De azt nem tudta, hogy az anyós már úton van.
Marina épp csak elaltatta a hároméves Aliszt, amikor megszólalt a csengő. A küszöbön egy ismeretlen, huszonöt év körüli lány állt drága kabátban, élénkre rúzsozott ajkakkal. A vendég azonnal belépett, amint Marina kinyitotta az ajtót, és rögtön körülnézett, méghozzá olyan ábrázattal, mint egy tulajdonos, aki az új birtokát méri fel.
– Elnézést, ön kicsoda? – Marina hátralépett egyet, utat engedve a hívatlan látogatónak.
– Krisztina. Dima menyasszonya. Talán nem szólt előre?
– Miről kellett volna szólnia?
Krisztina elmosolyodott, elővette a telefonját, és készített néhány képet az előszobáról. Aztán engedélykérés nélkül a nappali felé indult. Marina követte őt, miközben egyre nőtt benne a nyugtalanság.
– Várjon csak, mit csinál? Miért fotózik?
– Csak körülnézek. Szeretném látni, mit kell majd megváltoztatni, és mi maradhat.
Krisztina végighúzta az ujját a könyvespolcon, és undorodva nézte a port. Kinyitotta a gyerekszoba ajtaját, ahol Alisz aludt. Marina gyorsan elállta az utat.
– Oda nem szabad bemenni. Ott alszik a gyerek.
– Igen, igen, tudom. Egy kislány. Dima mesélte. Mellesleg kedves kis gyerekszoba. Kiváló dolgozószoba lesz belőle nekem.
– Dolgozószoba? Egyáltalán miről beszél ön?
Krisztina Marina felé fordult, és úgy mosolygott, mintha a nyilvánvalót magyarázná egy kisgyereknek. Ebben a mosolyban nem volt sem melegség, sem elnézés – csakis önelégültség.
– Dima nekem adja ezt a lakást. Esküvői ajándék. Egy hónap múlva összeházasodunk.
– Ez a lakás… Itt élek én. És a lányom. A Dmitrijjel közös lányunk.
– Hát, akkor csak eddig éltetek itt. Két hét elég lesz a pakolásra?
Marina érezte, hogy elhidegülnek a kezei. Megpróbálta megőrizni a nyugalmát, bár belül minden beleremegett az értetlenségbe.
– Idefigyeljen, Krisztina. Nem tudom, mit hordott össze önnek Dmitrij, de ez a lakás az egyetlen otthonom. A lányommal nincs hova mennünk.
– Ez nem az én problémám.
– De, ez közös probléma. Mert a lakás az ő édesanyja nevén van. Ő nem rendelkezhet vele.
Krisztina egy pillanatra megtorpant, de gyorsan összeszedte magát. Elővette a telefonját, és megmutatta Marinának a Dmitrijjel folytatott levelezését.
– Tessék, nézze meg! „A lakást átíratom rád, anya beleegyezett.” Feketén-fehéren. Úgyhogy szedje a sátorfáját, drágám!
– Nem megyek sehova.
– Nos, ezt már nem ön dönti el. Két hét. Azután a körzeti megbízottal jövök. Az pedig kellemetlen lesz.
Krisztina a kijárat felé indult. Az ajtónál még visszafordult:
– Ja, és ez a tapéta borzalmas. Első dolgom lesz lekaparni.
Az ajtó becsapódott. Marina ott maradt az előszoba közepén, azt a helyet bámulva, ahol az imént még az az idegen nő állt.
Szerző: Vika Trel © 4955pd
Marina csak egy óra múlva tárcsázta Dmitrij számát. Ezalatt végig a konyhában ült, próbálta rendezni a gondolatait. A telefon hosszan búgott. Végül megszólalt az ismerős hang.
– Igen?
– Dima, én vagyok az. Itt járt nálunk a… menyasszonyod.
– Tudom. Írt nekem. És akkor mi van?
– Hogyhogy mi van? Azt mondta, hogy neki adod a lakást. Ez igaz?
– Igaz. Miért, ezen mit csodálkozol?
Marina megszorította a telefont. Dmitrij hangja teljesen közömbös volt, mintha csak az időjárásról beszélgetnének.
– Dima, mi megegyeztünk. Megígérted, hogy a lakás Alisz nagykorúságáig a miénk marad. Szavadat adtad.
– Változtak a körülmények.
– Milyen körülmények? Az, hogy van egy új nőd, az körülmény? És a lányod? Ő hova menjen?
– Majd bérelsz valamiket. Gyerektartást fizetek.
– A gyerektartás az ételre és az óvodára elég. Albérletre nem futja belőle.
– Akkor keress egy jobb munkát.
Marina elnémult. Várt még valamire – magyarázkodásra, bocsánatkérésre, akár dühre is. De Dmitrij hangjából csak a fásultság áradt.
– Dima, emlékszel még, amikor beköltöztünk? Te magad mondtad, hogy ez a családunk otthona. Hogy itt fog felnőni a gyerekünk.
– Az régen volt.
– Három és fél évvel ezelőtt.
– Az emberek változnak, Marina. Én megváltoztam. Most már új életem van. Krisztina a jövőm. Te pedig a múlt vagy.
– És Alisz? Ő is a múlt?
– Ne ferzítsd el a dolgokat! Fizetem a gyerektartást. Teljesítem a kötelességem.
– Kötelesség? Ő a te gyereked, nem egy hitel!
– Ne kiabálj velem! Megmondtam: két hét. Azután eljövünk, és felbecsüljük az ingóságokat. Ha nem költözöl ki önként, más úton fogjuk megoldani.
– Milyen úton, Dima? A lakás az anyukádé!
– Anya már áldását adta rá. Mindent lemeccseltem vele.
Marina érezte, hogy valami égni kezd benne – lassan, de feltartóztathatatlanul.
– Megbeszélted anyáddal, hogy az utcára teszed az unokáját, és ő beleegyezett?
– Anya megérti, hogy új életet kezdek.
– Biztos vagy benne, hogy jól értetted a szavait?
– Marina, elég volt. A beszélgetés le van zárva. Két hét.
A vonal megszakadt. Marina letette a telefont az asztalra. A fal túloldalán Alisz fészkelődni kezdett – valószínűleg felébredt a hangos beszédre.
– Anya? – hallatszott egy álmos hangocska. – Kivel beszélsz?
– Csak telefonáltam, kicsim. Aludj csak.
Marina odalépett a lányához, és betakarta a takaróval. Alisz már le is hunyta a szemét, újra mély álomba merülve. Kis kezével egy plüssmacit szorított magához – a nagymamájától kapta a legutóbbi születésnapjára.
„A nagymamája” – gondolta Marina. Nyina Szergejevna. Vajon tényleg képes lett volna beleegyezni egy ilyen dologba?
A döntés gyorsan megszületett. Reggel maga fogja felhívni az anyósát.
Nyina Szergejevna hamarabb megjelent az ajtóban, mint hogy Marina tárcsázhatta volna a számát. Reggel nyolc óra volt. Alisz még aludt.
– Marinácska! – Az idős asszony feldúltnak tűnt. – Tegnap hívott Dima. Valamit hadovált a lakásról, meg valami ajándékról Krisztinának. A felét sem értettem. Magyarázd meg nekem, mi folyik itt!
Marina beinvitálta a lakásba. Leültek a konyhában. Nyina Szergejevna szótlanul hallgatta, ahogy a menye elmesélte Krisztina látogatását és a Dmitrijjel folytatott telefonbeszélgetést.
– Azt mondta, te már beleegyeztél.
– Milyen beleegyezés?! Megkérdezte, hogy bánom-e, ha átíratja a lakást a menyasszonyára. Én azt feleltem: „Lásd te, felnőtt ember vagy.” Ennyi volt az egész!
– Ő ezt engedélynek vette.
– Istenem! Azt hittem, a saját lakásáról beszél! Arról, ami a Szadovaja utcában van! Vagyis… a másik utcában. Nem erről!
Nyina Szergejevna lehajtotta a fejét. A kezei enyhén remegtek.
– Marinácska, én nem tudtam. Esküszöm neked. Ha kerek perec megmondja, hogy ki akar tenni titeket Alisszal, soha a büdös életben nem egyeztem volna bele.
– Hiszek neked.
– Teljesen elment a józan esze? Hiszen itt él a lánya! Az unokám!
– Azt mondja, új élete van. Hogy mi a múlt vagyunk. Két hét, és ki kell takarodnunk.
Nyina Szergejevna hirtelen kihúzta magát. A szemében valami keménység villant meg.
– Új élet? Azzal a túlsminkelt libával, akit a fényképen mutatott? Aki tizenöt évvel fiatalabb nálunk?
– Úgy tűnik, igen.
– És miatta képes lenne utcára tenni a saját gyerekét?
– Úgy gondolja, hogy mivel fizeti a gyerektartást, letudta a kötelezettségét.
– Kötelezettség? – Az anyós felvonta a szemöldökét. – Milyen kötelezettség? A gyerektartás nem egy letudandó kötelesség. Az a minimum. Olyan, mint a levegővétel – csinálod, és nem vársz érte köszönetet.
Felkelt, és járkálni kezdett a konyhában. Megállt az ablaknál.
– Tudod, Marinácska, amikor a férjem meghalt, Dima négyéves volt. Körülbelül annyi, mint most Alisz. Kettesben maradtunk. Se pénzünk, se lakásunk nem volt. Minden a férjem nevén futott, és már nem maradt ideje semmit átíratni.
– Ezt nem tudtam.
– A menyem… mármint a saját anyósom mentett meg. Az elhunyt férjem anyja. Nekünk adta a lakását. Ő maga pedig beköltözött egy apró szobába egy társbérletben. Azt mondta: „Az unokám fontosabb, mint az én kényelmem.” És soha egyetlen egyszer sem hányta a szememre.
– Ez nagyon nemes tett volt.
– Ez egy normális tett volt. Így kellene viselkedniük a normális embereknek. Nem úgy, mint a fiam.
Nyina Szergejevna Marina felé fordult. Az arca megváltozott – a tanácstalanságnak nyoma sem maradt, csak az elszántság látszott rajta.
– Megmondom neked, mi lesz. Mindkét lakás – ez is, és az is, amit Dima a „sajátjának” nevez – az én nevemen van. Jogi értelemben az enyémek. Pár éve ő kért meg rá, hogy így csináljuk. Azt mondta, így egyszerűbb. Nem ástam bele magam, csak aláírtam, amit kértek.
– És ez mit jelent?
– Ez azt jelenti, hogy én döntöm el, kinek adom őket. Nem Dima. Nem a Krisztinája. Hanem én.
Marina érezte, hogy a remény melegsége önti el a mellkasát.
– Nyina Szergejevna…
– Várj, még nem fejeztem be. Felhívom Dimát, és találkozót beszélek meg vele. A szemébe akarok nézni. És annak a menyasszonyának is.
– Gondolja, hogy hallgatni fog önre?
– Hallgatni fog. Mert ha nem teszi, mindent átíratok rád és Aliszra. Ő pedig semmit sem fog kapni.
– De hát ő a fia…
– A fiam. De Alisz a vérem. És nem fogom hagyni, hogy tönkretegye a kislány jövőjét egy újabb szoknya miatt.
A találkozóra két nappal később került sor egy belvárosi étteremben. Nyina Szergejevna maga választotta a helyszínt – egy előkelő helyet, különtermekkel. Azt mondta: „Nem akarom, hogy idegenek hallják, ahogy helyreteszem a fiam eszét.”
Marina otthon maradt Alisszal. Nyina Szergejevna ragaszkodott hozzá: „Neked ezt nem kell hallanod. Megoldom.”
Dmitrij Krisztinával érkezett. Már az asztalnál ültek, amikor Nyina Szergejevna belépett. Krisztina mosolygott – pontosan ugyanazzal az önelégült mosollyal, mint Marina lakásában.
– Jó napot, Nyina Szergejevna! Úgy örülök, hogy végre személyesen is megismerhetem!
– Szia. – Nyina Szergejevna arca rezzenéstelen maradt. – Dima, küldd el őt. Négyszemközt kell beszélnünk.
– Anya, Krisztina a menyasszonyom. Joga van jelen lenni.
– Akkor maradjon. De maradjon csendben.
Krisztina elvörösödött a dühétől, de Dmitrij megnyugtatóan a térdére tette a kezét.
– Anya, tudom, miért vagy itt. Marina telesírta a válladat. De értsd meg – nekem is jogom van a magánélethez.
– Van. Ezt senki sem vitatja.
– Akkor mi a probléma?
– A probléma az, hogy ki akarod dobni a saját lányodat az utcára.
– Nem dobom ki. Csak megkértem, hogy költözzön el. Két hét bőven elég idő.
– Hova költözzön, Dima? Nincs másik lakása. A gyerektartásból, amit fizetsz, épp csak ételre futja.
– Ez nem az én problémám. Keressen jobb munkát.
– És amíg keres, hol lakjon Alisz? A lépcsőházban?
– Kivehet egy szobát.
Nyina Szergejevna hosszan, némán nézte a fiát. Azután Krisztinára emelte a tekintetét.
– Mondd csak, kislány. Tudtad, hogy abban a lakásban egy hároméves gyerek él?
– Persze, hogy tudtam. De ez csak átmeneti.
– Átmeneti? Mi átmeneti?
– Hát… a gyerek. Majd megnő, iskolába megy. Dima fizetni fog utána. Minden rendben lesz.
– Szerinted normális dolog elvenni egy kisgyerek otthonát?
– Én nem veszek el semmit. Ez egy ajándék a leendő férjemtől. Jogom van hozzá.
– Jogod? – Nyina Szergejevna elmosolyodott. – Milyen jogod? A lakás az enyém. Nem a Dimáé. Ő semmit sem ajándékozhat neked, mert nem az ő tulajdona.
Dmitrij megfeszült.
– Anya, de hát megbeszéltük! Azt mondtad, úgy rendelkezem vele, ahogy…
– Azt mondtam, „lásd te”. Nem adtam engedélyt az unokám kilakoltatására. Ez két teljesen különböző dolog.
– Anya!
– Ne szakíts félbe! Még nem fejeztem be.
Nyina Szergejevna elővett a táskájából egy iratgyűjtőt, és letette az asztalra.
– Ez a lakás tulajdoni lapja. Az én nevemmel. Ez pedig a másik lakásé, amiben te laksz. Szintén az én nevemen.
– Tudom, anya. De ez csak a kényelem miatt van így. Így döntöttünk.
– Így döntöttünk, igen. Most viszont én máshogy döntök.
– Ezt hogy érted?
– Úgy, hogy átíratom a lakást. De nem a te Krisztinádra. Hanem Marinára és Aliszra.
Krisztina előre rándult.
– Ehhez nincs joga!
– Hallgass! Dehogy nincs. Ez az én tulajdonom. Azt csinálok vele, amit akarok.
– Dima! Csinálj már valamit!
Dmitrij elsápadt.
– Anya, ezt nem teheted meg. Ez az én lakásom! Én vettem a pénzemből!
– Mellesleg az én pénzemből is. És az én nevemre írattad. Úgyhogy jogilag az enyém.
– Ez zsarolás!
– Hol látsz te itt zsarolást? Ez a te minősíthetetlen döntéseidnek a következménye. Te magad választottad ezt a konstrukciót. Te magad csapdáztad be saját magadat.
Dmitrij hátradőlt a széken. A mellette ülő Krisztina teljesen elveszettnek tűnt – az önbizalma köddé vált.
– És most mit tegyek? – kérdezte Dmitrij halkan, rekedten.
– Két választásod van. Az első: leteszel erről az őrültségről, otthagyod a lakást Marinának és Alisznak, és megduplázod a gyerektartást.
– Megduplázom?!
– Megengedheted magadnak. Tisztában vagyok a bevételeiddel.
– És mi a második lehetőség?
– A második az, hogy mindkét lakást átíratom Marinára. Te pedig ott maradsz a semmivel.
– Te most szórakozol velem. A fiad vagyok!
– A fiam vagy vagy. De Alisz az unokám. És ha választanom kell a fiam között, aki úgy viselkedik, mint egy… – elhallgatott, keresve a szót, – mint egy gazember, és egy ártatlan gyermek között, én a gyermeket választom.
– Ez igazságtalan!
– Igazságtalan? Nahát, mégis ki beszél itt igazságról? Te utcára akartál tenni egy hároméves kislányt, és te beszélsz nekem igazságosságról?
Krisztina felpattant.
– Dima, én erre nem szerződtem! Azt mondtad, minden el van intézve!
– Ülj le!
– Nem! Lakást ígértél nekem! Azt mondtad, ez ajándék!
– Megmondtam, hogy ülj le!
Krisztina lassan visszacsúszott a székre. Az ajkai remegtek a dühtől. Nyina Szergejevna jéghideg nyugalommal nézte őket.
– Nos, Dima? Melyik lehetőséget választod?
Dmitrij hallgatott. Az asztalt bámulta, kerülve anyja tekintetét.
– Az elsőt – mondta végül halkan. – Az első lehetőséget.
– Helyes. Holnap megyünk a közjegyzőhöz. Haszonélvezeti és ajándékozási szerződést kötünk a lakásra Alisz javára. Marina lesz a gyámja a nagykorúságáig.
– Alisz javára? Miért nem Marina nevére?
– Mert Alisz a te lányod. A te véred. És erre emlékezni fogsz minden egyes alkalommal, amikor újra valami ekkora marhaságot akarsz elkövetni.
– És a gyerektartás?
– A gyerektartás a következő hónap elsejétől a duplája lesz. Ellenőrizni fogom.
Dmitrij bólintott. Teljesen megtörtnek tűnt.
Krisztina felállt.
– Én mentem. Dima, majd később beszélünk.
– Igen, később.
A nő elviharzott, hangosan kopogva a magassarkújában.
Nyina Szergejevna a fiára nézett.
– Tudod, Dima, én mindig megvédtelek. Amikor hülyeséget csináltál, elsimítottam. Amikor hibáztál, kijavítottam. De ma túlmentél egy határon.
– Anya…
– Nem, hallgass végig. Nem fogok bocsánatot kérni azért, amit tettem. És nem fogok úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Óriásit csalódtam benned. Nagyon nagyot.
– Én csak azt akartam…
– Tudom, mit akartál. Az új nőd kedvében akartál járni. De elfelejtetted, hogy van egy lányod. Ez pedig megbocsáthatatlan.
– Nem felejtettem el a lányomat.
– De, elfelejtetted. Ha észben tartottad volna, meg sem fordult volna a fejedben, hogy az utcára tedd.
– Nem gondoltam, hogy…
– Pontosan ez az. Nem gondolkodtál. Csak a szoknyák után futottál. És ez a legszörnyűbb az egészben.
Nyina Szergejevna felállt.
– Holnap tíz órakor. A Lenin utcai közjegyzőnél. Egyébként ott már nincs is szükségem rád.
Megfordulás nélkül kisétált.
Nyina Szergejevna szombaton ment át Marinához. A kezében pontosan ugyanaz az iratgyűjtő volt – de most már új papírok lapultak benne.
– Tessék. – Nyújtotta át a mappát Marinának. – A lakás ajándékozási szerződése. Alisz nevére szól. Te vagy a törvényes képviselője a nagykorúságáig.
Marina elvette a mappát. Kinyitotta. Elolvasta az első oldalt. Aztán a másodikat. Könnyek szöktek a szemébe.
– Nyina Szergejevna…
– Ne köszönd. Ezt már rég meg kellett volna tenni. Csak nem láttam át a probléma nagyságát.
– Ő hogy reagált?
– Rosszul. De belement. Nem volt választása.
– És Krisztina?
– Krisztina a jelek szerint lelépett. Dima azt mondja, nem veszi fel neki a telefont. Gondolom, a lakás érdekelte, nem a fiam.
Marina leroskadt egy székre. A könnyei végigfolytak az arcán, de mosolygott.
– Nem is tudom, hogyan köszönjem meg önnek.
– Nem kell megköszönnöd. Csak nevelj Aliszból jó embert. Ne olyat, mint az apja.
– Nem volt ő mindig ilyen.
– De, ilyen volt. Csak én nem akartam meglátni. Hunyt szemmel néztem az önzését, a kapzsiságát. Azt hittem, majd felnő és megváltozik. Nem változott meg.
A gyerekszobából előbújt Alisz. Megdörzsölte a szemét, és meglátta a nagymamáját.
– Nyina mama!
– Szia, napsugaram! – Nyina Szergejevna leguggolt, és magához ölelte az unokáját. – Hogy vagy?
– Jól. Miért jöttél?
– Hoztam egy ajándékot.
– Ajándékot? Milyet?
Nyina Szergejevna elmosolyodott.
– Egy otthont. Ez a ház most már a tiéd. Mindörökre.
Alisz összeráncolta a homlokát.
– Nem értem.
– Majd megérted később. Ha nagy leszel.
Marina odalépett hozzájuk, és átkarolta Nyina Szergejevnát.
– Köszönök mindent. Mindent.
– Tudod, – mondta halkan Nyina Szergejevna, – egykor nekem is segített az anyósom. Most én segítek neked. Talán egy napon te is segítesz majd valaki másnak.
– Feltétlenül segíteni fogok.
– Na, ez így van jól. Most pedig elég a sírásból! Igyunk inkább egy teát! Hoztam süteményt is.
Alisz ugrándozni kezdett.
– Süti! Sütit akarok!
Marina felnevetett a könnyein keresztül.
– Jó, jó. Mindjárt felteszem a teavizet.
Ott ültek hárman a konyhában – a nagymama, a meny és az unoka. Az ablakon túl sütött a nap. Alisz krémes arccal falta a süteményt. Nyina Szergejevna végtelen gyengédséggel nézte őt.
– Tudod, – mondta Marinának, – örülök, hogy így végződött.
– Én is.
– Dima kapott egy leckét. Talán ez megtanítja arra, hogy másokra is gondoljon.
– Talán.
– És ha nem tanul belőle, hát istenem. Ti Alisszal legalább biztonságban vagytok.
Marina bólintott. Ránézett a lányára, azután Nyina Szergejevnára.
– Tudja… – akadt meg egy pillanatra. – Ezt még sosem mondtam önnek. De ön számomra olyan, mint az igazi családom. Sokkal inkább az, mint Dima valaha is volt.
Nyina Szergejevna elmosolyodott.
– Te is nekem. Te és Alisz. Az én igazi családom.
Alisz felkapta a fejét a sütiből.
– És apa?
A két nő összenézett.
– Apa is a család része, – mondta óvatosan Nyina Szergejevna. – De apa most messze van. Dolga van.
– És mikor jön vissza?
– Ha készen áll rá.
Alisz bólintott, mintha ez a magyarázat teljesen megnyugtatta volna, és visszatért a süteményéhez. Marina Nyina Szergejevnára nézett. Az idős asszony megrázta a fejét – nem kell a gyereknek többet magyarázni, mint amennyit megérthet.
– Köszönöm, – suttogta Marina.
– Nincs mit, – felelte Nyina Szergejevna. – Vigyázz rá. Ez a legfontosabb.
– Fogok. Mindenképpen fogok.
