– Hát… a kártyádon még ott van a szabadságpénzed… – Viktor hízelgő pillantást vetett rá. – Nem tudnánk most abból fedezni? Jövő hónapban mindent visszaadok, ígérem…
– Megjöttél? – kérdezte halkan Szvitlana a férjétől. – Megkaptátok a fizetést?
Viktor levetkőzött, bement a konyhába, és leült a feleségével szemben, miközben feszülten babrált az ujjaival az asztalterítőn.
– Igen, Szvitlánka. Megkaptuk. És egy kis prémiumot is kiírtak a külvárosi projektért.
Szvitlana felélénkült, a szemében reménysugár villant meg.
– Prémiumot? Vigyá, ez nagyszerű! Ha hozzáadjuk ahhoz, amit múlt hónapban félretettünk, már majdnem százötvenezer lesz. Ez… ez egy lépés előre! Végre! Közelebb kerülünk a saját lakásunk önrészéhez.
Viktor elkapta a tekintetét, és a régi sószórót kezdte bámulni.
– Drágám, a helyzet a következő… Katya telefonált. A faluban teljesen tönkrement a tető náluk, elkezdődtek az esőzések, és beázik minden. Két kisgyereke van, tudod jól.
Szvitlana lassan becsukta a füzetet. A papír koppanása lövésként dördült el a konyha csendjében.
– Szóval a tető. Már megint. Vigyá, múlt hónapban Marinának küldtünk pénzt, mert a fiának „elromlott a számítógépe a tanuláshoz”. Azelőtt meg Okszanának „a télre való felkészülésre”. Mennyit utaltál nekik ezúttal?
– Szvitlana, kérlek, ne kezdd el – sóhajtott nehezen Viktor. – Katyának küldtem húszezret. Marinának is egy kicsit, egy ötöst, be kellett íratnia a lányát táncra.
– Huszonötezer? – Szvitlana hangja megremegett. – Huszonötezer a negyvenezres fizetésedből? Vigyá, tizenhármat fizetünk ezért a lyukért! Akciós tésztát és csirkefarhátat eszünk! Szétesik a csizmám, tegnap ragasztóval kenegettem, hogy be tudjak menni a munkahelyemre!
– De hát ők a rokonaim, Szvitlánka! – Viktor felpattant, és fel-alá kezdett járkálni a szűk konyhában. – Hogy mondhatnék nemet? Katya sírt a telefonba, azt mondta, megfáznak a gyerekek. Én vagyok az egyetlen férfi a családban, aki megkapaszkodott a városban, aki normális pénzt lát.
– A „normális pénz” az, amit a saját lakásunkra kellene félretennünk, Vigyá! – Szvitlana is felállt. – Ideiglenesen élünk itt, bizonytalanságban. A főbérlő tegnap hívott, azt mondta, lehet, hogy pár hónap múlva eladja a lakást. Hova megyünk? Megint egy ugyanilyen lyukba?
– Hát, majd találunk valamit… – mormogta a férfi.
– Te ezt nem érted, ugye? – Szvitlana egészen közel lépett hozzá. – Te nem „segítesz” nekik, te eltartod őket. Marina férje egy életerős, makkegészséges ember, aki egész nyáron „a megfelelő állást keresi”, miközben a kanapén fekszik egy üveg sörrel. Miért neked kell kifizetned a lánya táncóráit, amikor én attól félek, hogy vegyek-e magamnak egy új harisnyát?
– Fáj a háta, nem bírja úgy az építkezést, mint én! – próbálta Viktor védeni a sógorát.
– És a te hátad vasból van? Reggel nyolctól este kilencig talpon vagy azokon az építkezéseken, a porban és a hidegben. Vigyá, én ezt nem bírom tovább. Ez nem család, ez a nővéreid nevét viselő jótékonysági alapítvány valamelyik fióktelepe!
– Gonosz vagy, Szveta – rázta a fejét Viktor. – Városi vagy, nem érted, milyen nehéz vidéken. Ott minden fillér számít.
– Persze, hogy nehéz! – mosolygott keserűen a nő. – Nehéz ülni és várni, hogy a fivérük mikor küld utalást Kijevből. Tudod, miért nem keresnek munkát? Mert vagy te. A „családi kötelességed” kényelmes kifogássá vált a lustaságukra.
– Ne beszélj így a nővéreimről! – Viktor az asztalra csapott a tenyerével. – Ők neveltek fel, amikor apa meghalt! Anya akkor már nagyon beteg volt. Egész életemben tartozom nekik!
– Már mindent visszafizettél, Vigyá. Tízszeresen. Három éve vagyunk házasok, és ez idő alatt egyetlen nagyobb dolgot sem vettünk a házba. Minden oda megy, a vágyaik feneketlen kútjába.
– Azok nem vágyak, hanem szükségletek! – ismételte makacsul a férfi.
– A szükséglet az anyád gyógyszere – enyhült meg Szvitlana, közelebb lépve a férjéhez. – Mellesleg, hogy van anyu? Azt mondtad, a megyeszékhelyre kell utaznia kivizsgálásra.
Viktor habozott, a tarkóját vakargatva.
– Igen… arra is félretettem. Küldtem még egy ötöst Okszanának, megígérte, hogy hétfőn elviszi anyát a klinikára.
– Úgy érted, mindössze tízezer maradt a fizetésedből? – Szvitlana megmerevedett, nem hitt a fülének. – Vigyá, holnap kell fizetnünk a lakást. A bérleti díj tizenhárom. Honnan szedjük elő?
– Hát… a kártyádon még ott van a szabadságpénzed… – Viktor hízelgő pillantást vetett rá. – Nem tudnánk most abból fedezni a költségeket? Jövő hónapban mindent visszaadok, ígérem. Elvállalok extra műszakokat, bejárok hétvégén is.
Szvitlana érezte, hogy valami összetörik benne. Nézte ezt a jóravaló, szorgalmas, de teljesen gerinctelen embert, és megértette, hogy a közös jövőjük éppen süllyed el a mások önzésének mocsarában.
– Nem, Vigyá. A szabadságpénzem az utolsó tartalékunk. Nem engedem, hogy Katya tetejére vagy a sógorod sörére költsd.
– De hát ki fognak lakoltatni minket! – kiáltott fel a férfi.
– Akkor hívd fel a nővéreidet. Kérd meg őket, hogy adjanak vissza legalább egy részt. Mondd meg nekik, hogy vészhelyzet van nálunk.
– Nem tudom megtenni… – suttogta Viktor. – Ez szégyen. Mit gondolnának rólam? Hogy zsugori vagyok? Hogy a feleségem papucsa lettem?
– Inkább gondolják azt, hogy zsugori vagy, mintsem hogy a pályaudvaron aludjunk – fordult meg Szvitlana, és kiment a konyhából. – Döntsd el te, Vigyá. Vagy felhívod őket most azonnal, vagy holnap összeszedem a cuccaimat és elköltözöm anyámhoz. Ő legalább nem követeli meg tőlem, hogy az összes rokonát eltartsam ötödíziglen.
Viktor ott maradt a sötét konyhában. Az asztalon megrezrent a telefonja – üzenet érkezett Okszanától:
„Vigyka, köszi! Megvettük Tyomkának a kabátot, épp ünnepeljük a vásárlást! Te vagy a legjobb testvér!”
Viktor a kezébe temette az arcát. Érezte, hogyan tépi szét a felesége iránti szerelem és a gyerekkorától belénevelt, a „sajátjai” iránti bűntudat.
Eltelt egy hét. Szvitlana végül kifizette a lakbért a saját pénzéből, de a lelkébe fagyos hideg költözött. Alig beszélt Viktorral, csak a legszükségesebb hétköznapi dolgokra szorítkozott.
Viktor fű alatt járt, próbált a felesége kedvében járni: elmosogatott, kivitte a szemetet, de Szvitlana tudta – ez csak a vihar előtti csend, ami a falu felől közeleg.
Egy szombat reggel Szvitlana a kávéját itta, miközben a közösségi oldalát görgette. Ritkán látogatott el a férje rokonainak oldalára, de ma valami arra késztette, hogy megnézze Katya profilját.
Amit ott látott, attól elakadt a lélegzete a felháborodástól.
– Viktor! – kiáltott fel olyan hangosan, hogy a férfi összerezzent a szobában a kanapén. – Gyere csak ide. Azonnal!
Viktor berohant a konyhába, a legrosszabbra felkészülve.
– Mi az? Mi történt?
– Nézd – dugta Szvitlana a telefonját egyenesen az orra alá. – Ezt a fotót három órája rakták ki.
A képen a három nővér – Katya, Marina és Okszana – vidáman pózolt egy elektronikai szaküzlet tükre előtt. A kezükben egy-egy doboz lapult, a legújabb modellű, csillogó okostelefonokkal. A kép alatti felirat így szólt: „Frissítettük a kütyüket! Köszönjük a tesókánknak, aki sosem feledkezik meg a húgairól!”
– Ez… ez meg mi? – Szvitlana hangja remegett a dühtől. – Vigyá, azt mondtad, hogy az a húszezer Katya tetejére ment! Ötezer meg Okszanának, anyu kivizsgálására!
Viktor megkövülten állt, az arcából teljesen elfutott a vér. Úgy bámulta a képernyőt, és olyan kétségbeesés ült a tekintetében, hogy Szvitlanának egy pillanatra majdnem megesett rajta a szíve. De csak egyetlen pillanatra.
– Nem tudom… – mormogta a férfi. – Katya a tetőről beszélt… Okszana meg azt mondta, anyának gyógyszer kell…
– Egyszerűen palira vettek, mint egy utolsó balekot! – Szvitlana felpattant a székről. – Amíg te itt vaj nélkül rágod a tésztát, és még a metrójegyre is sajnálod a pénzt, ők a te kontódra vásárolnak játékszereket! Hol van a lelkiismereted, Viktor? Hol az önérzeted?
– Most azonnal felhívom őket – kapott a telefonja után Viktor. – Tisztázom ezt. Ez biztos valami tévedés… Lehet, hogy régi képek?
– A fotó mai – vágta rá Szvitlana. – Hívd őket. Rakd ki hangosítóra. Hallani akarom.
Viktor tárcsázta Okszanát. Szinte azonnal felvették, a hangszóróból vidám nevetés és zene zaja szűrődött ki.
– Halló, Vigyunyikám! – dalolta Okszana. – Épp most emlegettünk! Olyan szép eseményt ünneplünk! Láttad a fotókat? Most már aztán szuper lesz a kapcsolat! Majd mindennap hívunk videón!
– Okszana… – Viktor hangja megremegett. – Milyen telefonok? Azt mondtátok, anyának kell a kivizsgálásra. Hogy beázik a tető…
– Jaj, Vigyá, olyan vagy, mint egy kisgyerek! – kacagott fel Okszana. – A tető ráér, ott kicsit megfoltozzuk kátránypapírral, kibírja még. Anyu meg… anyu maga mondta: „Hadd örüljenek a lányok, én tudok várni, a szemem még úgyis lát”. Úgyhogy hozzáraktam a magaméhoz. Csak nem haragszol meg a tulajdon anyádra?
– Az utolsó pénzünket adtam oda a lakbérre! – kiáltott fel szinte Viktor. – Szvitlana a szabadságpénzét költötte el! Nincs miből élnünk!
– Na, a te Szvitlanád nem fog tönkremenni, a városban éltek, biztos kuporgattok még hozzá – Okszana hangja egy szempillantás alatt jéghideggé vált. – Mi van, most kiabálsz velünk pár darab vas miatt? Egy család vagyunk! Különben is, Vigyá, van egy sokkal fontosabb hírünk. A unokahúgod, Tanyka férjhez megy. A srác egy aranyrög, a szomszéd faluból való.
A mellette álló Szvitlana érezte, hogy végigfut a hátán a hideg.
– Ezzel mit akarsz mondani, Okszana? – kérdezte halkan Viktor.
– Hát hogyhogy mit! Az esküvőt emberien kell megrendezni. Hogy ne maradjunk el mások mögött. Itt kiszámoltuk – az étterem, a ruha, a menyasszonyváltság, az ajándékok a rokonoknak… Háromszázezer kell. Mi a magunk részéről összeszedünk ötvenezret, a többit meg… rád bízzuk. Te vagy a támaszunk. Csak nem hagyod cserben az unokahúgodat?
Viktor megmerevedett. Úgy nézett a telefonra, mintha egy mérges kígyó lapulna benne.
– Háromszázezer? – suttogta. – Okszana, normális vagy? Honnan szedjek én annyit? Mérnök vagyok, nem informatikus vagy cégtulajdonos!
– Hát, felveszel egy hitelt – válaszolta a nővér, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. – A nagyvárosban mindenkinek adnak hitelt, minden sarkon van egy bank. Majd apránként visszafizeted. De legalább Tetjanka boldog lesz. Már le is foglaltuk az időpontot az étteremben a jövő hónapra. Ugye nem akarod, hogy az egész falu rajtunk röhögjön, hogy a Szokolovoknak nincs pénzük esküvőre?
Szvitlana kikapta a telefont a férje kezéből.
– Ide figyeljen, Okszana – mondta jéghideg tónusban. – Esküvő a mi kontónkra nem lesz. A telefonjaikat meg dugják fel… maguknak. Viktor többet egyetlen fillért sem küld önöknek. Sem tetőre, sem kivizsgálásra, semmire. Viszlát.
Szvitlana rányomta a gombot, és az asztalra dobta a telefont. Viktor ott ült, a fejét a kezébe temetve.
– Igazad van… – suttogta. – Egyszerűen kihasználnak.
– Csakugyan leesett végre? – ült le vele szemben Szvitlana. – Vigyá, ők nem téged szeretnek. Ők a fizetési kártyádat szeretik. Amint nem voltál kényelmes, Okszana meg sem kérdezte, hogy vagy. Neki hitel kellett. Háromszázezer! Vigyá, ez a másfél éves megtakarításunk!
– Nem veszek fel hitelt – mondta határozottan a férfi. – Ígérem.
– Az ígéretek kevesek, Vigyá. Én már nem hiszek neked. Holnap megint meghallod a könnyeiket az „anya szívéről”, és rohansz a bankba.
– Szvitlana, mit tegyek? Hogyan bizonyítsam be neked?
– Holnaptól külön költségvetésre állunk át – nézett Szvitlana egyenesen a szemébe. – Én egyetlen hrivnyát sem teszek többé a közös kasszába. Kifizetem a lakbér rám eső részét – pontosan a felét. Te a magadét. Ételre csak magamnak költök. Csak magamnak főzök.
– De drágám… ez nem emberséges… Férj és feleség vagyunk…
– Az az emberséges, ha a férj a feleségére gondol, nem pedig a nővérei okostelefonjára. Majd meglátod, mennyire fog tetszeni a családi bankautomata szerepe, amikor üres lesz a zsebed. Dönts, Viktor. Vagy megtanulsz nemet mondani, vagy megtanulsz egyedül élni a tésztán.
Viktor akart még ellenkezni, de Szvitlana már kiment a konyhából, szorosan becsukva maga mögött az ajtót.
Egyedül maradt a csendben, amit csak a chatalkalmazás szűnni nem akaró értesítései törtek meg. A nővérei már megindították a támadást, elárasztva őt az árulásról, a „gonosz városi feleségről” és a síró unokahúgáról szóló üzenetekkel.
Viktor életében először meg sem nyitotta ezeket az üzeneteket…
A hétfő szokatlanul kezdődött a családban. Szvitlana korábban kelt, és fenséges reggelit készített magának – spenótos omlettet és friss kávét. Az illat betöltötte az egész lakást. Viktor, aki hozzászokott, hogy a reggeli mindig várja az asztalon, reménykedve lépett be a konyhába.
– Szvitlánka, és az enyém?.. – kérdezte félénken.
Szvitlana anélkül, hogy felnézett volna a telefonjából, a szekrény felső polcára mutatott.
– Ott van a legolcsóbb akciós tészta, Vigyá. A hűtőben meg egy csomag virsli, a legegyszerűbbet vettem, kifejezetten neked. Jó étvágyat.
Viktor megdermedt. Nem hitte el, hogy a nő idáig elmegy.
– Ezt komolyan gondolod? Most már reggelizni sem fogunk együtt?
– Egy helyiségben reggelizünk – felelte higgadtan Szvitlana. – De mindenki azt eszi, amit megkeresett, és amit megengedett magának. Én úgy osztottam be a pénzem, hogy egészségesen étkezzek. Te úgy osztottad be a tiédet, hogy a rokonaid új kütyükkel járjanak. Mi a probléma?
– De nekem mindössze háromezer hrivnyám maradt a hónap végéig! – kiáltott fel a férfi. – Drágám, az utazásra kell majdnem egy ezres! Ételre alig marad valami! Azt akarod, hogy éhen…
– Kétezer hrivnya három hétre teljesen reális, ha kásákat veszel, és nem bámulod a húst. Különben is, ott vannak a gazdag rokonaid a faluban. Kérj tőlük. Hadd küldjön Katya egy csomag krumplit meg befőttet. Vagy Okszana adja vissza azt az ötezret, ami „anyura” ment.
Viktor hallgatott. Kinyitotta a hűtőt, és meglátta a magányos virslis csomagját. A szomszédos polcon hal, drága sajt és avokádó feküdt – Szvitlana ételei. Kis matricák voltak rájuk ragasztva a nő nevével. Megalázó volt, de Viktor tudta – ő maga vezette idáig a dolgokat.
Egész nap nem tudott koncentrálni a munkájára. A kollégái hívták ebédelni a menzára, de Viktor elfoglaltságra hivatkozott. Ehelyett száraz kenyeret rágott, és a ballonos vízadagolóból ivott rá vizet. Estére megfájdult a gyomra, és szédült a feje.
Amikor hazaért, Szvitlana fűszeres sült csirkét evett.
– Szvitlánka… – kezdte, leülve a szék szélére. – Katya hívott. Ötször. És Okszana is… Azt mondják, ha nem küldök pénzt az étteremre, Tanya lemondja az esküvőt, és tesz magával valamit.
Szvitlana letette a villát, és figyelmesen a férjére nézett.
– És mit válaszoltál nekik?
– Én… azt mondtam, nincs pénzem. Hogy te mindent elvettél.
– Ügyes – mosolyodott el Szvitlana. – Áthárítottad rám a felelősséget. Most én vagyok nekik a pokol fajzata.
– De tényleg sírtak! Okszana azt kiabálta, hogy anyának a szívével van baj, ágynak esett, amikor megtudta, hogy a saját unokahúgomtól tagadom meg a segítséget! Szvitlana, nem vehetnénk fel mégis egy kisebb hitelt? Csak százezret… Visszafizetem, becsületszavamra! Szombatonként futárkodni fogok másodállásban!
Szvitlana lassan felállt, a sütőhöz lépett, kivett egy darab csirkét, és egy tányéron Viktor elé tette.
– Egyél – parancsolta röviden.
Viktor rárontott az ételre, megfeledkezve az illemről.
– Ízlik? – kérdezte a nő.
– Nagyon… – mormogta teli szájjal.
– Na látod, Vigyá. Ez a csirke háromszáz hrivnyába kerül. A százezres hiteled az háromszázharminchárom ilyen csirke. Ez a mi féléves ebédünk. Kész vagy odaadni ezt azért, hogy Tetjanka a faluból egy este fehér ruhában üljön a részeg vendégek előtt? Hogy a lusta férje azzal dicsekedjen, milyen gazdag nagybátyja van a városban?
Viktor abbahagyta a rágást. Ránézett a feleségére, a saját remegő kezére, a bérelt lakásuk kopott falaira.
– Nem – mondta határozottan. – Nem vagyok kész rá.
– Akkor vedd a telefont. Rakd ki hangosítóra. Hívd fel őket. Most.
Viktor nyelt egyet, de elővette a telefont. Kicsengett.
– Halló, Vigyá! – kiáltott Okszana a telefonba olyan hangosan, hogy kihangosítás nélkül is hallani lehetett. – Na mi van, felvetted a hitelt? Tanya már ki is nézte a ruhát! Ötvenezerbe kerül, a foglalót minél előbb le kell tenni!
– Okszana, figyelj rám jól – Viktor hangja hirtelen megerősödött. – Pénz nem lesz. Sem ma, sem holnap, sem az esküvőre. Hitelt nem veszek fel. Mi több, holnap megváltoztatom a telefonszámomat.
– Micsoda?! – Okszana egy másodpercre elnémult, majd felrobbant. – Te… te áruló! A városi dögöd papucsa vagy! Bárcsak te…
– És még valami – vágott közbe Viktor. – Holnap elutazom anyámhoz. Egyedül. És ha egy régi, gombos telefont látok a kezében, nálatok meg az új okostelefonokat, magamért sem felelek. Én anyának küldtem a pénzt, nem a ti szórakozásotokra. A bizonylatok megvannak a banki applikációmban.
A vonal túlsó végén csend lett. Okszana még sosem hallott ilyen szavakat a bátyjától.
– Vigyá… na de miért… mi csak vicseltünk… – mormogta már halkabban. – Anya csak… ő maga nem akarta…
– Elég a hazugságból – vágta el Viktor. – Mától kezdve csak anyával fogok beszélni. Közvetlenül. És csak neki fogok segíteni – gyógyszerekkel és élelemmel, amit én magam viszek el neki. Nektek egy fillért sem. Felejtsétek el a számomat.
Viktor megnyomta a hívásbefejezés gombot, és mélyen kifújta a levegőt. Úgy tűnt, mintha a szobából eltűnt volna az a fojtogató köd, ami évek óta nyomasztotta.
Szvitlanára nézett. A nő mosolygott – hosszú idő után először őszintén és melegen.
– Gratulálok – mondta. – Épp most spóroltál meg nekünk háromszázezer hrivnyát. És egy csomó idegsejtet.
– Szvitlánka, én… olyan bolond voltam. Bocsáss meg nekem. Azt hittem, ez szeretet és családi kötelesség, pedig tiszta rabszolgaság volt.
– Mindannyian hibázunk néha, Vigyá. A lényeg, hogy időben felébredjünk. Holnap bemegyünk a bankba? Van egy tervem, hogyan nyissunk egy kedvező lekötött betétet, hogy gyorsabban összegyűjtsük az önrészünket.
– Menjünk – bólintott Viktor. – És tudod mit… vegyük le azokat a matricákat az ételekről. Holnap megkapom az előleget, és veszek nekünk a legjobb húsból. Kettőnknek.
Fél évvel később Viktor és Szvitlana beköltöztek a saját lakásukba, amelyet kedvező feltételű jelzáloghitellel vásároltak meg.
Viktor nővérei eleinte próbáltak még botrányokat csapni, majd más rokonokon keresztül a szánalomra játszani, de Viktor hajthatatlan maradt. Továbbra is segítette az édesanyját, személyesen látogatta meg, és ellenőrzött minden receptre felírt gyógyszert, de a telefonja többé nem csöngött a „családi bankautomata” követeléseitől.
Szvitlana végül lecserélte a régi kockás füzetet egy gyönyörű noteszre, ahová a jövőbeli szabadságuk terveit jegyezte fel – pontosan tudva, hogy most már a pénzük csakis kettőjüké.
