Aljona lassan az asztal szélére fektette a konyharuhát. Az ablakon túl vidáman zajongott az április, a természet ébredezett, és vele együtt – úgy tűnik – a férje rokonaiban is felébredtek az addig szunnyadó nomád ösztönök. A naptár szombatot mutatott, az év első valóban meleg napját. Aljona két hete tervezgette, hogyan fog majd csendben a teraszon ülni, kávézni és a kibújó tulipánokat nézni – nem pedig Viktor teljes családját.
– Viktorom, drágám – Aljona megigazította a kötényét –, a „szülők erei” feltételezik az én jelenlétemet is ebben a házban? Vagy én, mint egy régi komód, csak felesleges helyet foglalok?
– Csak a szarkazmust ne kezdd el… – Viktor felbátorodott, érezve, hogy a tányérok egyelőre nem repülnek felé. – Anya azt mondta, nyugalomra van szükségük. Karinka kölykei mellett meg, magad is tudod, mennyi nyugalom van… Szóval, Valerija Vitaljevna finoman célzott rá, hogy a városban pont most van az a palántavásár, amire vágysz. És hogy kényelmesebb lesz neked a városi lakásunkban megvárni, amíg levonul ez a roham.
– Megvárni a rohamot? – Aljona elmosolyodott. – Úgy fogalmaztál, mintha egy kilencvenes évekbeli bűnügyi krónikában lennénk. Vagyis szedjem a sátorfámat, és távozzak a poros városba, hogy anyád itt zavartalanul acélozhassa az egészségét?
– De Aljona, már a taxiban vannak. Két labradorral. Jura azt mondta, a kutyáknak futkározniuk kell az ágyások között, amíg nincs elültetve semmi.
Aljona elképzelte a labradorokat, amint a frissen felásott kertjében hancúroznak, ahol minden centimétert megtrágyázott és úgy elgereblyézett, mint egy elsős kisdiák frizuráját szeptember elsején. Valami halkan megpattant benne – úgy csendül a finom kristály, mielőtt végleg szilánkokra törik.
– Az ágyások között, mi? – ismételte. – Az én nemesített nárciszaim felett, amik annyiba kerültek, mint egy lánchíd.
– Jaj, hagyd már, majd kinőnek újra! – legyintett Viktor. – Gyere, segítek bepakolni a táskádba. Anya kérte, hogy szabadítsunk fel helyet a hűtőben, valami különleges diétás pulykát hoz.
Negyven perc múlva két autó gördült a nyaraló kapujához. Az elsőből, mint deszantosok a gépből, kiugrott a két hórihorgas fiú – Gyima és Gyanya. Az egyik tizennyolc, a másik huszonkét éves, de az arcukon olyan kifejezés ült, mintha mindketten ötévesek lennének, és most láttak volna először ingyen körhintát. Utánuk úszott ki Valerija Vitaljevna, fenségesen, mint az Auróra cirkáló, Roman Vasziljevics kíséretében, aki már menet közben próbált rágyújtani a pipájára, pedig Aljona három éve hadakozott a kerti dohányzás ellen.
– Aljonácska, te már mész is? – dalolta az anyósa, rá sem nézve a menyére, miközben kritikusan méregette a ribizlibokrokat. – Helyes, a városban most… hát, valahogy megszokottabb lesz neked a levegő. Mi meg majd itt gazdálkodunk. Jurácska, engedd ki a fiúkat!
A második autóból vidám ugatással rontott ki két vöröses színű «vaddisznó». Labradorok voltak ugyan, de az általuk keltett káosz mértéke alapján egy bölénycsordának is beillettek volna. Utánuk lustán mászott ki a sógornő, Karina, sálba bugyolálva, és a férje, Jura, úgy megrakodva táskákkal, mintha az Arktiszon terveznének áttelelni.
– Szia, Aljona néni – mormogta Gyanya a telefonjába bújva. – Itt van wifi? Viktor azt mondta, új torony van a közelben.
– Van, Gyanyácska, van – mosolygott kedvesen Aljona, megszorítva táskája fülét. – Még a farkánál is elkaphatod, ha elég gyorsan futsz.
Jura közben már vonszolt be a házba egy hatalmas bálát.
– Te, Viktor, hol vannak nálatok a régi takarók? Fekhelyet kell csinálnunk a kutyáknak, mert a puszta padlón nem alszanak, kímélik az ízületeiket.
– A szekrényben, Jura, a szekrényben – felelte Viktor, buzgón segítve az apósának a holmikkal. – Aljona, hívtad a taxit?
– Hívtam – Aljona hosszú, figyelmes pillantással nézett a férjére. – Tudod, Viktor, igazad van. A vendég szent. Én meg kisember vagyok, városi. Megyek, szívok egy kis kipufogógázt, amíg ti itt „erősítitek az ereiteket”.
A kapun túlra már a kutyák vidám ugatása és Gyima ordítása kísérte, akinek máris sikerült beakadnia a kabátjával a kerítésbe. A taxi csomagtartójába nemcsak a ruhás táskáját tette be, hanem észrevétlenül magával vitte a fészerből azt a kulcscsomót is, amit Viktor mindig pótkulcsnak hitt.
A városba vezető úton Aljona végig hallgatott. A fejében, mint egy régi pénztáros számológépén, kattogtak a számok. Viktor elfelejtette – vagy nem akart emlékezni rá –, hogy a nyaraló Aljona nevén van. És hogy a ház az ő nagymamájának örökségéből épült. Arról is megfeledkezett, hogy holnap vasárnap, amikor a felmérő jönne az új terasz miatt, és hogy az anyagok előlege a komód fiókjában volt, amit Aljona előrelátóan kiürített.
Otthon, az üres lakásban Aljona először is öntött magának egy teát. A csend olyan sűrű volt, hogy vágni lehetett volna. Bekapcsolta a tévét, épp egy régi filmet adtak. Aljona elmosolyodott.
Ismerte az anyósa szokásait. Valerija Vitaljevna imádta a kényelmet, de abszolút nem értett semmihez, ami bonyolultabb egy elektromos vízforralónál. Roman Vasziljevics meg volt győződve róla, hogy a tűzifa a kandallóban már az ő szigorú tekintetétől is meggyullad. Karina és Jura pedig szentül hitték, hogy az étel a hűtőben magától terem, mint a penész a nyirkos pincében.
A telefon két óra múlva szólalt meg. A kijelzőn ez állt: „Viktor”. Aljona nem vette fel. Komótosan bement a fürdőszobába, megnyitotta a vizet, és bőséges habfürdőt öntött hozzá. Hadd csöngessen. Végtére is ott a természet, a friss levegő és a kutyák.
Tíz perc múlva üzenet érkezett: „Aljona, hol a pincekulcs? Apa fát akar hozni, de zárva van. És valamiért elment a víz a csapból.”
Aljona rámosolygott a tükörképére. Ő pontosan tudta, hogy a nyaraló szivattyújának van egy kis sajátossága: háromóránként kézzel kell rásegíteni, ha a házban egyszerre háromnál többen használják a zuhanyt és a vécét. Két naplopó fiúval és két kutyával – akiket biztosan meg akartak fürdetni az ágyásokban tett séta után – a szivattyúnak pont estére kellett feladnia a harcot.
A következő hívás Karinától jött.
– Aljona! Figyelj, krumplit akartunk sütni, de nem kapcsol be a tűzhely. Van rajta valami gyerekzár? Gyima megnyomott valamit, és minden elaludt. És a kutyák… véletlenül leverték a fikuszodat. Tudod, azt a nagyot. A cserép darabokban, föld mindenhol. Ne haragudj, majd összesöpörjük! Valamikor.
Aljona elképzelte kedvenc fikuszát, amit hét évig nevelgetett, és rájött, hogy a növény iránti sajnálat végleg kiszorította belőle a rokoni érzések utolsó morzsáit is.
– Viktor – Aljona végül felvette, amikor a férje ötödször hívta. A hangja már nem volt olyan vidám. A háttérben ugatás hallatszott, Valerija Vitaljevna sikoltozása, miszerint „ebben a házban lehetetlen létezni kényelem nélkül”, és valami nehéz tárgy puffanása.
– Aljona, hála Istennek! Itt a katasztrófa. Nincs áram, nincs víz, a kutyák kizabálták anya pulykáját a táskából, amíg a szivattyúval bajlódtunk. Roman Vasziljevics próbálja begyújtani a kandallót, de dől a füst a szobába. El tudnád magyarázni, hogyan kell kinyitni a pillangószelepet?
– Viktorom, drágám – válaszolt kedvesen Aljona –, örömmel tenném. De most épp a boltban vagyok, választom ki azokat a palántákat, amikről anyukád beszélt. Olyan nagy a sor, akkora a zaj… semmit sem hallok. Tartsatok ki, hiszen pihentek. Erek, április, szépség!
– Milyen sor este tízkor?! – ordította Viktor. – Aljona, azonnal gyere vissza! Karina és Jura összevesztek, a gyerekek éhesek, apa fuldoklik a füsttől!
– Nem tudok, Viktorka. Úgy döntöttem, a bolt után beugrom a barátnőmhöz, ezer éve nem láttuk egymást. Pár nap múlva megyek. A pincekulcs meg… jaj, azt hiszem, véletlenül betettem a táskámba. Tudod, a pótkulcsot. A rendes kulcs meg – te is tudod – ott van a szögön a fészerben. Ja, igaz, a fészert rázártam lakattal, mielőtt eljöttem. Annak a kulcsa pedig a konyhaasztalon van… a halom mosatlan edény alatt, amit remélem, már elmostatok.
– Aljona, te szórakozol velem? – Viktor hangja remegett. – Sötét van! Nem találjuk a kulcsot az edények alatt fény nélkül!
– Használjátok a telefonotok zseblámpáját – tanácsolta Aljona. – Gyanyának és Gyimának biztosan van. Legalább lemerítik az aksit, és nem az interneten lógnak egész este. Na, puszillak, van egy másik hívásom.
Letette, és valóban átváltott a másik vonalra. A teraszfelmérő volt az.
– Halló, Alekszej? Igen, a holnap áll. Csak egy apró pontosítás: sok idegen lesz a telken, ne is figyeljen rájuk. Ők… animátorok. És ha ételt vagy vizet kérnének, ne adjon nekik, szigorú „ér-diétán” vannak.
Aljona lefeküdt az ágyba, kikapcsolta a telefonján a hangot, és hosszú idő után először teljesen tiszta lelkiismerettel aludt el.
A reggel mély elégedettséggel indult. Reggelit készített magának – tükörtojást paradicsommal –, friss kenyeret szeletelt, és a kedvenc csészéjébe öntötte a kávét, amit eddig félt kivinni a nyaralóba, nehogy összetörjék. Délelőtt 10-kor kapcsolta be a telefonját.
A nem fogadott hívások és üzenetek száma egy kisregényre is elég lett volna, amely a civilizáció összeomlásáról szól egy adott hobbikertben:
„Megfagytunk.”
„A kutyák szétfúrták az összes ágyást az ablak alatt.”
„Anya sír, apa átment a szomszédba gyufáért, és nem jött vissza.”
„Viktor, csinálj valamit, a feleséged megőrült!”
Az utolsó üzenet Viktortól jött fél órával azelőtt: „Elmegyünk. Ez tarthatatlan. Ezt akartad? Kitetted a szüleimet a fagyba?!”
Aljona kinézett az ablakon. Odakint plusz tizenöt fok volt, szikrázó napsütés. „Fagy” – horkant fel. – „Mint a jégtáblán rekedt sarkkutatók, komolyan.”
Taxit hívott és kiment a telekre. Ahogy a faluhoz közeledett, látta a szembejövő, holmikkal telepakolt ismerős autókat, amik padlógázzal téptek a város felé. Viktor le sem lassított, amikor meglátta Aljona taxiját. Az autók ablakaiban felbukkanó arcok az érzelmek olyan skáláját vonultatták fel, amivel bármelyik színikritikus elégedett lett volna: Valerija Vitaljevna szent haragjától kezdve Gyanya és Gyima teljes életuntságáig.
Aljona kiszállt a kapunál, és körülnézett. A látvány… epikus volt. A tornácon Jura egyik szétszaggatott edzőcipője hevert. A nárciszágyás úgy nézett ki, mintha lánctalpas traktorokat teszteltek volna rajta. A ház ajtaja tágasra volt tárva, belülről pedig az égett szag és a szertefoszlott remények finom aromája szállingózott.
A lépcsőn Alekszej, a felmérő ült mérőszalaggal és jegyzettömbbel.
– Jó reggelt, Aljona Igorevna – mondta, próbálva megőrizni szakmai szenvtelenségét. – Az animátorai meglehetősen sajátosak. Egy csíkos trikós férfi azt próbálta bebizonyítani, hogy kém vagyok, egy gyöngyös hölgy pedig követelte, hogy azonnal javítsam meg a „sátángépet a pincében”.
– És ön hogy bírta? – Aljona átlépett egy ottfelejtett zoknin.
– Nos, közöltem, hogy én a teraszokhoz értek, nem a sátánokhoz. Nagyon gyorsan elmentek. Azt mondták, a lábukat nem teszik be ide többé.
– Tökéletes – mosolyodott el Aljona. – Lássunk munkához.
Három órát töltöttek a telken. Aljona a fesztávokról, a fafajtákról és a festék színéről egyeztetett. Tábornoknak érezte magát, aki egy fényes győzelem után szemléli a csatateret. Miután a szakember elment, Aljona belépett a házba.
Bent káosz uralkodott. A konyha tele volt koszos tányérokkal (a pulykát láthatóan nemcsak a kutyák ették meg), a padlón sáros mancsnyomok díszelegtek, a fikusz pedig… ó, a szegény fikusz valóban romokban hevert.
Aljona sóhajtott, felgyűrte az ingujját, és nekilátott a takarításnak. Ahogy söpörte össze a földet, halkan dudorászott. Tudta, hogy este nehéz beszélgetés vár rá Viktorral. Tudta, hogy ő lesz a „szörnyeteg”, az „egoista” és az „ember, aki szétverte a családi egységet”. De a csend, ami végre megszállta a nyaralót, minden egyes szemrehányást megért.
Estére a ház ragyogott. Aljona begyújtott a kandallóba (a pillangószelep egyetlen könnyed mozdulattal nyílt, ha az ember tudta, hová kell nyúlni), teát öntött magának, és beleült a fotelba. A telefon ismét életre kelt.
– Aljona, anyánál vagyok – Viktor hangja száraz és hivatalos volt. – Infarktus előtti állapotban van. Apa korvalolt iszik. Karina azt mondta, soha többé nem jön a nyaralódba.
– Isten tartsa meg a jó szokását – válaszolta nyugodtan Aljona.
– Te nem érted! Mi hiszen… – Viktor elhallgatott, eszébe jutott, hogy a „mi hiszen egy család vagyok” kártyát Aljona már öt éve kérte, hogy ne használja érvként. – Szóval, ma itt maradok. Komolyan beszélnünk kell a jövőnkről. Rendkívül kegyetlenül viselkedtél.
– Viktor – Aljona megigazította a plédet a lábán. – Kegyetlenség az, amikor áprilisban kiteszik a háziasszonyt a saját házából, hogy kutyák tiporhassák a virágait. Én csak lehetőséget adtam nektek, hogy élvezzétek azt, amit annyira kértetek: egymás társaságát a friss levegőn. Az én zavaró jelenlétem nélkül.
– Te mindent kiszámítottál! Szándékosan zártad be a pincét és rontottad el a szivattyút!
– A szivattyút nem rontottam el, csak szeretetet és odafigyelést igényel. Ahogy én is. De te inkább a labradorok igényeit választottad.
– Holnap megyek a cuccaimért – vágta rá Viktor, és megszakította a vonalat.
Aljona az asztalkára tette a telefont. Nem hitte el, hogy Viktor tényleg elmegy. Hol találna még egy nőt, aki az év 364 napján elviseli az anyját? Ma egyszerűen csak eljött a háromszázhatvanötödik: a csend napja.
Az ablakhoz lépett. A szürkületben a kert titokzatosnak és békésnek tűnt. Holnap jönnek az építőmunkások, elkezdik kiásni a helyet a terasz oszlopainak. Az élet ment tovább.
