Tavaly hunytak el András szülei. Először az édesanyja ment el, majd nem sokkal utána az édesapja is. András nem jelent meg a toron. A rokonok összegyűjtöttek valamennyi pénzt, hogy méltó módon búcsúztassák el azokat, akik elindultak a végső útra.
András egyke volt a családban, ezért mindig elvárták tőle, hogy valamilyen módon segítsen. Ám amint a fiú kézhez kapta az érettségi bizonyítványát, azonnal egy másik városba költözött továbbtanulni. Attól kezdve András csak ritkán hívta a szüleit. Segítsége minimális volt: csak a legsürgősebb esetekben utalt pénzt.
A szülők az elmúlt tizenöt évben maguk boldogultak, ahogy tudtak. A rokonok minden alkalmat megragadtak, hogy a szemébe mondják Andrásnak, mit gondolnak róla. Őt azonban ez hidegen hagyta, és nem volt értelme beszélni vele.
– Anyádnak jubileumi születésnapja volt. Legalább egy szál virágot küldtél volna! Hiszen jól keresel, és egy szerencsétlen rózsára sajnálod a pénzt? – vonta kérdőre a másodunokatokája telefonon.
– Elena, úgy gondolom, Ön hivatalos ügyben hívott. És én minden kérdésre válaszoltam. Hogy miért nem vettem virágot anyámnak, az pedig egyáltalán nem az Ön dolga.
– Ah, te… Olyan szép kisfiú voltál, és tessék, mi lett belőled…
András meg sem várta a végét. Egyszerűen letette a telefont, majd néhány másodpercnyi mérlegelés után letiltotta a számot.
Amikor értesítették az édesanyja haláláról, Andrásban semmi sem rezdült meg. Bizonyos fokig még megkönnyebbülést is érzett. Igaz, néha úgy tűnt, mintha valóban énközpontú, gonosz és rideg emberré vált volna… De András tudta, hogy ez nem igaz.
– Andriska, mekkora gyász! – jajveszékelt az unokatestvére a kagylóba. – Lida néni nincs többé. Apád teljesen magán kívül van. Belehal a bánatba anyád után, megmondom neked!
– Nem szegődtem apám mellé bébiszitternek. Van ott elég ember, aki gondoskodjon róla, oldjátok meg.
– De hát mi baj van veled? Ne kísértsd az Istent, András! Gyere el. Temesd el anyádat, ahogy illik. Hallod?
– Hallom. Nem megyek. Többet ne hívjatok.
András az anyósülésre dobta a telefont, a fejét pedig a kormányra hajtotta. A szeme előtt azonnal villódzni kezdtek az emlékek…
…Késői gyerek volt. Édesanyja, Ligyija negyvenegy éves volt, amikor András megszületett. Édesapja, Dmitrij pedig az ötvenhez közeledett. András tudta, hogy az ő érkezése előtt az anyjának több sikertelen terhessége is volt. A család azonban nagyon vágyott egy örökösre, ezért Ligyija és Dmitrij végigjártak minden javasasszonyt, jövendőmondót és szakorvost. Hosszú évek után végül egy egészséges és erős kisfiú született.
András egy kis, alig kétszáz házból álló faluban nőtt fel. Sok rokon élt vagy közvetlenül mellette, szó szerint a kerítés túloldalán, vagy száz kilométeres körzeten belül. És amikor…
András hirtelen megrázta a fejét, nem akarva tovább bolygatni a múltat. Beindította a motort, és hazahajtott a feleségéhez és a fiához.
Néhány hét múlva a rokonok újra hívogatni kezdték. András nem vette fel a telefont, tudatosan ignorálta őket. Amikor a nagynénik nem tudták elérni, írni kezdtek neki az összes közösségi oldalon, ahol valaha regisztrált.
„Apád nincs többé. A házat rád íratta. Sürgősen gyere haza. Kell kezdeni valamit a házzal” – az unokatestvér végül megtalálta a módját, és András feleségének küldött üzenetet.
– Figyelj, el kellene menned. Valahogy kellemetlen – nem voltunk ott a temetésen… Ez így nem emberséges, Andriska.
– Ezt már megbeszéltük. Kezdjenek a házzal, amit akarnak.
– Semmit sem tudnak vele kezdeni, ezt te is tudod. Jogi értelemben. Így csak összedől, és kész. Talán el kellene adni? Ha a rokonok meg akarják venni, megveszik. Szimbolikus összegért.
– Nem akarok oda menni. Szó szerint egyáltalán nem.
– Most nem is kell sehova menned. Adj meghatalmazást egy jogásznak, hadd adja el ő. Az ingatlanközvetítők ilyesmivel foglalkoznak. De egyébként, Andriska, ez mégiscsak emlék. Én megtartanám. Szerintem Alekszej élvezné a falut. Meg a föld is hamarosan aranyat fog érni…
– Nem. Erről szó sem lehet!
– Kérlek, ne haragudj. Gondold át alaposan. Elmenni, megnézni, milyen állapotban van a ház, mégiscsak kellene. Talán elhozni onnan valamit. Fotóalbumokat, dolgokat, amik a gyerekkorra emlékeztetnek.
– Jó, Katya, zárjuk le a témát. Köszönöm a törődést, de ismered a hozzáállásomat ehhez az egészhez.
Végül azonban András beadta a derekát a felesége nyomására, és mégis elutazott oda, ahol tizenhét évet töltött. A faluig autóval néhány óra volt az út, de András elhatározta, hogy egyedül, autóval teszi meg az utat, vonatok nélkül.
Egész úton az kavargott benne, hogy visszafordul és hazamegy, otthon pedig felbérel egy ingatlanost, és átad minden jogkört, hogy intézze az örökséget. De Katyának igaza van. Ezt neki magának kell megtennie, és végre pontot tennie a történet végére.
– Csak megjött a drága! – horkant fel egy gumicsizmás idős asszony, aki épp a ház előtt ment el.
– Önnek is jó napot, Natalja Igorovna – válaszolt András teljesen közömbösen.
– Csak nem megismertél? – csodálkozott el az öregasszony.
Letette a vödröt, és csoszogva közelebb lépett. Néhány másodpercig fürkészte a férfi arcát, majd megszólalt:
– Csak nem az örökségért jöttél, Andriska? De hát mit is kérdezem. Így is világos, hogy az örökség miatt jöttél.
– Maga aztán sokat tud, Natalja Igorovna – mormogta András, miközben kinyitotta az autó csomagtartóját.
– Többet, mint te! Már az egész falu tudja, hogyan hagytad sorsukra a saját öregeidet!
András semmit sem válaszolt. Kivette a bőröndöt a csomagtartóból, és a kapuja felé indult. Natalja Igorovna legyintett egyet, és ment tovább az utcán.
András a felesége kérésére úgy döntött, hogy egy hétig a házban marad, hogy átválogassa a holmikat.
„Katya, te egy szent asszony vagy. Bárkit ráveszel az imádságra – gondolta magában. – Egyáltalán mi a fenét keresek én itt? Hiányoznak nekem ezek a cuccok… Ha nem nyúlnék a házhoz, a helyiek maguktól széthordanának mindent…”
András megérkezésének híre azonnal elterjedt az egész faluban. Fél óra sem telt el, és a rokonok elkezdtek megjelenni a küszöbön. Az asszonyok nyomban elítélő megjegyzéseket tettek rá, míg a férfiak felajánlották, hogy emlékezzenek meg az elhunytakról, miközben a feleségeik elől rejtegették a pálinkásüveget.
Mire András kikísérte az utolsó hívatlan vendéget is, az utcán már besötétedett. Hideg futott végig a hátán: a falusi éjszakáktól mindig is félt. Túl nagy volt a csend – a lombok minden apró reccsenésétől megfagyott benne a vér –, és túl sötét.
Bement a házba, és mindenhol felkapcsolta a villanyt. A szobákat halvány, sárgás fény árasztotta el. András felsóhajtott, és magában azt suttogta:
– Ó, de nehéz itt…
A következő egész napot arra szánta, hogy erőt gyűjtsön a szülei holmijának átválogatásához. Ehelyett viszont több mint egy órán át ült, és egy régi fotóalbumot nézegetett a gyerekkori képeivel. A fennmaradó időt arra fordította, hogy körbejárja a kedvenc helyeit.
András elment a vén tölgyfához, amelynek ágai között a gyerekek valaha a hőség elől rejtőztek. Mostanra a terebélyes fa fele már kiszáradt. Ezután elsétált a tóhoz, ahol órákig tudott magányosan üldögélni. Még mindig emlékezett rá, hogy a kánikula után a víz olyan meleg lett, mint a tej.
A visszaúton egy vendég várta Andrást: a háza mellett Elena néni állt. Ugyanaz, akit korábban letiltott a telefonján.
– No, szia, Andriska! – a nagynéni a kerítés mellett állt, keresztbe font karral a mellkasán.
– Jó estét – felelte szárazon. András senkivel sem akart beszélni. Nem is nézett a rokonára, csak a kapu kilincse felé nyújtotta a kezét, de megállították.
– És nem szégyelled magad?
– Miért?
– Hát mindenért. Magukra hagytad apádat meg anyádat. Egy árva garast sem küldtél. Egyszer sem kérdezted meg, hogyan élnek itt. Anyádnak teljesen elszáradtak a kezei, dolgozni sem tudott. Apád filléres nyugdíjából ápolta őt. Te meg ott, mint valami úr, berendezkedtél – lakás, kocsi. Mit gondoltál, nem tudjuk, hogyan élsz, Andriska? Mindent tudunk rólad. Lelkifurdalás nélküli gazember! Bezzeg amikor az örökséget kell átvenni, te vagy az első, aki idefut!
– Hát miféle emberek maguk?!
A nagynéni döbbent szemmel nézett rá.
– Mit néz, Elena néni?! Kényelmesen berendezkedtek. Mindent rám hárítottak. De hol voltak maguk, a nagy okosok, a tanácsaikkal korábban? Hát én romba dönteném ezt a házat, érti?! És az egész falu barmát vele együtt, egyszerre! Nekem erre az örökségre az égvilágon semmi szükségem nincs. Aggódnak a házért, az értékekért? Menjenek be, és vigyenek el mindent, ami kell. Akár a házat is téglánként. Nekem édesmindegy!
– Hogy állhat rá erre a nyelved? Te lelkiismeretlen! Anyád és apád az egész életüket odaadták, hogy hagyjanak rád valamit. Te meg hogyan beszélsz?
– Én vagyok lelkiismeretlen? Vagy mégis inkább maguk? Hol voltak mindannyian, amikor apám a legkisebb hiba miatt is üvöltözött velem és vert? Órákig ültem a tónál és sírtam. Heteken át! Hol voltak maguk? Hiszen elmentek mellettem. Nem magának kellene engem számonkérnie a lelkiismeretért, Elena néni!
András az egész utcát túlharsogta. Ebben a pillanatban mindent kimondott, amit a szüleinek akart volna elmondani, de sosem merte megtenni.
Kiabált, kibeszélte magából… És hirtelen rájött, hogy valójában már egyáltalán nem érdekli a ház, a múlt, a szülők, az emlékek. Bement a házba, ruhástól lefeküdt az ágyra, és azonnal elaludt. Egész éjszaka rossz álmok gyötörték, amelyekben az anyja kergette őt az udvaron, az apja pedig boldogan tapsolt hozzá.
Reggel András bepakolta a csomagtartóba a bőröndjét és az egyetlen fotóalbumot a gyerekkori képeivel. Tisztelte a feleségét és a véleményét, de nem volt több ereje itt maradni.
Amint beült a kocsiba, Elena néni futott oda hozzá. Az arca vöröslött.
– Még időben! – csak ennyit mondott. András kérdőn nézett a nagynénjére. – Csak el akartam búcsúzni. Egész éjszaka nem jött álom a szememre, azon gondolkodtam, amit tegnap mondtál nekem. Szégyellem magam, hogy szemet hunytam az életetek felett. Mindenki mindig tudta, hogy a más családja sötét erdő. És nem lett volna szabad beleavatkozni. A saját problémáinkkal is alig boldogultunk. Magad is tudod, hogyan éltünk mi mindannyian…
Elena néni sírva fakadt, és a karjait nyújtotta András felé, aki még mindig az autóban ült, próbálva nem a rokonára nézni. Andrásnak megesett rajta a szíve. Kiszállt az autóból, és hagyta, hogy a nagynénje megölelje. A kicsi, szikár asszony András mellkasához bújt, és a könnyeivel küszködve folytatta:
– Hiszen mi mindent láttunk, Andriska. Mindenki tudta, mi történik veled. De mindenki hallgatott. Bocsáss meg nekünk, Andriska, kérlek!
– Elena néni, én nem haragszom magukra. Már régóta senkire sem haragszom…
– És mégis, fiam, bocsáss meg. Nem tudom, mennyi időm van még hátra, de nem tudnék békében meghalni, ha tudnám, hogy nem kértem tőled bocsánatot.
András kibontakozott az ölelésből, és a tenyerét az autó tetejére helyezte. Be akart szállni, hogy elhajtson, eltitkolva a feltörő könnyeit. De mégis megfordult, és azt mondta:
– Maga bocsánatot kért. Most már nyugodtan fog aludni. De ez semmin sem változtat. Tudom, hogy nem változtat. Korábban is nyugodtan aludt, amikor tudta, hogyan gúnyolódnak és bánnak el velem a szüleim. Én nem haragszom magukra. Mindenki a saját lelkiismerete szerint él. Én is így teszek. Isten vele, Elena néni.
András beült a kocsiba, becsukta az ajtót, és elhajtott. A távolodó autót egy olyan szikár öregasszony nézte, aki egykor szó nélkül ment el mellette, amikor ő azért könyörgött, hogy nyissák ki a fészert és engedjék ki. Most ő zárta be örökre a reteszt, bent hagyva mindenkit, aki tudott a család sötét ügyeiről, de inkább a hallgatást választotta.
Néhány kilométer után András rákanyarodott egy földútra, és leállította a motort. Elővette a telefonját, és felhívott egy ismerős jogászt.
– Hogyan tudok lemondani az örökségről? Egy konkrét személy javára? Nem. Nekem az a fontos, hogy a ház megoszoljon a rokonok között.
– De hát össze fognak veszni rajta! – felelte a jogász.
– Pontosan… – mosolygott sötéten András.
Eltette a telefont a kesztyűtartóba, újra elfordította az indítókulcsot, és a gázra lépett.
Oda utazott, ahol boldog volt – a feleségéhez és a fiához. Végre pontot tett ennek a történetnek a végére, elhatározva, hogy ő is a saját lelkiismerete szerint fog élni…
