Egyik kezében a telefonja, tekintete a padlóra szegeződött, a hangja pedig gyanúsan lágy volt és előre megfontolt.
— Lara, beszélnünk kell.
A nő elzárta a gázt a krumplis fazék alatt. A lakást sült hagyma illata járta át, és Larissza már érezte: kellemetlen beszélgetés veszi kezdetét.
Harminckét éves volt. Kirill harmincöt. Mögöttük nyolc év házasság, az első osztályos fiuk, Ilja, és egy anyós, aki már régóta a ház egyetlen úrnőjének képzelte magát. Larissza eladóként dolgozott egy ruházati üzletláncnál. A fizetése átlagos volt, luxus nélkül, de a megélhetésre elég.
— Hallgatlak, Kirill.
A férfi habozott.
— Megbeszéltük anyával… És Galjával is.
Larissza lassan felvonta a szemöldökét.
— Galjával? Az meg hogy jön ide? A húgodnak mi köze ehhez?
— Hogyhogy mi? — nézett végre a feleségére. — Még két éve van az egyetemből. Az ösztöndíja nevetséges. Miből éljen meg?
Larisszát cseppet sem aggasztották Galja problémái. Náluk minden fillérnek megvolt a helye: a fiuk épp most kezdte az iskolát, füzetek, egyenruha, szakkörök.
— Térj a lényegre — mondta nyugodtan.
Kirill fellelkesedett:
— Ott van neked Klára néni lakása. Egyszobás, a metró mellett, jó környéken. Ki lehetne adni vagy huszonötezerért.
Úgy beszélt, mintha már mindent eldöntött volna.
— Ezt a pénzt odaadnánk Galjának a tanulmányaira. Mi pedig maradnánk itt. Anya segít Iljával, te pedig nyugodtan átmehetsz teljes munkaidőbe. Szerintem ez így teljesen logikus.
Larissza lassan letette a kanalat az asztalra. A fém tompán koppant a felületen.
— Vagyis az én lakásomat kiadjuk, hogy eltartsuk a húgodat, mi pedig továbbra is anyádnál lakunk?
Kirill őszintén elcsodálkozott:
— Hát igen. Mi ezzel a baj? A ház nagy. Anya, te, én, Ilja. Galja is átjön néha. Ez így teljesen rendben van.
— Rendben… — ismételte meg Larissza érzelemmentesen.
Ebben a pillanatban az ajtóban megjelent Valentyina Sztyepanovna. Termete ellenére szinte nesztelenül mozgott. Málnaszínű köntös, pompomos papucs, és egy olyan ember arca, aki gondolatban már győzedelmeskedett.
— Kihallgatni másokat nem szép dolog — jegyezte meg szárazon Larissza.
— Én nem hallgatódzom. Én részt veszek — válaszolta fontoskodva az anyós, és letelepedett a hokedlire.
Larissza végignézett rajtuk.
— Ti most ezt komolyan gondoljátok? Még negyven nap sem telt el Klára néni halála óta. Még magamhoz sem tértem. Ti meg már beosztottátok, mi legyen a lakásával?
— A könnyek nem hajtanak hasznot — vágta rá Valentyina Sztyepanovna. — Az ingatlannak termelnie kell. A nagynénéd úgyis egyedül élt. Galja pedig a jövőnk. Jogász lesz, lesz pénz, és akkor mindenkinek jó lesz.
— Államilag finanszírozott képzésen van — emlékeztette Larissza.
— Csak az előadások ingyenesek! De élni is kell valamiből. Öltözködni. Egy fiatal lánynak illik jól kinéznie. Nem úgy, mint egyeseknek.
Larissza hallgatott. Ilyen beszólásokat évek óta hallgatott. A férjére nézett. Kirill szorgalmasan turkált a kanalával a tányérjában, zöldborsószemekre vadászva, mintha az egészhez semmi köze nem lenne.
Régebben Larissza engedett volna. Azt mondta volna a megszokott módon: „Hát, jól van.” Nyolcévnyi házasság alatt mindig mások vágyaihoz igazodott. Hajnalok hajnalán kelt, hogy reggelit készítsen az egész családnak. Vasalta a férje ingeit, zoknijait, még az itthoni pólóit is. Tűrte az anyósa megjegyzéseit a porról, az ételről és a „lehetetlen természetéről”. Hallgatott, amikor Valentyina Sztyepanovna csak „ideiglenes asszonynak” nevezte.
De nem ma.
— Nem — mondta Larissza nyugodtan.
A konyhára súlyos csend telepedett.
— Hogyhogy nem? — nem értette Kirill.
— Úgy. Az én lakásom az enyém marad. Nem szándékozom kiadni. Szombaton Iljával átköltözünk oda. Te pedig maradhatsz itt anyáddal, ha neked így kényelmes.
Az anyós kezében megállt a kenyér.
— Te egyáltalán az eszednél vagy?
— Igen. Köszönöm az aggódást.
Valentyina Sztyepanovna felcsattant:
— Mégis ki vagy te? Egyetlen szatyorral jöttél ide!
— Kettővel — javította ki higgadtan Larissza. — Az egyikben a ruháim voltak. A másikban a méltóságom. Csak túl sokáig hagytam, hogy úgy tegyetek, mintha az nem is létezne.
A konyhába beúszott Galja. Telefon a kézben, az arckifejezése pedig, mint egy szappanopera főhősnőjéé.
— Ó, mi történik itt?
— Húgom — kezdte Kirill —, Larissza…
— Mindent hallottam — vágott közbe Galja. — Lara, te komolyan képes lennél tönkretenni az életemet? A csoportban mindenkinek új telefonja van, én meg a tavalyival járok. Egyszerűen nem érted, ez hogy néz ki.
— Dolgoztál te már életedben akár egyetlen napot is? — kérdezte Larissza. — Próbálj meg az én fizetésemből megélni, és utána beszéljünk a fukarságról.
— Pfuj, de kicsinyes vagy — fintorgott Galja.
— Te meg túlságosan hozzászoktál, hogy más kontójára élj — válaszolt Larissza.
Az anyós hirtelen felpattant.
— Ide figyelj! Ilja az unokánk. Ha elviszed, bíróságon harcolunk ki láthatást. A lakást meg majd meglátjuk, hogyan osztjuk meg. A házasság alatt kaptad!
— Örökség jogán — mondta tagoltan Larissza. — Az örökség nem képezi a közös vagyon részét. Megkérdezhetitek egy jogásztól. Habár… — nézett Galjára —, nálatok úgyis majdnem van már egy szakember a házban.
Galja megforgatta a szemét.
— Még nem fejeztem be az egyetemet.
— Annál inkább — mosolyodott el Larissza.
A költözésre két nappal később sor került. Kirill nem segített. Az előszobában állt, és figyelte, ahogy a felesége a fiuk holmijait pakolja.
— Hibát követsz el. Hamarosan vissza fogsz jönni. Egyedül, gyerekkel nehéz lesz.
— Egyedülálló anyának lenni nem ítélet — felelte Larissza. — De tisztelet nélkül élni valóban nehéz.
Taxival mentek el. Ilja egy plüss mosómedvével az ölében ült, és halkan megkérdezte:
— Anya, Valya mama most már nem fog veszekedni?
— Nem, nyuszikám. Most már senki nem fog.
Klára néni lakása régi könyvek, száraz gyógynövények illatával és csenddel fogadta őket. Pár hét múlva Larissza átíratta a fiát a közeli iskolába, és fokozatosan belakták az otthonukat.
Nem sírt sokáig. Felmosta a padlót, kicserélte a függönyöket, kicsomagolt, és hirtelen rájött, hogy hosszú évek óta először érzi magát szabadnak.
Eltelt egy hónap. Larissza megjavította a csapot, zárat cserélt, és végre megvette Iljának azt a nagy építőjátékot, amit Kirill mindig csak ígért, de sosem vett meg.
Senki nem kért többé számon tőle egyetlen vásárlást sem. Senki nem sziszegett a sótlan leves miatt.
Egyik este megszólalt a kaputelefon.
Belenézett a kémlelőnyílásba, és akaratlanul elmosolyodott — Kirill állt a folyosón. Kezében olcsó, celofánba csomagolt szegfűk, vállán egy sporttáska.
Larissza kinyitotta az ajtót, de a biztonsági láncot fent hagyta.
— Hallgatlak.
— Lara, nyisd ki rendesen. Beszélni akarok.
— Mondd így.
A férfi feszengni kezdett.
— Anya teljesen kikészít. Galja most már a pasijával lakik otthon. Az meg órákig ül a fürdőszobában, felzabál mindent, de nem vesz semmit. A fizetésem felét odaadom, de mégis én vagyok a hibás. Lar, mindent megértettem. Hibáztam.
— Hibáztál? — kérdezett vissza Larissza. — Vagy csak kényelmetlenné vált az életed?
— Na, már megint kezded? Eljöttem hozzád! Próbáljuk meg újra. A te lakásod, az én fizetésem… Segíteni fogok.
— És van egy fiunk is, emlékszel?
— Persze, hogy van! Érte is jöttem és…
— Fizettél tartásdíjat? Nem. Kérdezted, mi van az iskolával? Nem. — Larissza nagyot sóhajtott. — Kirill, túl sokáig hallgattalak téged. Most te hallgass meg engem.
Egyenesen a szemébe nézett.
— Az én lakásom nem mentőöv a családotok számára. Én pedig nem egy ingyen bejárónő vagyok. Eddig kényelmes volt anyádnál laknod — ott is maradtál. Most csak azért jöttél ide, mert ott szűkös és kellemetlen lett a helyzet. De nekem már új életem van.
— Tönkreteszed a családot! — kiáltotta a férfi.
— Nem. Csak nem cipelem tovább egyedül.
Kirill megpróbálta betolni a kezét az ajtón, de Larissza határozottan bezárta.
— Vasárnap találkozhatsz a fiaddal a parkban. És virág nélkül gyere. Inkább hozz neki édességet és a tartásdíjról szóló bizonylatot.
— Még meg fogod ezt bánni!
— Már nem.
— És miből akarsz megélni egyetlen fizetésből?
— Nyugodtan. És örökös elégedetlenkedés nélkül a hátam mögött.
Az ajtó bezárult. A zár kattant.
Kirill még állt egy darabig a folyosón, aztán meghallotta a kisfiú hangját bentről:
— Anya, apa most már velünk fog lakni?
— Nem, csillagom. Ő elment, mi pedig itthon maradtunk.
— És a virágokat vázába tesszük?
— Betesszük. Hadd kapjanak esélyt az életben maradásra.
Az ablakon túl halkan esni kezdett az első hó. Larissza bekapcsolta a teavizet, elővette a kifejezetten magának vett csokoládét, és hosszú idő után először érezte a valódi békét.
Másnap reggel új profilképet állított be: egy csésze kávé a párkányon, hóesés az ablak mögött, és egy rövid felirat:
„Házigazda.”
És ezúttal ez volt a színtiszta igazság.
