Amikor a barátaim átadták nekem a szépen becsomagolt dobozt a születésnapomon, izgatottságot éreztem.
Ez az év nehéz volt, és alig vártam az ünnepi estét.
De amint megláttam az ajándékot, a szívem megállt egy pillanatra — nem az örömtől, hanem a sokktól.
Óra volt.
Nem csak akármilyen óra.
Hanem pontosan az az óra.
Ugyanaz a modell, ugyanaz a szín, ugyanaz a márka, amit néhány hónapja vettem a volt páromnak.
A gyomrom összeszorult.
Erőltetett mosolyt vettem fel, és óvatosan kezdtem kibontani a csomagolást, remélve — imádkozva —, hogy tévedek.
De nem… a súlya túlságosan is ismerős volt.
Az agyam lázasan próbált magyarázatot találni.
Véletlen egybeesés?
Talán. De volt valami a tekintetükben, abban a türelmetlen várakozásban, ahogy rám néztek, amitől kirázott a hideg.
– Tetszik, ugye? – kérdezte Lisa, a legjobb barátnőm, miközben oldalba bökött és szélesen mosolygott.
Nagyot nyeltem.
– Igen… nagyon szép.
– Hát persze! – szólt közbe Jake.
– Hiszen te magad választottad hetekig Alexnek.
És ennyi.
A megerősítés, amitől annyira féltem.
Tudták.
A barátaim, azok, akikben megbíztam, szándékosan adták nekem ugyanazt az ajándékot, amit nagy gonddal vettem Alexnek, a volt páromnak.
És élvezték.
Bennem egyre jobban forrt a zavartság, a harag és az árulás érzése.
Letettem az órát az asztalra, és mély levegőt vettem.
– Szóval… ti mind úgy gondoltátok, hogy ez vicces lesz?
Lisa megvonta a vállát.
– Mi inkább szimbolikusnak gondoltuk.
Nagyon összetörtél, amikor Alex elhagyott, és folyton azt mondtad, mennyire tökéletes ez az óra.
Most pedig neked is van egy ugyanilyen.
Összeszorítottam a fogam.
– Úgy érted azt az órát, amire én magam gyűjtöttem hetekig, és amit a saját pénzemen vettem meg, majd ő egyszerűen kidobta, mint valami felesleges holmit?
– Pontosan – bólintott Jake.
– Most már a tiéd.
Mintha visszanyerted volna az irányítást.
Irányítást?
Ez volt az utolsó dolog, amit éreztem.
Végignéztem az asztalon.
Nevettek, mintha ez valami zseniális vicc lenne, egy szépen lezárt kör.
De számomra ez kegyetlen volt.
Hónapokat töltöttem azzal, hogy gondosan kiválasszam ezt az órát Alexnek, azt hittem, a kapcsolatunk, a jövőnk szimbóluma lesz.
Aztán amikor hirtelen elhagyott, kénytelen voltam végignézni, ahogy szinte azonnal új kapcsolatba kezdett, mintha a közös éveink semmit sem jelentettek volna.
És most az úgynevezett barátaim ezt a fájdalmas emléket az arcomba vágták, úgy téve, mintha ez valamiféle felszabadulás lenne.
Felálltam.
– Nem kérem őket.
Lisa mosolya megingott.
– Mi van?
– Nem kérem – ismételtem.
– Ti azt hittétek, hogy ez vicces lesz, de nem az.
Ez megalázó.
Nem örömet szereztetek vele, hanem csak emlékeztettetek arra, amit elvesztettem.
Jake összevonta a szemöldökét.
– Ez nem igazságos. Mi csak segíteni akartunk, hogy továbblépj.
– Továbblépni? – nevettem fel keserűen.
– Úgy, hogy újraéltetitek velem életem egyik legfájdalmasabb pillanatát?
Ez nem továbblépés, ez só a sebre.
Az asztalnál csend lett.
Megragadtam a táskámat, a szívem vadul vert.
– Az igazi barátok nem tesznek ilyet.
Nem csinálnak viccet a fájdalmadból.
Lisa megpróbálta megfogni a kezem.
– Várj, ne…
De én már elindultam kifelé, ott hagyva az órát az asztalon.
Aznap este fontos dologra jöttem rá.
Túl sokáig voltam olyan emberek között, akik a megtört szívemet szórakozásnak tekintették, akik sosem vették komolyan az érzéseimet.
Ennél többet érdemlek.
És attól a pillanattól kezdve megfogadtam, hogy csak olyan emberekkel veszem körül magam, akik valóban értékelnek engem.
