Március meglepően melegnek bizonyult. A hó egy hét alatt elolvadt, csak sáros pocsolyákat és a nedves föld szagát hagyva maga után. Darja jó hangulatban tért haza — a negyedéves prémium a vártnál magasabb lett.
Jegor az előszobában fogadta. Az ajtófélfának dőlve állt, és úgy nézett, mintha valamit fejben számolgatna. Darja azonnal megértette: valaki már elmesélte neki.
— Szia, drágám. Hallottam, elég szép prémiumot kaptál?
— Jó estét. Igen, ma kaptam meg.
Darja levette a kabátját, és a konyhába ment. A férj szorosan a nyomában követte, egy lépéssel sem lemaradva. Feltette a teáskannát, elővett egy csészét, és ez idő alatt végig érezte a hátán a pillantását.
— Mennyit, ha nem titok?
— Ötvenkétezer. Levonásokkal együtt úgy negyvenöt.
— Ó, ez jó. Ez nagyon jó.
Jegor dörzsölte a tenyerét, és leült az asztalhoz. Darja ismerte ezt a szokását — most kezdődik. Mindig így ült le, amikor ki akart alkudni valamit.
— Figyelj, olyan dolog van. Szvetka teljesen kikészül ezzel a lakáshitelrel. Egyedül neveli a gyereket a válás után, tudod? Polinka meg még kicsi.
— Tudom, hogy a húgod elvált. Két évvel ezelőtt.
— Na látod. Most jól jönne neki harminc-negyvenezer. A negyedéves törlesztő, a kamatok felhalmozódtak. Anyu hívott, azt mondja, nagyon rossz a helyzet.
Darja lassan beejtette a teafiltert a csészébe. A forró víz ámbraszínűvé vált. Várt egy picit, mielőtt válaszolt volna.
— Jegor, ezt a pénzt én kerestem. Magam. Tudod, mennyit dolgoztam az elmúlt három hónapban?
— Hát persze, tudom. De hát ez család!
— A te családod. A te húgod. Vannak szülei — a te szüleid. Van volt férje, aki köteles gyermektartást fizetni. Vannak a szülei, akik imádják az unokájukat.
Jegor összehúzta a szemét. Nyilván nem számított ilyen ellenszegülésre már az elején. Darja beleturmixolt a teába, és folytatta:
— Kiszámolhatom, ha akarod. Az én órabérem körülbelül nyolcszáz rubel. Egy nap nagyjából ötezer-ötszáz. Egy hét — huszonnyolc. Egy hónap — száz tizenkettő. Ez a prémium az életem másfél hónapja, érted ezt?
— Most komolyan beszél? Te számolgatsz?
— Teljesen komolyan. És nem vagyok hajlandó az életem másfél hónapját egy felnőtt nő eltartására fordítani, aki maga döntött a válás mellett, maga vett fel lakáshitelt úgy, hogy tudta, nem bírja el.
Jegor visszadőlt a szék támlájára. Az arcán megjelent a bosszúság, de még tartotta magát. Darja úgy döntött, lágyít a hangnemén:
— Figyelj, megértem, hogy aggódsz a húgodért. Ez normális. De neked és nekem itt van Alisza, aki már a második éve bérel lakást Szentpéterváron a barátnőivel. És a pénzt csak én küldöm neki.
— Aliszka már nagykorú, majd boldogul.
— Húszéves, még tanul. És azért boldogul, mert én havonta utalom neki a lakbért és az élelmiszert. Küldtél neki te akár egyszer is valamit ez alatt a két év alatt?
Jegor elhallgatott. Ez a csend magáért beszélt. Darja kiitta a teáját, és felállt az asztaltól.
— Csináljuk úgy. Nem ellenzem a segítséget, ha lesz rá mód. De nem most, és nem ilyen mértékben. Nekem megvannak a saját kötelezettségeim.
— Miféle kötelezettségeid?
— A apámnak fogakat kell csináltatni. Hetvenkét éves, kicsi a nyugdíja. Ő meg anyu mindent odadtak a öcsémnek, amikor ő még csak próbált lábra állni. És hálás vagyok nekik — valamikor nekem is segítettek. Ez a lakás, amiben élünk — a nagymama íratta a unokákra. Az öcsém lemondott a részéről az én javamra. Egyébként a szülek kérésére.
— Mi köze ehhez az apádnak? Szvetkáról beszélünk!
— Az, hogy az én szüleim is család. Az én családom. És nem értem, miért kellene a húgodnak előnyben részesülnie.
Este Darja a kanapén ült a telefonjával a kezében. Jegor tüntetőleg csapkodta az ajtókat, csörömpölt az edényekkel a konyhában. Tárcsázta az édesanyja számát.
— Anyu, szia. Hogy van apa?
— Ó, Dásenka! Hát elvan, tűri. Azt mondja, már megszokta. De látom rajta — csak kását meg levest eszik. A keményet fáj megrágni.
— Ma kaptam prémiumot. Átutalok most nektek, elég lesz a fogpótlásra?
— Kislányom, ugyan már! Nem kell, megoldjuk valahogy…
— Anyu, hagyjuk. Apának rendesen kell ennie. Átutalom a kártyájára.
Negyvenezret utalt át. Maradt ötezer — vészhelyzet esetére. Jegor belesett a szobába, és meglátta a telefon képernyőjét.
— Mit csinálsz?
— Átutaltam apának a kezelésre.
— Mennyit?
— Negyvenet.
Jegor elvörösödött. Darja látta, hogy a nyakán megduzzadtak az erek, és rángatózik egy ér a halántékán. Kinyitotta a száját, becsukta, majd kifújta a levegőt a fogai között.
— Szóval a te apucikádnak negyvenezret. A húgomnak meg, aki tényleg tönkremegy — semmit?
— A húgod egy harmincnégy éves, egészséges felnőtt nő. Apám egy idős ember, akinek fáj rágni. A különbség nyilvánvaló.
— A különbség az, hogy magasról teszel a rokonaimra! Ez a teljes különbség!
Darja letette a telefonját, és a férjére nézett. Még mindig remélte, hogy megérti. Hogy bekapcsolja az eszét. Hogy emlékszik a józan észre.
— Jegor, beszélgessünk nyugodtan. A húgod maga adta be a válópert. Maga. Senki sem üldözte el, a férje nemcsalódott, nem ivott, nem verte. Egyszerűen úgy döntött, hogy így jobb lesz neki. Ez volt az ő választása.
— És akkor most szenvednie kell?
— Viselnie kell a döntései következményeit. Mint minden felnőtt embernek. A lakáshitelt akkor vette fel, amikor még házas volt. Tudta, hogy egyedül nem bírja el. A férj felajánlotta, hogy eladják a lakást és elfelezik — ő visszautasította. Mindent magának akart.
— Honnan tudod?
— Az édesanyád mesélte. Részletesen. Másfél évvel ezelőtt, Polina születésnapján.
Jegor elhallgatott. Darja folytatta:
— Szvetlanának van egy volt férje, aki rendesen fizet gyermektartást. Vannak a szülei, akik imádják Polinkát, és rendszeresen elviszik magukhoz. Itt vannak a te szüleid — anyu nem dolgozik, de apa még nem ment nyugdíjba. Végül itt vagy te is. Miért pont nekem kellene betömködnöm a pénzügyi lyukait?
— Mert neked van pénzed!
— Igen, van pénzem, amit én kerestem. A saját időmmel, a saját idegzetemmel, a saját egészségemmel. És én döntöm el, mire költöm.
— Akkor nekem nincsen szavazati jogam?
Darja felállt a kanapéról, és a férjéhez lépett. A szemébe nézett.
— Jegor, te kapod a fizetésedet. Kicsit, igen. De neked ez így jó — te magad mondtad, hogy nem akarsz megszakadni. Én nem turkálok a pénzedben, nem mondom meg, mire költsd. Miért gondolod, hogy te rendelkezhetsz az enyémmel?
— Mert család vagyunk, a fenébe is!
— Pontosan. Család vagyunk. Te, én és Alisza. Ez a mi felelősségi körünk. Minden más — lehetőség és kedv kérdése.
Jegor megfordult, és kiment a szobából. Darja hallotta, hogy sörösüveget vesz ki a hűtőből, és felpattan a kupak. Sóhajtott egyet.
Egy óra múlva visszatért. Már nyugodtabban, de ugyanolyan makacs arckifejezéssel.
— Anyu telefonált. Azt mondja, szándékosan ártasz. Hogy Szvetkát sosem szeretted.
— A te anyád azt mondhat, amit akar. Nem vagyok köteles szeretni a húgodat. Tisztelettel tartozom neki — és tisztelem is. De tartani el — nem, azt nem vagyok köteles.
— Ez átmeneti! Talpra áll, és mindent visszafizet!
— Jegor, harmincnégy éves. Mikor áll talpra? Negyvenen? Ötvenen? Amikor Polina megnő, és elkezd keresni?
— Kegyetlen vagy.
— Realista vagyok. Van különbség.
Egy hét telt el. Jegor komoran járt-kelt, a foga között beszélt, Darja szeme láttára mutatósan hívta a húgát, és hangosan sajnálkozott. A feleség nem reagált.
Pénteken megkapta a fizetését. Negvenhétezer rubelt, a férj még csak nem is titkolta.
Este Jegor háromezer rubelt tett a konyhaasztalra.
— Ez a bevásárlásra.
— Háromezer? Egy hónapra?
— Két hétre. Aztán adok még.
Darja vette a bankjegyeket, és átszámolta. Három darab ezres. A férjére emelte a tekintetét.
— És a maradék negyvennégy?
— Nem a te dolgod.
— Szvetlanának küldted?
Jegor nem válaszolt, de az arcáról minden leolvasható volt. Darja lassan visszatette a pénzt az asztalra.
— Világos. Vagyis nekem a háztartásra jut háromezer. A húgodnak meg a lakáshitelre a fizetése csaknem egésze. Jól értem a felállást?
— Jól. Ha már ilyen elvi kérdéseket csinálsz belőle — élj a sajátodból.
— Rendben.
Jegor láthatóan nem számított ilyen reakcióra. De Darja egyszerűen felkapta a táskáját, és bement a szobába. A férj zavartan maradt a konyhában.
Másnap Darja elment a boltba. Bevásárolt — magának. Külön. Betette a hűtőbe. Főzött vacsorát — egy adagot.
Jegor éhesen tért haza. Sarkig tárta a hűtőt, és meglátta a „Darja” felirattal, filccel megjelölt ételes dobozeket.
— Micsoda cirkusz ez?
Darja az asztalnál ült, és a salátáját evett. Felemelte a fejét, és a férjére nézett.
— Milyen cirkusz?
— Hol az én kajám?
— Fogalmam sincs. Te háromezer rubelt utaltál ki nekem a háztartásra. Ebből háztartási vegyszert vettem. A te élelmiszered — a te gondod.
— Megőrültél? Én vagyok a férj! Neked etetned kell engem!
— Kellene? Mégis miért? A pénzedet odaadtad a húgodnak. Hát etessen ő téged.
Jegor ott állt a konyha közepén, a dühdtséggel küszködve. Darja nyugodtan elmosogatta a tányérját, és beletette a csepegtetőbe.
— Viccelsz veled?
— Szó sincs róla. A te logikádat követem. Úgy döntöttél, hogy a húgod fontosabb, mint a családunk. Rendben, tudomásul vettem. Mostantól mindenki magáért felel.
— Ez hülyeség!
— Ez a te döntéseid következménye. Ahogy egy okos ember mondta — ha meg akarod ismerni az eredményt, előbb ismerd meg az okát.
— Milyen ember? Mit hordasz össze itt?
— Mindegy. Az a lényeg, hogy te magad választottad ezt a forgatókönyvet. Most élj benne.
Jegor felkapta a kocsikulcsot, és kirohant a lakásból. Egy óra múlva fastfoodos zacskóval tért vissza. A szobában, a kanapén, a tévé előtt evett. Darja úgy tett, mintha észre sem venné.
Így telt el egy hét. Jegor félkész ételekkel, virslivel, szendvicsekkel táplálkozott. Darja rendes ételt főzött magának — levest, fasírtot, zöldségsalátát. Előtte evett, megjátszás nélkül.
A hét végére elfogyott a pénze. Váratlanul könyörgő arccal lépett a feleségéhez.
— Figyelj, kölcsönadnál fizetésig?
— Kölcsön?
— Hát igen. Ötezer körül. Egy hét múlva visszaadom.
Darja elnevette magát. Röviden, gúny nélkül — inkább csak meglepetten.
— Jegor, te komolyan beszélsz? Odaadtál negyvennégyezer rubelt a húgodnak, hármat hagytál a háztartásra, és most tőlem kérsz kölcsön?
— Na és mi abban a rossz?
— Kérj Szvetlanától. Ő most pénznél van — a te pénzednél.
— Nem ad, hát lakáshitele van!
— Hát, akkor kibírod. Valahogy.
Jegor felrobbant. Úgy ordított, hogy a szomszédok valószínűleg hallották két falon túl is. Kapzsinak, szívtelennek, számítónak nevezte. Követelte, hogy azonnal etesse meg, mert ő a férj, a gazda, a család feje.
Darja némán hallgatta. Aztán felállt, egészen közel lépett hozzá, és lekevert neki egy pofont. Egy határozottat, szívből jövőt. Jegor a falhoz repült, beverte a vállát, és az arcához kapta a kezét.
— Te… mit csinálsz?
— Észhívás. Nem te vagy a gazda, Jegor. Te egy parazita vagy, aki két lakásban próbál élni. És ordítani velem a saját lakásomban — igen, az enyémben, mert te csak az én jóindulatodból vagy ide bejelentve — nem fogsz.
— Megütöttél!
— És még egyszer megütlek, ha nem nyugszol meg. Most meg takarodj az anyukádhoz, és panaszkodj neki a kegyetlen feleségedről. Szereti az ilyen történeteket.
Jegor felkapta a kabátját, és kifutott a lakásból. Egy óra múlva az anyja telefonált.
Nyina Fjodorovna csengetett az ajtón, és amikor Darja kinyitotta, tornádóként rontott be az előszobába.
— Mit engedsz meg magadnak, te alamuszi kígyó? Megütni a fiamat? A férjedet?
— Jó estét, Nyina Fjodorovna. Fáradjon be, ha már úgyis belépett.
— Ne játssz itt az eszed! Láttam a kék foltot! Az arcán! Ő mégiscsak férfi, emberek közé kell mennie!
Darja a falnak támaszkodott, és összefonta a karját. Teljesen nyugodt volt. Még túlságosan is nyugodt — és ez láthatóan még jobban dühítette az anyóst.
— A fia anyázva ordított velem a saját házamban. Megkapta, ami jár neki. Ha ez magának nem tetszik, vigyje el magához. Nem tartom.
— Hogy merészelsz beszélni! Ő vett feleségül, ő méltatott!
— Érdekes verziója az eseményeknek. Nekem meg úgy tűnt, hogy én tűrtem őt huszonkét évig, amíg ő aprópénzzel elégedett meg, és nem akart „megszakadni”.
Az anyós elakadt a felháborodástól.
— Hát te… hát én… Szvetocskának segítség kell! Egyedül van a gyerekkel! Te meg, elkényeztetett bábú, a krtiszmokat számolgatod!
— Az elkényeztetett bábú maga kereste meg ezeket a krtiszmokat. És úgy költi el, ahogy jónak látja. Többek között az unokájára, Aliszarra is, akit maga, zárójelben megjegyezve, utoljára három éve látott.
Aliiszka már nagykorú, majd boldogul!
— Ó, ismerős mondat. A fia ugyanezt mondja. Úgy látszik, családi vonás.
Darja elhúzódott a faltól, és a szoba felé indult. Egy perc múlva visszatért, egy hatalmas bőröndöt húzva maga után — ugyanazt, amellyel egykor egész családként tengerpartra utaztak.
— Na, íme. Összepakoltam a fia holmiját. Fehérnemű, ruha, iratok — minden a helyén. Elviheti.
— Mit?
— Vigye haza magához. Ha már olyan csodálatos, éljen magánál. Etesse, mosson rá, tűrje a nyafogását. Végeztem.
Nyina Fjodorovna tátva maradt a szája. Aztán becsukta. Aztán megint kinyitotta — de nem mondott semmit. A lépcsőházból egy nagy, zsíros légy repült be, és körözni kezdett a csillár körül.
Darja gépiesen intett a kezével, hogy elkergesse a rovart. Nyina Fjodorovna hátrahőkölt, megbotlott a küszöbön, és visítva kibukott a lépcsőfordulóba. A térdére huppant, és elszakította a harisnyáját a lépcsőfok éles élén.
— Te… te meg akartál ütni! Gyilkos! Bandita!
— Csak egy legyet hessegettem. Ne hízelegjen magának.
Darja kitolta a bőröndöt a folyosóra, és az anyós mellé tette. Az a földön ülve dörzsölte a térdét, és dühösen sziszegett.
— Nem ütötte meg magát súlyosan? Kell segítség?
— Menj a pokolba! — hörgött az anyós. — Ezt még megemlegeted! Jegor elhagy, és milyen jól teszi! Végül talál egy normális feleséget!
— Csak örülni fogok. Sok szerencsét a kereséshez.
Darja bezárta az ajtót. Hallgatózott — a folyosón a bőrönd csörömpölt, az anyós szitkozódott, a lift ajtaja csapódott. Aztán csend lett.
Tudta, mennyit ér, és azt is, hogy jól cselekszik.
A telefon megcsörrent. A szám nem volt beazonosítható, de a hangot azonnal felismerte.
— Darja, én vagyok, Szvetlana. Jegor hívott. Azt mondja, elkergetted?
— Jó estét. Igen, elkergettem. Pontosabban felajánlottam, hogy lakjon az anyósánál. A lábával egyezett bele.
— Figyelj, nem tudom, mi történt köztetek, de…
— Szvetlana, egyszer mondom el. A testvéred a fizetése csaknem egészét neked adta. A háztartásra háromezer rubelt hagyott. Aztán meg ordított velem, ételt követelve. Ezt maguk normálisnak tartják?
Pauza. Aztán egy bizonytalan:
— Hát… csak segíteni akart…
— Hős akart lenni az én kontómra. És amikor nem jött össze — hisztit rendezett. Ez nem segítség, Szvetlana. Ez parazitizmus.
— Te nem érted, nekem tényleg nehéz…
— Dehogynem. Nehéz magának. De ezek a maga nehézségei, nem az enyémek. Nekem megvan a saját lányom, a saját szüleim, a saját kiadásaim. És nem fogok eltartani egy felnőtt nőt, aki maga hozott olyan döntéseket, amelyek ehhez a helyzethez vezettek.
— Kegyetlen vagy.
— Lehetséges. De őszinte. Minden jót.
Darja letette a hívást, és letiltotta a számot. Aztán letiltotta az anyós számát is. Aztán Jegorét. Gondolkodjon csak csendben.
A hónap egyetlen hosszú, nyugodt napként telt el. Darja dolgozott, pénzt utalt Aliszának, telefonált a szüleivel. Az apja már elkezdte a kezelést, és azzal dicsekedett, hogy hamarosan almát is tud majd rágni.
Jegor az anyjánál lakott. Az ismerősök ritka hírei alapján — szenvedett. Nyina Fjodorovna nem bizonyult olyan vendégszerető gazdasszonynak, amikor egy felnőtt fiú állandó lakhatásáról esett szó. Szvetlana naponta hívogatta a testvérét az életével kapcsolatos panaszokkal. Munka, gyerek, lakáshitel, volt férj — minden végtelen áradatként zúdult rá.
Április közepén Darja feloldotta a tiltását a számán. Csak úgy, kíváncsiságból. Egy óra múlva érkezett az üzenet: „Beszélhetünk?”
A válasza ez volt: „Gyere el hétre.”
Pontosan hétkor érkezett. A küszöbön állt egy csokor virággal, lefogyva. A szeme piros volt — vagy az alváshiánytól, vagy a sírástól. Darja nem sajnálta.
— Gyere be.
Jegor belépett a lakásba. Körülnézett, mintha először látná mindezt. Letette a virágot az éjjeliszekrényre.
— Darja, én…
— Ülj le. Beszélgessünk.
Leültek a konyhában. Darja nem kínálta teával, sem vacsorával. Csak ült és várt.
— Hülye voltam. Teljesen. Abszolút.
— Ez nem hír. Tovább.
— Anya kikészített. Szvetka is. Minden nap ugyanaz — segíts, adj, tedd meg. És amikor azt mondtam, hogy nekem sincs pénzem — megsértődtek. Mindketten. Anya kijelentette, hogy hálátlan vagyok. Szvetka meg, hogy áruló vagyok.
— Várható volt. Megszokták, hogy te hozod nekik az én pénzemet. Amikor a forrás elapadt — haszontalanná váltál.
Jegor összeráncolta a homlokát, de nem vitatkozott. Láthatóan az anyjánál töltött hónap megtanította hallgatni.
— Elküldtem a pénzt Aliszkának.
— Tudom. Hívott, megköszönte. Azt mondja, apa végre emlékezett a létezésére.
— Ocsmányság volt megfeledkezni róla.
— Az volt. Mi még?
— Én… vissza akarok jönni. Otthonra. Hozzád.
Darja hallgatott. A férfira nézett, akivel huszonkét évet élt le. Arra az emberre, aki egy hónapja még ordított vele, ételt követelve. Aki a fizetése nagy részét a húgának adta, a feleségének meg aprópénzt hagyott. Aki elhozta az anyját, hogy az „nevelje ki” a menyét.
— Miért?
— Hogyhogy miért?
— Miért akarsz visszajönni? Neked itt rossz volt. Kegyetlen vagyok, szívtelen, a krtiszmokat számolgatom. Az anyád mondta.
— Az anyám sok mindent mond. A fele hazugság, a fele a fantáziája.
— Ezt most vetted észre? Egy hónap alatt?
— Ezt mindig is tudtam. Csak nem akartam beismerni.
Darja felállt, elővette a szekrényből a csészéket, felrakta a teáskannát. Jegor reménykedő pillantással követte a mozdulatait. Töltött teát — mindkét csészébe, nem csak az egyikbe.
— Vannak feltételeim.
— Mik azok?
— Figyelj jól, mert nem ismétlem meg. Első: a te pénzed — a mi pénzünk. Az én pénzem — a mi pénzünk. Nem a húgodé, nem az anydáé — a miénk. A családé.
— Egyetértek.
— Második: Alisza rendszeresen kap segítséget. Mindkettőnktől. Nem vitatéma.
— Igen, persze.
— Harmadik: ha az anyád megint idejön a követeléseivel — kihívom a lakópark biztonsági szolgálatát. És nem érdekel, hogy az anyád.
Jegor bólintott. Láthatóan bármibe beleegyezett volna. Darja kortyolt a teájából, majd folytatta:
— És az utolsó. Ha még egyszer megemeled a hangod velem szemben, mint egy hónapja — beadom a válópert. Szó nélkül, második esély nélkül. Megértetted?
— Megértettem.
— Akkor Isten hozott otthon.
Egy tányér meleg, illatos vacsorát tett elé. Jegor úgy nézett az ételre, mintha csodát látna. A félkész ételeken és az anyai szemrehányásokon eltöltött hónap hagyott nyomot.
— Köszönöm.
— Ne köszönd. Egyél.
Némán evett, gyorsan, szinte alig rágva. Darja érzelmek nélkül figyelte. Tudta, mennyit ér. Tudta, hogy élhetne egyedül is — békésen, kényelmesen, idegen hisztik és követelések nélkül. De a család — az választás. És ő úgy döntött, ad neki még egy esélyt.
— Hogy van Szvetlana? — kérdezte, amikor befejezte.
— Sehogy. A volt férje felajánlotta neki, hogy adják el a lakást, és vegyenek egy kisebbet, hitel nélkül. Beleegyezett. Azt mondja, belefáradt a húzásba.
— Ésszerű döntés. Kár, hogy nem hozta meg két évvel ezelőtt.
— Igen. Kár.
Jegor odébb tolta a tányért, és a feleségére nézett. A tekintetében valami új csillant meg — talán tisztelet, talán félelem. Vagy mindkettő.
— Darja, tudom, hogy elrontottam. Alaposan. De én akarom… megpróbálok jobb lenni. Becsszóra.
— Próbáld meg. Meglátjuk, mi lesz belőle.
Elpakolta az edényeket, még teát töltött. Kint sötétedett, az áprilisi este meleg és csendes volt. Valahol a távolban autók búgtak, kutya ugatott.
— Anya hívott ma — mondta Jegor. — Emlékezett, hogy te szinte megölted őt. Hogy letaszítottad a lépcsőn.
— Megbotlott a küszöbön. Magától. Még meg is kérdeztem, hogy nem ütötte-e meg magát.
— Én is így gondoltam. Szeret… kiszínezni dolgokat.
— Enyhén szólva.
Csendben ültek. Nem ellenségesen, nem feszülten — egyszerűen csak csendben. Darja arra gondolt, hogy egy hónapja minden végződhetett volna másképp. Hogy ordíthatott volna, sírhatott volna, könyöröghetett volna. Ehelyett — meghúzta a határokat, és tartotta is őket.
— Szvetlanának vannak szülei — mondta. — Van volt férje. Vannak a szülei. Egy egész támogató rendszer. Ő meg valahogy úgy döntött, hogy én vagyok a személyes bankautomatája.
— Anya tüzelte fel. Azt mondta, hogy neked a pénz a füleden is kifolyik, hogy kapzsi vagy…
— Nem vagyok kapzsi, Jegor. Igazságos vagyok. Van különbség.
— Most már látom.
Darja kiitta a teáját, és a csészét a mosogatóba tette. Aztán a férjéhez fordult.
— Menj zuhanyozni. A hűvös holmid a helyén van, nem dobtam ki.
— Köszönöm.
— És Jegor…
— Igen?
— Ha az anyád vagy a húgod megint nyomást gyakorol — ismered az álláspontomat. Az nem fog változni. Soha.
Bólintott, és bement a fürdőszobába. Darja egyedül maradt a konyhában. A sötét ablakban a saját tükörképét nézte, és arra gondolt: a szerelem néha nem a megbocsátásról szól. A szerelem néha világos határok és a védelmükre való készség.
A szüleinek volt elég bölcsességük elengedni az öcsét, segíteni neki lábra állni. Aztán — elengedni őt magát is, anélkül, hogy bármit kért volna cserébe. Ez az igazi család. Nem az, amelyik húz, követel, manipulál. Hanem az, amelyik támogat és elenged.
Jegor fél óra múlva tért vissza — tiszta, felfrissülve. Az ágya saját oldalára feküdt, megszokott módon a fal felé fordulva. Egy perc múlva már aludt.
Darja a hátát nézte. Nem dédelgetett illúziókat. Lehet, hogy egy hónap vagy egy év múlva minden megismétlődik. Lehet, hogy nem lesz elég akartere ellenállni az anyjának és a húgának. Lehet, hogy újra ebben a helyzetben találja magát.
De ha ez bekövetkezik — készen áll majd. Tudja, mennyit ér. És ez az érték nem háromezer rubel a háztartásra.
