítettem mindent egybe pakolni.
— Add vissza a holmikat!
— Nem adom — szinte elásítozta magát. — Beadtad a válópert, nem emlékszel? Én meg beleegyeztem. Én egyébként meglepően hajlékony nő vagyok, amint abbahagyják azt, hogy lábtörlőnek nézzenek az ajtónál.
— Meggondoltam magam! — vágta ki. — Hallod? Meggondoltam magam, nem válok el! Hiba volt, elhamarkodtam!
— Micsoda kár — mondta Veronika. — Én viszont nem hamarkodtam el. Mindent, mint egy patikus, lemértem. Az utolsó grammig.
Amíg Gleb az egyik kagylótól a másikig rohangált, az Ozerornajai házhoz megérkezett a marsrutka. A kapaszkodót fogva Nyina Pavlovna szállt ki belőle egy nagy táskával a kezében.
— Jó napot, drágám — fordult a zavarodott Krisztinához, jó szomszédnak nézve. — Nem tudja véletlenül, hol lakik itt Gleb? A felesége azt mondta, mostantól nála lakom.
— Gleb? — sápadt el Krisztina. — Nalam? Itt?
— Hát persze — bólogatott Nyina Pavlovna. — Nézd csak, oda is hozták a szekrénykémet. Meg a kedvenc kis kanapémat is. Szóval minden stimmel, itt fogok lakni.
— Senki sem fog itt lakni! — Krisztina a rakodómunkásokhoz fordult. — Megtiltom, hogy bevigyék a lakásba! Hallják? Vigyék el azonnal, ez idegen tulajdon!
— Gazdasszony — felelte flegmán a fiú —, kifizették a szállítást, mi hoztuk. Ha akarja, a lépcsőházban marad, ha akarja, a kapu előtt. Vissza nem visszük, ilyen megrendelés nincs.
— Gleb! — kiáltotta Krisztina a telefonba. — Itt van az anyád! Egy táskával! A lépcsőházamban áll a szekrénye mellett! Felfogod egyáltalán, mi történik?!
Gleb fél óra múlva érkezett meg, átizzadt ingben, remegő kézzel. A lépcsőfordulóban olyan látvány fogadta, amitől elsötétült előtte a világ: a szekrény, a kanapé, a dobozok, a bőröndjén ücsörgő, zavarodott anyja, meg Krisztina olyan arccal, amelyen nem maradt nyoma a korábbi gyengédségnek.
— Mi ez? — Krisztina gyűlölettel nézett rá. — Külön, szép életet ígértél nekem. Erre hoztál egy kiült kanapét meg a rokonságot?
— Krisztin, mindent elmagyarázok — hadarta. — Ez Veronika, direkt csinálja, bosszút áll…
— Nem érdekel, ki kivel áll bosszút — vágta rá ridegen. — Nem azért veszem ki ezt a lakást, hogy az egész batyud itt telepedjen le. Intézd el magadnak. Egy órád van, de ide senkit sem engedek be.
— Krisztin, várj!
— Már öt éve várok — lépett vissza a lakásba. — Elég volt, ennyi elég volt a várakozásból.
Az ajtó egyenesen az orra előtt csapódott be.
Gleb remegő ujjakkal tárcsázta Veronikát. Kicsengés, a második, a harmadik.
— Igen — felelte.
— Veronika, bocsáss meg — csuklott el a hangja csaknem sírásba. — Hülye vagyok, mindent megértettem, végy vissza. Tévedtem, hallod? Nincs Krisztina, nincs válás. Eljövök, térden állva…
— Glebocskám — szakította félbe lágyan. — Most egy idegen lépcsőházban állsz egy öreg szekrény mellett, és könyörögsz, hogy engedjettelek vissza abba a lakásba, amit fél évig tehernek neveztél. Magadnak sem vagy vicces?
— Nem vagyok vicces! — szipogott. — Félek! Hová menjek most?
— Hát ez, drágám, egy nagyon jó kérdés — mondta. — Kár, hogy ilyen későn tetted fel. Előbb kellett volna gondolkodnod, amíg az anyád pénze át nem változott négy keréken guruló ócskavassá.
— Mindent visszafizetek! Megkeresem!
— Glebocskám, te egyszer már milliókat akartál zsonglőrködni — emlékeztette. — Emlékszem, hogyan végződött. Tudod, vannak dolgok, amiket nem adnak vissza másodszor is. Mint a fogakat. Meg a bizalmat.
— Veronika, könyörgök…
— A zárat ma délben kicseréltem — mondta egészen hétköznapi hangon. — Úgyhogy a kulcsot ne is keresd, már semmit sem nyit. Isten veled, Glebocskám. És add át üdvözletemet anyukádnak — mostantól sok közös vonásotok van: egy közös szekrény és egy közös hajléktalanság.
A vonal elhallgatott. Gleb egyenesen a lépcsőfokra rogyott a kanapé mellett, amely harminc éven át állt az anyja szobájában. Nyina Pavlovna fentről lefelé nézett a fiára, semmit sem értve.
— Glebocskám — mondta halkan. — Hová megyünk most? Hideg van itt a lépcsőn.
— Nem tudom — préselte ki magából. — Mindjárt, mindjárt kitalálok valamit.
Ott ült a lépcsőfokon a zárt ajtó előtt, és magában számolt. Az anyja lakása — eladva. Az autó — áron alul eladva. Az üzlet — mint a szappanbuborék, kipukkant. Veronika — a cserélt zár mögött. Krisztina — a bezárt ajtó mögött.
— Hogy történhetett ez — mormolta maga elé, miközben ide-oda dülöngélt. — Hogy rontottam el mindent ennyire? Pedig mindenem megvolt. Volt feleség, sarok, anyának hely. Ég meg… én meg, hülye, mit akartam?
— Glebocskám, kivel beszélgetsz? — kérdezte az anyja. —
— Magammal — nem vette el a kezét az arcáról. — Nincs már kivel.
Alulról felhallatszott a rakodómunkások lépte — a második dobozt vitték vissza a lift felé, mert egyszerűen nem volt hová tenni.
— Hová tegyük, gazda? — kiáltotta az egyik. — Döntsd el, van még két címünk.
— Nem tudom — nyögte Gleb. — Semmit sem tudok már.
— Hát te sem piskóta — horkantott fel a munkás. — Egy ember egy egész szekrénnyel, de nincs hová beköltöznie. Akkor mindent, ami maradt, idepakolunk közvetlenül a folyosóra. Találd ki magad, hová tovább.
Gleb nem válaszolt. Ott ült a térdét átölelve, és csak ismételgette ugyanazokat a szavakat az ajkával, mintha egy varázslat lenne, ami már nem hat:
— Idióta. Micsoda idióta vagyok. Mindent, mindent megkaptam, én meg a saját kezemmel…
