– Siethetnél egy kicsit, Nadja.
Oleg elégedetlenül grimaszolt.
– A család húsz perc múlva itt van.
Megigazította az új, frissen vasalt inge gallérját, és rosszallóan végignézett a konyhán.
– És neked csak kolbász van felvágva.
Nadja némán áttette a forró krumplipürét egy mély porcelántálba.
– Majdnem minden kész.
Megtörölte a tenyerét egy papírszalvétával, és félretette.
– Tényleg? – A férfi közelebb lépett az asztalhoz, és bekukucskált az üres salátástálakba. – Kértem tartletet vörös hallal. Hol van?
Csípőre tette a kezét.
– Kellemetlen az emberek előtt, hiszen mégiscsak jubileumot ünneplünk! Igazán igyekezhettél volna a férjedért.
– Igyekeztem.
Nadja egyenletes hangon beszélt, anélkül, hogy ránézett volna.
– Halat nem vettem. Nem futotta a csemegéidre. A fizetés csak hétfőn jön.
– Miért kezded ezt éppen ma? – Oleg dühösen felpattant. – Neked sosem telik semmire! Én úgy dolgozom, mint az állat, mindent hazahozok, te pedig még egy tisztességes asztalt sem tudsz megteríteni!
Megvetően bökött az ujjával a felvágott zöldségek felé.
– És a hús hol van?
– A sütőben.
Nadja eligazította a konyharuhát a kampón. Egy hónappal ezelőtt nedves törlőkendőt keresett az autója kesztyűtartójában. Kendőt nem talált, de talált szépen összehajtogatott nyugtákat. Számlákat egy drága ékszerszalonból. Kivonatokat egy elit, városon kívüli üdülőközpontból. A dátumok tökéletesen egybeestek az ő „sürgős üzleti útjaival” és a „túlórákkal a megbeszéléseken”.
Nem kellett sokat győzködnie magát. Akkor nem csapott botrányt. Egyszerűen módszeresen készülni kezdett a jubileumra.
Az előszobában követelőzően csengetett a kaputelefon.
– Menj, nyiss ajtót – csattant fel a férfi.
Megigazította a mandzsettáját, és barátságos mosolyt erőltetett az arcára.
– És az arckifejezésedet is vedd lazábbra. Nekem ünnepem van, nem temetésem.
A küszöbön a sógornője, Viktória állt. Az egyik kezében gyanúsan könnyű műanyag dobozt tartott, a másikban egy olcsó tortát.
– Jaj, mi vagyunk az elsők! – csicseregte Vika, miközben a kabátját egyenesen a komódra dobta. – Oleg, öcsém, boldog születésnapot!
Csattanós puszit nyomott a bátyja arcára, és körülnézett.
– És hol van a mi háziasszonyunk?
Nadja kijött a konyhából. Se kötény, se kopott otthoni kardigán. Szigorú sötét nadrágban és könnyű, világos blúzban lépett a vendég elé.
– Gyere be, Vika. Az asztal a nappaliban van.
A sógornő tetőtől talpig végigmérte a menyét, a tekintete a frizuráján állapodott meg.
– De csinos vagy ma. Fel sem ismertelek.
A kezébe nyomta a dobozt.
– Hoztam salátát, rákosat. Tudom, hogy te sosem érsz rá semmire ezzel a poliklinikai munkáddal.
Vika a nappali felé iramodott, menet közben tovább dicsérve a bátyját.
– Oleg! Milyen tekintélyes lettél! Az ötven év az mérföldkő! Nem mindenkinek adatik meg, hogy ilyen jól tartsa magát ötvenéves korára.
Húsz perc múlva megérkeztek a többiek is. Jött a régi barát, Mihajlo a feleségével, Tanyával. Benéztek a szomszédok a második emeletről. A lakást megtöltötte a hangzavar, a csörömpölés és a nehéz parfümök illata.
Mindenki leült. Oleg elfoglalta a helyét az asztalfőn, ahogy az az ünnepelthez illett. Megengedően fogadta a gratulációkat, méltóságteljesen bólintott, és töltött a vendégeknek.
– Figyelj, ez az asztal azért elég szerény – mondta gúnyosan Vika, miközben a villájával piszkálta a salátát. – A mi Nadjánk teljesen rákattant a háztartásra. Vehettetek volna legalább egy kis kaviárt. Hiszen jubileum van.
– Hagyd már, Vika – mormogta békítően Mihajlo.
Felemelte a poharát, és körbenézett.
– Nem az étel a lényeg, hanem a társaság!
Mihajlo köszörülte a torkát.
– Olegünk egy kiváló, sikeres ember. Tágas lakás, új autó. A felesége pedig – íme, milyen szépség – ül és tűri a természetét!
A vendégek együtt nevettek. Oleg elégedetten kihúzta magát, és intett a kezével.
– Ugyan, mi az a lakás. Az élet apróságai. – Jelentőségteljesen felemelte az ujját. – A lényeg a helyes befektetés! Én mindig azt mondom, a pénznek dolgoznia kell.
Vika hevesen bólogatott, miközben sonkát rágcsált.
– Ha nem fektetsz a jövőbe, egy helyben toporogsz – folytatta a prédikálást Oleg. – Én pedig hozzászoktam, hogy csak előre haladjak. Nem elszórni mindenféle marhaságra, hanem okosan befektetni.
Nadja az asztal túlsó végén ült. Némán nézte, hogyan pózol a férje a barátai előtt. Ahogy Vika behízelgően bólogat minden szavára. Ahogy Tanya irigykedve nézegeti az új csillárjukat.
– Arany szavak, Oleg – tette hozzá a sógornő, és nyúlt a következő adag húsért. – Okos ember vagy. Nadjának elképesztő szerencséje van veled. Kőfal mögött él, és nem ismeri a bajt. Minden a házba, minden a házba.
Nadja fogta a papírszalvétát.
– Ez igaz.
Felállt az asztaltól.
– Oleg nálunk csodálatos befektető. Nagyon előrelátó.
A férfi öntelten elmosolyodott, a dicséretet természetesnek véve.
– Na, túlzásba viszitek a dicséretet – csapott egyet az asztalra. – Na, feleségem, hozd már az ajándékodat. Ha már szóba került a sikerem.
– Éppen érte megyek.
Nadja kiment az előszobába. A szekrény legfelső polcán egy nehéz, fényes fotóalbum hevert. Két héttel ezelőtt rendelte. Nem volt olcsó, de megérte.
Visszatért a nappaliba, és a nehéz, keménykötésű könyvet a férje elé tette.
– Tessék. Különrendelés. A te eredményeid krónikája.
A vendégek elismerően morajlottak.
– Ó, de jó ötlet! – örvendezett Mihajlo, és nyújtogatta a nyakát, hogy a barátja válla felett belessen. – Gyerünk, nyisd ki, értékeljük az ifjúságot! Biztos vannak benne képek a diákbulijainkról.
Oleg fontoskodva megigazította a nyakkendőjét, és kinyitotta az első oldalt. Egy közös képük volt ott a dácsáról, öt évvel ezelőtt készült. Oleg a grill mellett állt, mosolygósan és elégedetten.
– De szép – konstatálta Tanya.
Oleg lapozott.
A második oldalpáron nem voltak fényképek. Gondosan beragasztott nyomtatványok voltak ott. Nagybetűvel. Pecsétekkel és dátumokkal.
Mihajlo hunyorgott.
– Ez meg mi? Valami szerződések?
Oleg a szövegre meredt. Ünnepi pírja gyorsan elhalványult, helyét földszínű sápadtság vette át.
Ezek nyugták voltak. Másolatok a számlákról egy ékszerüzletből egy zafírkészlet vásárlásáról. Ugyanarról, amit Nadja három éve kért az évfordulóra, de amire mindig „nem volt szabad keret”.
Lázasan lapozta tovább a vastag lapokat. A következő oldalt az üdülőközponti luxuslakosztályok fizetési bizonylatai díszítették. Oleg nevére. És a dátumok. Ugyanazok a szeptemberi hétvégék, amikor ő „objektumot mentett a megyében”. És októberben. És az újévi ünnepek előtt.
– Ez… – A szavak elakadtak a torkán.
Nadja a széke mögött állt, karba font kézzel.
– Ezek a te befektetéseid, Oleg. – Végignézett a vendégeken. – Aranyfülbevalók valami Krisztinának. – Vika köhögni kezdett. – Luxusszobák jakuzzival – folytatta Nadja egyenletes hangon. – Hatalmas rózsacsokrok kiszállítása egy olyan címre, amelynek semmi köze a mi lakásunkhoz.
Az asztalnál mindenki abbahagyta az evést.
– Úgy döntöttem, a barátaidnak és a rokonaidnak tudniuk kell, milyen nagylelkű befektető vagy. Vika ugyanis aggódott, hogy nincs kaviár az asztalon. Nos, Vika, a kaviár a wellness-szállóba ment.
Tanya hirtelen lesütötte a szemét, és az üres tányérját bámulta. Régen sejtett már hasonlót, amikor látta Oleget a bevásárlóközpontban egy fiatal barnával, de jobbnak látta hallgatni.
Mihajlo zavartan köszörülte a torkát.
– Oleg, mik ezek a viccek? Milyen Krisztina?
Az ünnepelt végre megtalálta a hangját. Az arcát a düh vörös foltjai lepték el.
– Megőrültél?! – ugrott fel, majdnem felborítva a kristály salátástálat. – Turkáltál a kesztyűtartómban?! Kémkedni kezdtél?! – Az asztalra dobta az albumot. – Milyen cirkuszt rendeztél itt az emberek előtt?!
– Én ünnepet rendeztem – válaszolta nyugodtan Nadja. Még csak fel sem emelte a hangját. – Te kérted, hogy igyekezzem. Én pedig igyekeztem. – Biccentéssel a bezárt könyvre mutatott. – Összegyűjtöttem az összes könyvelésedet egy helyre. Hogy semmi el ne vesszen. Nehogy elfelejtsd, mibe fektetted a pénzt.
– Én majd téged… – Oleg feléje rontott, de Mihajlo nehéz kézzel a karjánál fogva visszanyomta a székbe.
– Nyugodj meg, befektető.
Nadja hátrébb lépett az asztaltól, és elindult az előszoba felé.
– A hús a sütőben van, Vika. – Nem fordult vissza. – Figyelj rá, hogy a tesód egyen. Biztos elment az étvágya az érzelmi túlfűtöttségtől.
Oleg kirántotta magát a barátja keze alól, és utána szaladt.
– Hová készülsz?! – Torlaszolta el az előszobába vezető utat. – Megszégyenítettél mindenki előtt, és azt hiszed, ezt megbocsátom?! Miből fogsz élni, te okoska?! A lakás az enyém! Én fizettem érte!
Az előszobában már ott állt a bepakolt utazótáskája. Nadja még reggel készítette, amíg a férje az ünnepség előtt aludt. A táskát a vállára dobta.
– Bizonyítsd be bárkinek, Oleg.
Harag nélkül nézett rá. Inkább megvető csodálkozással. Úgy nézett rá, mint egy emberre, akinek sikerült minden ok nélkül összekoszolnia magát, és most hangosan kiabál a pocsolyára.
– Ami pedig a Krisztinába fektetett tőkédet illeti… – Rövid mosolyra húzódott a szája. – Nos, tekintsd ezt az ajándékomnak a születésnapodra.
Nadja félretolta az útból.
– Boldog születésnapot.
Átlépte a küszöböt, és behúzta maga mögött az ajtót, elvágva a zavarodott hangok tompa morajlását. A lépcsőházban hűvös volt, és friss festékszag terjengett.
Két héttel később Nadja egy kis bérelt ház teraszán ült. A várostól negyven kilométerre volt. Körülötte fenyők susogtak, az asztalon pedig hűlt a reggeli kávé.
A telefonja már napok óta ki volt kapcsolva. Tudta, hogy biztosan tucatnyi nem fogadott hívás gyűlt össze rajta: Vikától a panaszkodásaival, és Olegtől az üres fenyegetéseivel.
Sok kellemetlen beszélgetés és hétköznapi gond várt még rá. Meg kell majd osztani a vagyont, állandó lakhelyet kell keresni, új napirendet felépíteni. De mindez most apróságnak és jelentéktelennek tűnt.
A lényeg az volt, hogy nem kell többé a nagy befektetésekről hallgatnia, salátákat szeletelnie a sógornőnek, és kifogásokat keresnie más aljasságára. Egyszerűen élt, és nem tudott semmilyen gondról.
Kérlek, jelezd, ha bármilyen további szerkesztésre vagy módosításra van szükség a szöveggel kapcsolatban!
